A magyar kibontakozás keresztény útja

A kereszténység közismerten közösségi szemléletű, a másik ember meghatározó szerepet játszik életünkben, a "másik" számunkra a mennyet jelenti. Korunkban sokaknak ez a másik maga a pokol, érthető tehát a kereszténységtől való eltávolodás.

A keresztény gondolkodástól nem idegen egy bizonyos dialektika. Sokszor állunk szemben ugyanis olyan jelenségekkel, amelyeket nem tudunk gondolkodásunk ketrecébe zárni. A megértés reménye akkor csillan fel, amikor ellentétpárok egyidejű alkalmazásával próbálkozunk. Egyén és közösség viszonyában is ez a helyzet. A másik, illetve a közösség, a közjó ugyan fontosabbnak látszik az egyénnél, azonban az egyén végtelen érték, megismételhetetlen, egyedi példány, akit Isten olyan nagyra tartott, hogy fogadott fiúságot ajánlott számára. Vallási életünknek is sok a liturgikus eleme, amely természeténél fogva közösségi, de imádkozni kamránk mélyébe megyünk, s Szent Teréz nyomán mondhatjuk, hogy a várkastély legbelsőbb szobájában a lélek magányosan találkozik Istenével.

Magánügy lenne tehát a vallás? Valaha mint mentőövbe kapaszkodtunk ebbe a mondatba. Amint a totális állam többé-kevésbé kivonult a magánéletből, célszerűnek látszott a vallást oda helyezni, hiszen ez némi védettséget jelentett. Fel kell azonban ismernünk, hogy a magánélet visszavonultságában a vallás torzóvá alakul. A külvilágnak szóló küldetéstudat nem hiányozhat a keresztény gondolkodásból a kereszténység lényegi sérelme nélkül.

Az evangélium tanítása szerint egyéni üdvösségünk csak akkor valósulhat meg, ha életünk nem befelé forduló, hanem nyílt rendszer, ha van szemünk meglátni mások baját, ha van szívünk, együttérezni a bajban lévőkkel, és van erőnk megtenni mindent érettük, amit csak tehetünk. Másokkal való kapcsolat nélkül nem jutunk közelebb Istenhez sem.

A vallást a magánélet keretei közé szorítani, a vallásüldözés egyik ravasz és veszedelmes formája.

A kereszténység közösségi jellege legalább két ponton válik nagyon lényegessé: a szolgálat és az evangelizáció területén. A keresztény feltétel nélkül kell szeresse, azaz elfogadja és bajaiban támogassa a többi embert, szolgálnia kell testi szükségleteiben. A keresztény felfogás azonban a lelkiekre is kiterjed, s hirdetni kívánja a jó hírt, hogy van bűnbocsánat és feltámadás. A kereszténység végtelenbe nyíló távlatai átalakítják az ember gondolkodását és cselekedeteit.

Emberhez méltó az, hogy az ember kiemelkedjék a nyomorból és rendelkezzék mindazzal, ami a tisztességes élethez szükséges, elsajátítsa az emberi kultúra értékeit, megtanuljon pazarlás nélkül élni, tiszteletben tartva embertársait, együtt munkálkodva velük a közösség javán, a társadalmi és nemzetközi béke megteremtésén.^{^[2]}

A kereszténység tehát arra ösztönöz, hogy az emberhez kevésbé méltó életfeltételek helyett az egyre emberibb világ felé haladjunk, s e haladásban az anyagi, az erkölcsi és a szellemi fejlődés harmonikus legyen. A keresztény hitből belső szükségszerűséggel következik a felelősségvállalás egy ilyen fejlődésnek, az emberhez méltóbb társadalmi rendnek a megvalósítására.

A keresztény ember felelős a világ erkölcsi, kulturális és gazdasági fejlődéséért, a szociális igazságosság megvalósulásáért.

Az 1990-es választások előtt sokan beszéltek az ország erkölcsi válságáról és remélték annak gyors megoldását. Azt is kimondották, hívők és nem hívők egyaránt, hogy ebben az átalakulásban a vallásnak lehet és kell legyen meghatározó szerepe. Nagy csalódás, hogy minden ebbe az irányba ható lépést egyesek az egyházak mohó hatalomvágyával magyaráznak, az állam ilyen jellegű rendelkezéseit keresztény kurzusként, elítélő hangsúllyal emlegetik, miközben senki meg nem tudja magyarázni, hogy mi az a keresztény kurzus, s miért lenne bárkinek is oka félnie tőle.

