Megjelent: 2003.12.23. 18:30:55

Boldog Karácsonyt, mindenkinek

Az öreg, elvékonyodott ujjak erőtlenül simogatták a Fiú arcát. Mintha olvasták volna a vonásokat, a kiszáradt pórusok mélységeit; de lassan, nagyon lassan; szótagolva tanulva szinte az arcot. A Fiú tekintete a kart nézte, s azon az érből kiálló, precízen lerögzített tű csonkját. És a sötétkék, lila elszíneződéseket a bőrön; a megannyi mélyvénás injekció és vérvétel nyomait. Az ujjak közben belefutottak régen nyírt, fehér szakállába. Tudom, szólalt meg gyorsan, már megint lenőtt. Nem volt időm, de majd levágom. Nem baj, tiltakozott az édesanyja. Nem azt néztem… Az öreg, elvékonyodott ujjak szinte szálanként simogatták a Fiú szakállát. Te is azt vizsgálod, hogy igazi-e, kérdezte a Fiú. Pisti unokája ma már lemeózta. Igen, rebbent Egyeske hangja. Lent voltak? Igen. Szép kis gyerek. Jól megrángatta a szakállamat. Az erejéből ítélve nem is hinné az ember, hogy még csak kéthónapos, felelte a Fiú, s közben az öreg karok mozgását figyelte. Édesanyja az ágy végéhez kötött kötélbe kapaszkodva kezdte felhúzni magát. Segítsek, kérdezte. Megy ez, szólt Egyeske, csak az a baj, hogy mire felülök, elfáradok. De ki bír ennyit feküdni… Már három hete… Azt mondod, szép gyerek? Nagyon. És már beszél. Na ne mondd, tamáskodott Mami. A büszke mama mesélte, mosolygott a Fiú. Hogy amikor az ölébe veszi, be nem áll a gyerek szája. Akár ha magyarázna valamit; megállás nélkül karattyol. S mintha az agyáig fúrná a tekintetét, olyan erősen néz közben a szemébe. Sőt, a múltkor elkapta a nyakából lógó sálat, és belekapaszkodva szinte odahúzta magát a mama arcához. Hát persze, nevetett Egyeske. Majd fáradtan visszadőlt a párnára. Majd megnő ő is, motyogta, kicsit később. Mint az én unokáim. Milyen csöppek voltak… Jó lett volna… Szerettem volna… Mit, kérdezte a Fiú. Tortát sütni valamennyiük esküvőjére. De csak az egyiküknek tudtam… Mit tegyünk, legyintett a Fiú. Ha egyszer nem kapkodják el azt az esküvőt. Majd sütsz nekik az eljegyzésre. Kettőé már alakulgat… Nem megyek én már ki innen, pityeredett el Mami. Pár napig biztosan nem, vitt fölényeskedő hangszínt szavaiba a Fiú. Lesz egy-két vizsgálat, valószínűleg kiszedik a csomókat a nyakadból, a mellkasból; szóval a karácsonyi beiglisütést ügyesen elpanamáztad. Sebaj. Majd eszed a menyedét, és somolyoghatsz, hogy megrepedt. Egyébként mellément, tette hozzá. Micsoda? Az oxigéncső. Amit most tettél vissza. Csak az egyik ága van az orrodban. Jól van, na, igazgatta a csövet az édesanyja, majd újra a kötélért nyúlt. Felült, jobb lábát térdben behajlítva megemelte. Tornázgatunk, érdeklődött a Fiú. Fussunk egy-két kört odakint; elég hosszú a folyosó, javasolta, derűs színt próbálván csempészni a pillanatok homályló tónusaiba. Szorít, suttogta Mami. Kényelmetlen. Micsoda, kérdezte a Fiú. A gumi széle, hangzott késve, tétovázva a válasz. Szoros. Be vagyok pelenkázva, na, bökte ki végül szégyenkezve Egyeske, elnézve a Fiú arca mellett, az ajtó, a folyosó, az utca, a csillaghatár felé, belenézve a végtelen végpontjába, s az visszanézett Mami tekintetébe, majd restelkedve elkapta egy pillanatra szemét a Földről… Szóljak a nővérnek, kérdezte a Fiú tanácstalanul. Nem kell, mondta édesanyja, lassan visszadőlve a párnájára. Nem kell, motyogta. Öreg, elvékonyodott ujjai erőtlenül simogatták a Fiú arcát. Mintha olvasták volna a vonásokat, a kiszáradt pórusok mélységeit; de lassan, nagyon lassan; szótagolva tanulva szinte az arcot. A Fiú tekintete a kart nézte: az érből kiálló, precízen lerögzített tű csonkját. És a sötétkék, lila elszíneződéseket a hetvenhárom esztendős bőrön; a megannyi mélyvénás injekció és vérvétel nyomait.

A diót odaadtad Lilinek, kérdezte Mami, kis csönd után. Milyen diót? Hát azt a zsák diót, amit felküldtem veled. Ja, eszmélt a Fiú. Oda, persze, még a múlt hónapban. Otthon is maradt egy nagy kosárra való, folytatta Mami. Úgy gondoltam, megtöröm karácsonyra. Na persze, tamáskodott az ismét a fölény hullámhosszára menekülő hangsúlyokat precízen intonáló Fiú. Már egy éve beültették a kanült a karodba. Majd pont azzal fogsz diótörőt markolászni. Ezzel törtem, rántott egyet vállán édesanyja, megemelve sötétkék és lila elszíneződésekkel teli karját; az egészségesebbet. Amelyből most csak egy precízen lerögzített tű csonkja állt ki. Nem diótörő kell ahhoz, hanem kalapács. És egy lyukas tégla. A diót belerakom a lyukba, rávágok a kalapáccsal, és odébb teszem. Jöhet a következő. Megtörök tizet-tizenkettőt, utána kiválogatom a diót. Nem nagy dolog. Egy kalapács, meg egy lyukas tégla. Diótörő…? Nem kell mindent túlbonyolítani… Még ennyit sem tudsz, licitált a Fiú fölényeskedő hangsúlyára Mami. Ujjai közben belefutottak fia régen nyírt, fehér szakállába. Tudom, szólalt meg gyorsan a gyermek, már megint lenőtt. Nem volt időm, de majd levágom. Nem baj, tiltakozott az édesanyja. Nem azt néztem… Az öreg, elvékonyodott ujjak szinte szálanként simogatták a Fiú szakállát. Legalább nem szúr, tette hozzá Mami, egy örökkévalónyi hallgatás után. Mint az a sok szőnyegbe bújt tűlevél, ünnepek után… Boldog karácsonyt nektek, fúrta tekintetét a Fiú koponyájába. Boldog karácsonyt, mindenkinek. Szeressétek egymást. Nagyon. Nagyon szeressétek egymást. Az oxigéncső után kapott. Megigazította. Indulj, szólt, megnyugodva kicsit. Azt mondják, nagy a köd az utakon. És mindjárt este lesz. Indulj, haza. Tudod, kisfiam, hogy nem szeretem, ha a sötétben az utcákon csavarogsz…

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra