Megjelent: 2008.12.10. 18:20:18
Deák év
Nógrádi László:
A felújított Deák kúria átadása
Ünnepi gondolatok
Itt állunk, „A Dél-Dunántúl nyugat felé elterülő vidékén, hol a síkról felemelkedő erdős magaslatok tágas völgyekre nyílnak, - idézve Fényes Elek Magyarország leírása című művét -, hol a bortermő dombok a szelíd természet igéző csendjének nyugalmát árasztják” Deák vallomása szerint ez „szülőföldem, politikai életem bölcsője, legszentebb visszaemlékezéseim színhelye”.
Próbáljuk együtt megidézni a hely szellemét, Deák személyiségét és meghallani a XXI. században nekünk szóló üzenetét.
A fiatal Deák politikai pályája Zala vármegyében indult. A politizálás tere Magyarországon az évszázados hagyományokból táplálkozva döntően a vármegye volt: a húszas években a politikai ellenzéki véleménynyilvánításnak helye, a politizálás szinte egyetlen helyszíne. Így a reformkori politika alakításában az „alulról építkezés” vált jellemzővé: a vármegyei közgyűlések is próbálkozhattak azzal, hogy országgyűlésben érvényesítsék politikai koncepcióikat.
A zalai vármegyei politizálás korszakában kristályosodott ki Deák véleménye a közjóról, a közboldogságról, s ezekben az években alakult ki érett politikai gondolkodásmódja. A Zala megyei nemesség követeként vett részt a pozsonyi országgyűlésen, ahol 1833-ban koncepcióval rendelkező reformerként lépett az ország nyilvánossága elé. Kölcsey és Wesselényi kényszerű távozása után - mesteri taktikai érzékkel - át tudta venni az egész ellenzék irányítását. Nem véletlenül nevezte Széchenyi olyan politikusnak, aki „a zalai megyeháza ablakából látja a világot.” Deák Ferenc előbb Zala megyében, aztán az országgyűlésben is az ellenzék vezére lett.
A kehidai birtok életének egyik meghatározó helyszíne volt. Még a gondolat is kellemetlen volt számára, hogy elhagyja
szeretett otthonát az országgyűlés miatt. Jól érezte magát Kehidán. Majdnem minden délben vendéget hívott ebédre, leggyakrabban a helybeli papot, vagy saját gazdatisztjét. Sok ember látogatott szívesen Deákhoz, főként kifogyhatatlan történetei kedvéért.
Kehida számára nemcsak a munka, hanem a kikapcsolódás helyszíne volt. Mindent elolvasott, ami a keze ügyébe akadt és élénk levelezésben állt a tőle távol élő barátaival, de legnagyobb gyönyörűségét mégis mindenféle kétkezi munkában lelte. Remek kertész volt. Minden fajtájú pipát gyűjtött, nemcsak őrizte, hanem használta is őket, mert szenvedélyes pipás volt. Legjobban a famegmunkálást szerette, jól felszerelt műhelyében meglepő készséggel készített bútorokat és háztartási felszereléseket.
Őszinte és mély barátság fűzte Vörösmarty Mihályhoz. Vörösmarty 1827 májusában meglátogatta Kehidán. Később atyafiságos kapcsolatba kerültek: Vörösmarty első gyermekének keresztapjául Deákot hívta meg, majd halálos ágyán őt kérte föl gyermekeinek gyámjául.
Wesselényi 1838-ban nyújtotta be az ellene indított támadás után védekezését, amelynek érvelését, Deák gondolata alapján, az uralkodó és a kormány közötti különbségre alapozta. Deák fogalmazta meg, hogy aki a kormány hibáira rámutat, az ezzel még nem válik hűtlenné az uralkodóhoz. Ennek okán többször járt Wesselényi is Kehidán.
Deák Kehidán töltötte az abszolutizmus első éveit. A kehidai családi kúria lett a szabadságharc bukása után visszavonulásának, meditációinak színhelye. Az évek múlásával egyre többször lehetett hallani: „hol van Deák, hol rejtőzik”? Így vált 1849 után Kehida lassanként a vidék politikai középpontjává, ahol egyre több látogató fordult meg.
Az ötvenes évek közepén a megélénkülő politikai élet kimozdította vidéki magányából Deákot, 1854-ben végleg elhagyta Kehidát, és Pestre költözött. De a zalai táj vonzása ekkor sem csökkent: ettől kezdve leánytestvére, Klára birtokára, Pusztaszentlászlóra járt vissza megpiheni.