Félni, helyesebben nemzetünket félteni talán éppen az ellenkezőtől kell. Attól, hogy a jobb majd a baloldali diktatúra után nem ismerjük ki magunkat, s nem veszünk észre lényegi problémákat. Például azt, hogy ezek a diktatúrák nemcsak demokratikus jogainktól fosztottak meg, hanem vallási életünket is korlátozták. A kereszténység és a modern diktatúrák szembeállása arra utal, hogy a demokrácia és a kereszténység között lényegi kapcsolat van. E kapcsolat éppen az egyén és közösség fogalmának előbb részletezett összefüggésein alapul.

Felmérhetetlennek látszik és mindenképpen felméretlen még a magyar társadalomnak az a vesztesége, amit a diktatúrák a század első felében megindult reformfolyamatok megszakadása által okoztak.

A kiegyezéskori Magyarország gazdasági és politikai téren folyamatosan korszerűsödött, de a társadalmi fejlődés nem folytatódott a reformkorban Széchenyi nyomán megindult folyamatok irányában. Századunk elején megkezdődött egy újabb átalakítási kísérlet, amely a társadalom valós igényeihez képest megkésett is volt, és amely oly sajnálatosan meg is akadt az első világháború s az azt követő országvesztéses béke okozta sebek miatt.

A húszas - harmincas években egy újabb reform folyamat bontakozott ki. A harmadik reformnemzedék adottságai révén képes lett volna felszámolni az ország elmaradottságát. A "volna" viszont megint megjelent, most a második világháború, az annak végén jelentkező jobboldali, majd az utána hamarosan fellépő baloldali diktatúra képében. Ez a nemzedék adta még a szellemi energiát 1956 számára, de hatása szertefoszlani látszott a Kádár korszak kisstílű, mindent bepiszkító és elszürkítő hazug világában. Ez a maga rettenetében még nem is teljesen feltárt három évtizedes uralom még arra is képes volt, hogy az új nemzedék egyes tagjait, lehetőleg azokat, akik egy újabb reformfolyamat szellemi vezetésére lettek volna képesek, magához láncolja. Eszközeiben ez a hatalom nem volt válogatós. Kitüntetések és díjak éppúgy szóba jöttek, mint besúgói szerepre kényszerítés és ezt követően az ezzel történő zsarolás.

Mi vár tehát e zivataros század végén a külpolitikai függőségből kikerült Magyarországra? Ez demokráciákban a választásokon dől el. Vegyük észre, csak rajtunk múlik, hogy mi lesz ennek a döntésnek a tartalma.

Hazánk jelenét a múlt hibái és a jelen kényszerítő körülményei szabják meg, viszont az ország jövője csak rajtunk múlik, azon, hogy milyen módon oldjuk meg a ma feladatait és merre kívánunk haladni.

Az 1990-es választások nem voltak alkalmasak a meghatározó döntések meghozatalára. Noha a választás végeredménye lényegében helyes értékítéletről tett tanúságot, a választás mégsem volt "igazi", hiszen a pártok csak feliben-harmadában tudták feltárni a valós problémákat s így a javasolt megoldások szükségszerűen felszínesek voltak. A kívánatos reform folyamat még nem indulhatott meg. Mostanra viszont a reform hiánya égető seb. Nem tudunk mit kezdeni a növekvő szociális feszültségekkel, nem tudjuk megértetni egymással az ország tényleges helyzetét és nem tudunk közmegegyezést létrehozni a kibontakozásról.

Az országot járó politikus mindennapi tapasztalata viszont az, hogy ezek a nehézségek nem legyőzhetetlenek, az emberek képesek megérteni a gondokat, képesek keresni a megoldásokat és okosan választani a ténylegesen felmerült megoldási javaslatok közül. Világos program és átlátható, megvalósítható menetrend ismeretében még a további áldozatoktól sem riadnának vissza. A magyar nép éppoly kész és képes a felelős politizálásra, mint a politikával hivatalból foglalkozók, ha nem jobban.

