2003. november 25. kedd 14:12
Tamás Gáspár Miklós, a lángoszlop
TGM,
amióta Magyarországon felbukkant, mindig újra feltűnést kelt valamilyen
megnyilatkozásával, mégpedig nemcsak ezek tartalmával, hanem azzal is, hogy
politikai-világnézeti beállítottságát időnként alapvetően megváltoztatja. A
kilencvenes évek elején cikket írt „Búcsú a baloldaltól” címmel, kifejtve,
hogy miért nem azonosul többé ezzel a világnézettel, s egyik vezéralakja lett
az SZDSZ-en belül megalakult „Konzervatív liberális unió” elnevezésű
csoportosulásnak. Néhány éve elhíresült ötlete, a „borogassuk fel a jobboldali
újságosbódékat” a politikai viták lebonyolításának egy sajátos módszerét
vetette fel (szerencsére nem valósult meg), újabban pedig a bírák
életformájáról és társadalmi beállítottságáról fejtette ki ugyancsak egyedi
nézeteit, amelyek helyenként igen hasonlítanak az egykori marxi-lenini
tézisekhez.
Mindezzel együtt Tamás Gáspár Miklós az örök és megcáfolhatatlan igazság birtokosának tekinti magát – függetlenül attól, hogy az általa éppen kinyilvánított igazság időnként jelentősen eltér attól, amit korábban nyilvánított ki. Legutóbbi kinyilatkoztatása, amely szerint a bírák „jelentős része” cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita, stb. a korábbiakhoz hasonló, széles visszhangot keltett, és ellenérzést keltett nemcsak jobb-, hanem balliberális oldalon is, de nagyot téved az, aki azt hiszi, hogy TGM kritizálható. Egy interjúban (Népszabadság, 2003. november 22.) arra a felvetésre, hogy az általa leírtak kimerítik a gyűlöletbeszéd fogalmát, azzal vágott vissza, hogy gyűlöletbeszéd az, ha „egy közösség, egy faji kisebbség, vagy mondjuk a nők vagy a homoszexuálisok alacsonyabbrendűségéről” beszélünk, s nem feltétlenül gorombaságot jelent. Ő maga valójában élesen fogalmaz, de ennek „semmi köze a gyűlöletbeszédhez”, sőt az ő írása „hűvösen, szárazon és józanul megfogalmazott” cikk (beleértve természetesen az éles fogalmazást is). Úgy is mondhatta volna, hogy „gyűlöletbeszéd az, amit én annak nyilvánítok”. S a saját beszédét már csak nem fogja (de nem is hagyja) annak nyilvánítani. Egyébként a legváltozatosabb módon siklik el minden cáfolat elől. Ha azt hányják szemére, hogy a szerinte a „felső középosztályhoz” tartozó bírák alulfizetettek, azzal vág vissza, hogy a felső középosztály nemcsak a jövedelmi helyzetet jelenti, hanem „presztízst, státust is jelent” – elfeledkezve arról, hogy előzőleg leszögezte: a felső középosztály „villanegyedeiben a szélsőjobboldalra szavaz”, márpedig alulfizetett státusban lévő emberek nem szoktak ilyen helyeken lakni. Nézeteinek tehát még egy-egy írásán belül sem kell következeteseknek lennie, s ezeket nem szükséges alátámasztania, elég, ha kinyilvánítja: „mindenki tudja”! Aki tehát véletlenül nem tudná, nem tartozik a „mindenki” közé (vagyis „senki”). Ha kollégáit (tehát a filozófusokat) merészelné minősítené valaki, azzal ugyancsak egyszerűen bánna el: „De ez nem igaz. Amiről én beszélek, az igaz.” Bíró Béla erdélyi liberális egyetemi tanárról, aki csupán értetlenségét fejezte ki írásával kapcsolatban, TGM nemes egyszerűséggel csak annyit jegyez meg: „Szegény ember nem tudja, mit ír.” Hát bizony, egy lángoszlop kritizálása nagyon könnyelmű cselekedet.
Az ember azt gondolná, a 80 százalékban nőkből álló bírói karral kapcsolatosan „nőellenességről” írni már tényleg túl van minden reális ítéletalkotáson. Nagy tévedés, TGM erre is cáfolhatatlan érvvel rendelkezik: „A legborzalmasabb nőellenes családügyi ítéleteket igenis nők hozzák.” Majd megkérdezi a kérdezőt: „Maga még nem hallott antiszemita zsidókról?” Nőellenes nők, antiszemita zsidók – ez már maga az apokalipszis, itt tényleg szükség van egy lángoszlopra, aki rendet tesz a kusza és veszélyes nézetekkel terhelt társadalomban. Persze, aki látott és átélt már egyet s mást, jól tudja, hogy TGM nem teljesen eredeti, valahonnan ismerős az ő felfogása. Horn Gyula például másfél éve a templomokba akart megfigyelő brigádokat küldeni, TGM pedig így fogalmaz: „Tessék megnézni, hogy milyen újság van azoknak a tisztviselőknek a kezében, akik a Markó utcai bírósági épületek, vagy a Magyar Nemzeti Bank felé tartanak.” S ha nem a Népszabadság vagy a Magyar Hírlap, akkor bizony bajok vannak (lám-lám hova vezet, hogy senki sem borogatja fel a jobboldali újságos standokat!). A „keresztyén úri középosztály” megfogalmazás helyett pedig néhány évtizede a „burzsuj” szót használták, TGM egy következő cikke tehát a „Visszatérés a baloldalhoz” címet viselhetné – de fogalmazhatna úgy is: „Vissza a proletárdiktatúrához”.
Bonifert Donát