Vörösmarty Mihály 1846. októberében egy levelében Wesselényinek írta Deákról: „Ily emberre szükség van a világon, nemcsak az országért, hanem azért is, hogy rossz óráinkban meg ne tagadjuk azon állítást, hogy az ember Isten képére alkottatott.”. Vörösmarty e sorokat a történészek szemében Deák főművének tekintett kiegyezés előtt 21 évvel vetette papírra. Mi indokolhatta a személyes barátságon túl e sorokat 1846-ban? És mi indokolja különösen ma?
Kivételes személyiség volt, magánélete, humánuma, erkölcsi hitelessége és a közügy önzetlen szolgálata ezt mind-mind bizonyítja. Az ország vezére, vezető politikusa volt évtizedeken keresztül, annak ellenére, hogy a politikai életben eltöltött idejét nagyrészt ellenzéki helyzetben élte meg. Nézeteit elsősorban a megyeházán, majd az országgyűlésben elhangzott beszédeiben fejtette ki. Kiemelkedő volt tevékenysége a köztanácskozás, és a jogalkotás terén. Alkatának nem annyira az írás, sokkal inkább az élőbeszéd felelt meg, beszédeit a logikus felépítettség, a gondolat tisztasága és a humanizmus jellemezte.
Elérhető politikai megoldásokat Deák csak akkor fogadott el, ha elveit nem kellett föladnia értük. Deák nem csak szónoklatokban, levelekben fogalmazta meg elveit, hanem a gyakorlatban is megvalósította azokat. Saját jobbágyait az első lehetséges alkalommal, bátyja halála után felszabadította, küzdött a halálos ítélet eltörléséért, a rossz börtönviszonyok reformjáért, az egyén szabadságának kiterjesztéséért politikai pályája során mindvégig.
Sajátosan egyéni politikai harcmodorát sok történész, elemző kutatta, Deák saját magáról így vallott: azok közé tartozom, „kik okosan, de méltósággal engedve járnak a középúton”. Talán Deák egyik legvonzóbb gondolata, hogy a társadalmat állandó mozgásban lévő, dinamikus lénynek tekintette, amelyben semmi sem végleges.
Deák sohasem kezdett bele egy vitába legalább a részleges győzelem reménye nélkül. Ha a konkrét ügy el is bukott, legalább az abban rejlő alapelvek átmentését tartotta céljának, hogy ezzel tegye lehetővé a későbbiekben azok újra tárgyalását. „E taktikájával bizonyult az elvfeladás nélküli átmeneti visszavonulás, az újrakezdés érdekében kötött időleges kompromisszumok utolérhetetlen mesterének. Kivételes érzéke volt ahhoz, hogy olyan alkukat kössön, melyek nem zárták el, sőt magukban hordozták a továbblépés lehetőségét.”
Deák politikájának másik jellemzője a küzdelem menetét kivételes érzékenységgel figyelő, mérlegelő alapállás volt. Deák sem politikai gondolkodásában, sem cselekvésében nem volt forradalmi alkat. Talán ennek köszönhető, hogy az évtizedeken át tartó történelem hamisítás következtében gyermekkoromban inkább hazaárulónak, mint a haza bölcsének állították be az iskolában személyét.
A béke és a rend híve volt, ahol ez megszűnt, ő nehezen találta meg a helyét. Nem szerette a gyors, radikális változásokat, inkább barátságos hangnemben társalogva, lassan-lassan szoktatta hozzá politikai ellenfeleit a rettegett új gondolatokhoz.
Vívódó ember volt, mértéktartás jellemezte. A korabeli, rendi törvények által alkotott rendszerben gondolkodó „jogásznemzet” egész politikai gondolatvilágát és életérzését ő ismerte és értette meg legjobban. Az ország határain túltekintő ismeretei alapján pedig tisztában volt a nemzetközi realitásokkal is.
Kossuth a Védegylet megszervezése során nem egyeztette munkáját Deákkal, egy éven keresztül nem találkoztak, levelet sem váltottak, sőt Deák kapcsolatot kereső levele is válasz nélkül maradt. Kossuth számolt azonban Deák népszerűségével és így Deák, – távollétében - a Védegylet választmányába bekerült. Deák annak ellenére vállalta e tisztséget, hogy nem értett teljesen egyet Kossuthtal. A korábbi hosszú hallgatás miatti megbántódásának hangot adva mégis azt írja levelében: „Tudok én küzdeni remény nélkül is, érzem keblemben az erőt…” mert „csüggedést nem ismertem soha” és „félreteszem, elaltatom minden kétségemet, s az ügyet pártolom, úgy, amint azt elindítottátok.”
Halljuk ki szavaiból, hogy tőlünk függ, milyen irányban halad nemzetünk sorsa: elsorvasztja-e az embert a puszta önösség, vagy méltósággal rátalálunk feladatainkra. Hiszem, hogy mindannyiunknak megvan a saját küldetése: becsületesen, felelősséggel végezni munkáját, ápolni Deák és történelmünk nagyjainak örökségét. A jó ügy csak akkor bukik, el, ha már egy ember sincs, aki képviselje. Amíg egy igaz ember van Ninivében, addig a gonosz hatalom nem alhat nyugodtan.
Miben állt az a politikai morális tőke, ami még akkor is megkérdőjelezhetetlenné tette Deák politikai súlyát, amikor éppen megváltoztatta a véleményét? Miként maradhatott Deák a magyar politikai élet erkölcsileg is legitim alakja 40 éven keresztül? Miként maradhatott Deák Ferenc hiteles személyiség?
Különbséget tudott tenni érdek és érték között!
Különösen fontos örökségünk ez ma, amikor az egész világ válságban van: morális válságban, a szellem szavára süketen. Megdőlt az ősi értékrend, elsilányult a cél. Nem érdekes többé a “honnan”, - és a “hova“ is bizonytalan, és pillanatnyi gazdasági érdekek döntenek világszerte.
Deák szavainak nem lett volna megkérdőjelezhetetlen hitele, ha nincs ott mögötte a pálya kezdetétől vallott és megvalósított erkölcsi alapállása. Deák semmi olyat nem tett, kért vagy döntött, amely önérdeket, haszonszerzést, személyes előnykeresést szolgált. Éppen zalai korszakában bizonyította ezt azzal is, hogy az 1843-44-es zalai követválasztásokon a megszerzett mandátumot –barátai és kortesei nagy megrökönyödésére- nem fogadta el, mivel elveivel nem összeegyeztethető: piszkos, vérrel szennyezett korteskedéssel érték el azt számára. Deák a politikai morált fontosabbnak tartotta, mint a közvetlen sikert, vagy akár a politikai karrier látszólagos töretlenségét.
Deák már a választások előtt nyilvánosan hangoztatta, hogy ha a megye az ő elveivel ellentétes követutasítást szavazna meg, ő nem fogja elfogadni a mandátumot, és távol marad az Országgyűléstől. Az április 4.i közgyűlésen valóban ez következett be: a nemesek adóztatását nem szavazta meg a közgyűlés.
„A közügyeknek egyes személy miatt szenvedni nem szabad, s aki bár akaratján kívül e jónak útjában áll, vagy annak biztosítását állása által nehezíti, az lépjen vissza, mert ez polgári kötelessége."
Személyét tehát a közügytől el akarta választani és megvárni, amíg kedvezőbb viszonyok alakulnak ki a küzdelem újraindításához.
Mindvégig törvénytisztelet, igazságosság, becsületesség és méltányosság nyilvánult meg cselekedeteiben, ezért tudta felkelteni a bizalmat mind az uralkodóban, mind a nemzetben a kiegyezési tárgyalások idején, mely nem jöhetett volna létre az ő személyes közreműködése nélkül.
Következetes viselkedése erkölcsi tőkét, hitelességet adott Deáknak, hiszen köztudomású és megkérdőjelezhetetlen volt, hogy ő nem két mércével mért. Számára nem vált szét a köz-és a magánéleti tisztesség, személyisége és mondanivalója mindvégig egységben maradt. Azaz ha közügyekben, közdolgokban valamit állított, akkor azt a magánéletben saját magára is kötelezőnek tartotta. 1867 utáni visszahúzódásáról is ezt írja: "... tisztelem én a közvélemény hatalmát, s tudom, az olyan hatalom, mely vagy elsodor, vagy eltipor ... de van egy hű barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, s ezen hű barátom a lelkiismeretem".
„El kell fogadni a mi kivihető, miután többet elérni nem lehet” azaz a mindenkori szükségleteket a lehetőségekkel kell egyeztetni, hangoztatta. Az előrehaladást célszerűbbnek tartotta kis lépések útján megtenni: „Minden előrelépés … valóságos haladás.”
Már fiatalkori megnyilatkozásaiban tisztán megfogalmazódott: haladni csak lépésenként lehet, mert a meggyőzés időt igényel. „a cél felé minden lépés, mely a jövendőnek útját nem zárja, valóságos haladás, és minden egyes javítás tettleg hasznosabb utat készít még több javításra.”