Társadalmi méretű párbeszédre van szükség a vezetők és vezetettek a tervezők és a megvalósítók, az áldozatot kérők és az áldozatot meghozók között.

1994 fő feladata nem annak az eldöntése lesz, hogy kinek a kezébe kerüljön a hatalom, hanem azt kell meghatároznia ennek a nemzetnek, hogy milyen irányban a legeredményesebb a haladás. Ha ezt sikerül tisztázni, a hatalom terhe nyilván azé lesz, aki a leginkább vállalja a közmegegyezésnek megfelelő utat, aki a legjobb biztosítékot nyújtja arról, hogy nem kortesfogásokkal dolgozik, hanem valós céljait tárja fel, s azok megvalósítására kér támogatást.

A lassan megújuló magyar kereszténység nem nézheti kívülről ezt a folyamatot. De nem is engedheti, hogy az elsekélyesedjék. Megvan a veszélye ugyanis annak, hogy a közélet nem a valós helyzet súlyos tényeivel akarja szembesíteni az embereket, hanem a pragmatikus politizálás az emberek elvárásait igyekszik kipuhatolni, s azt fogja ígérni, amit a többség hallani akar. Igy lehet választásokat nyerni, de nem lehet országot építeni.

A kereszténydemokrata politika a valós társadalmi helyzetből indul ki, és azokra keresi az elméletileg helyes és gyakorlatban megvalósítható megoldásokat. A megoldások keresése közben társadalmi párbeszéd kialakítására törekszik.

Az elsekélyesedés másik eszköze, hogy a valós problémák feltárását nem valós megoldások kimunkálása követi, hanem pusztán személyi kérdések előtérbe állítása. Egy ilyen taktika azt hirdeti, "nagyok a hibák, bajok amit mások elkövettek, mi lám milyen jól fel tudjuk tárni ezeket, bízzatok bennünk, okosabbak, becsületesebbek, jobbak vagyunk, ezért adjátok nekünk a hatalmat." Szomorú lenne, ha ilyen átlátszó taktikával komoly eredményt lehetne elérni.

A probléma feltárás és megoldás keresés nyilván nem ennek az írásnak a feladata, de befejezésül még néhány dologra fel kell hívnom a figyelmet.

Reformokról sokat beszéltek az elmúlt évtizedekben is. Ezek a reformok azonban nem valódi reformok, hanem felszínes átalakítási kísérletek voltak. A valódi reform, amire most is szükségünk van, az egész társadalmat alakítja át, nem egyes intézményeit. Az új reformkor akkor kezdődhet el, ha nem felülről vezérlik, hanem alulról, sok emberben megszületik a reform iránti igény. Az állam nem kell kívülállóként nézze ezt a folyamatot, de közigazgatási eszközökkel nem tudja megvalósítani. Támogatnia kell az úgynevezett civil társadalom szervezeteit sőt támaszkodnia kell rájuk. Ezek képesek arra, hogy sok apró tüzet gyújtsanak, amelyek fényénél sokan megmelegedhetnek.

Az eljövendő új reformkorban meg kell változnia magának az embernek, hiszen bajaink nagy része abból fakad, hogy letörölhetetlennek látszó nyomokat, csorbításokat hagyott rajtunk az elmúlt félévszázad. Ez a változás magával kell hozza a szeretet megjelenését és megvalósulását a társadalomban, tehát a kereszténység értékeinek megismertetése és terjesztése fontos eleme lesz a folyamatnak. Noha tudjuk, hogy a történelem megismételhetetlen és hosszú kihagyások után nem folytatható, mégis ismét előtérbe kerül a sajnálatosan félbemaradt reformfolyamat fontos célkitűzése, emberebb embert, magyarabb magyart kívánunk magunkból alakítani. Társadalom alakító, embert formáló reformunk akkor lesz sikeres, ha olyanok kezdenek hozzá, akik hajlandók saját magukon kezdeni.

^{^[1]}Az Apor Vilmos Népfőiskola és a Barankovics Alapítvány tanulmányi hétvégéjén, 1993. augusztus 21-én, Győrött tartott előadás nyomán.