A sikert azonban más nem biztosíthatja, „mint a tűrni tudás, melynek minden bukásnál jelszava: csak újra és ismét újra.” A küzdelmet állhatatosan tovább kell folytatni, és számolni kell az időleges kudarcokkal. Mert a sikert „egy ütésre” nem lehet kiharcolni. Politikai stratégiájának egyik fontos alapelve volt: „aki … a hibák és előítéletek egész tömegét egy csomóba fogva egyszerre akarja kiirtani, sok egyéni érdekeket, melyek különállva nem sok gátat vethetnének, összesít maga ellen, s a sikert áldozza fel.”
Széchenyi és Kossuth vitája, eltérő politikai – gazdasági koncepciójuk máig húzódó viták, értelmezési kísérletek tárgyát képezi. Deák állásfoglalása ebben a kérdésben egyfajta nekünk szóló politikai örökségként értelmezhető.
Tapintatosan, udvariasan áll ki a Pesti Hírlap mellett, és a pártoskodás, a személyeskedés veszélyeire hívja fel Széchenyi figyelmét: „ekkor a küzdés nem elvekért s nem okokkal, a nem csak nevekért és jelszavakkal folyna. Párt alakulna mindenik mellett… és keserű volna e két párt küzdése, mert nincs dühösebb harc, mint amelyet jelszavakkal küzdenek. Ott az okok elnémulnak a jelszó előtt – a személyesség a jelszónak van alárendelve, sőt magát a tárgyat is elfelejtik a jelszó mellet.”
Wesselényinek írt levelében is kifejti: "ne rontsa (Széchenyi) Kossuthnak nyilvános állását és magáét csupán a különböző modor miatt, s gondoljon arra, hogy az ő ereje és Kossuthé egymás mellett munkálkodhatik a hon közjavára, s a haza látja kárát, ha e két erő személyes keserűségében egymás ellen küzdve, egymást emészti fel."
Deák egész életművét áttekintve kitűnik e gondolat központi szerepe. Már évekkel korábban, 1836-ban megfogalmazta ezzel kapcsolatos vezérgondolatát: "majd ha érdekeink nem különválva, hanem egy nemzeti közérdekben egyesülve fognak őrt állni a haza, a király és a törvény mellett, s együtt segítik elő az ország virágzását, akkor lesz betöltve azon kötelesség, mellyel hazánknak és önmagunknak tartozunk.”
Mindig igyekezett széles politikai egységet teremteni, a már addig kivívott eredmények védelme érdekében. Ezt a véleményét Deák kifejti máskor is: „kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad.” „jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket.”
És most engedjenek meg egy személyes vallomást. Amikor 1998-ban Deák szavaival élve „Kedvenc szülőhazám, Zala követéül választott”, egy névjegyet nyomtattam, Deák szavait téve mércéül:
„Ki az, ki helyzetünkben a jövőről biztosat szólhatna? Ki merné magáról állítani, hogy ereje nagyobb, mint a nehézségek, s hogy tévedni semmiben nem fog? Ki az, ki mint képviselő többet ígérhessen, mint azt, hogy szándéka tiszta lesz mindenkor és akarata szilárd,"
és folytatva a gondolatot:
„s hogy önzést, mellékes tekintetet ismerni nem fog, hanem minden erejét és tehetségét hazája közjavának fogja szentelni?
Ha ezt mindnyájan, emberi gyengeségünk, botlásaink ellenére is próbáljuk követni, ha egyesíteni tudjuk az erőinket, ha fel tudunk építeni egy olyan összefogást, amelyben mindannyian átélhetjük, hogy az ország jövője a mi személyes jövőnk is, hogy lássuk értelmét a nagy célok kitűzésének, és érezzünk kedvet ahhoz, hogy saját erőinket mozgósítsuk, akkor a történelem ismételheti magát, és sikerül az ország szekerét ismét Zalából előbbre mozdítani.
De hallgassunk ismét Deák intő szavára: „Bízzunk, de sem a sors kedvezésében, sem a magunk erejében, sem mások segélyében ne bízzunk vakon. Cselekedjünk erélyesen, de megfontolva. Ez feladatunk. A siker Isten kezében van.”
Amikor megköszönöm figyelmüket, tisztelettel és főhajtással adózom a hely szelleme, Deák emléke, és az itt egybegyűlt ünneplő közösség előtt.
