Megjelent: 2004.03.13. 21:01:13
Belépés előtt
Hamisan szól a Himnusz...
Mi jöhet még, kérdezte parlamenti interpellációjában egy szocialista honatya a szociálliberális korány foglalkoztatási miniszterétől, március 9-én. Azt nehezményezte, hogy egyre több visszalépést tapasztalhatunk az Európai Unió tagállamaitól; korlátozzák a csatlakozó országok polgárainak munkavállalási jogait, ezzel összefüggő szociális ellátását, s mindez együtt fokozhatja csatlakozásunk kedvezőtlen megítélését. (Remélem, elég visszafogottan fogalmaztam…) A miniszter úr válasza lényegében belső bizonytalanságról árulkodott; mindösszesen annyi biztatással tudott szolgálni, hogy legfeljebb majd mi is korlátozzuk az ellenünk szankciókat alkalmazó országok polgárainak munkavállalási jogait. Én különösebben nem rendültem meg, szemben az említett politikusokkal, mert épp a Zuglói Lapok aznap megjelent számát olvastam, azon belül is Nádai György (Hungária krt.) egy hónappal korábbi cikkemre írt reagálását. Amely írásomban – általa elítélendő módon - kétségesnek véltem unión belüli egyenjogúságunk automatizmusát. Felemlegettem a nyugati elemzők szerint is félévszázados gazdasági lemaradásunkat; a nyolc-tízszeres jövedelem-különbségeket, mezőgazdaságunk katasztrofális helyzetét (amelyre a legutóbbi uniós országjelentés is kitért…), miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy sem a mezőgazdaság által elnyerhető támogatás kvótáiban, sem a szabad munkavállalásban nem élvezünk egyenlő elbírálást. Milyen unióba igyekszünk hát, kérdeztem, s Nádai úr (Hungária krt.) megadta a választ: „Az unió célkitűzése egy olyan gazdaságilag és politikailag harmonizáló szövetség létrehozása és megszilárdítása, melyben az egység és a különbözőség dialektikája valósul meg. Egység az alapvető gazdasági struktúrákban, a tagok jogi, politikai egyenlőségében…” – hozta tudomásomra. S lentebb hozzátette: „A magyar nép zsenialitása, leleményessége, szívós munkabírása és élni akarása feljogosít minket arra, hogy emelt fővel lépjük át az Európai Unió határát.” Már ha kapunk munkavállalási engedélyt, teszem hozzá, kellően megszeppenve, ámbár zsenialitásunk és leleményességünk valóban okot adhat az optimizmusra. Legfeljebb exportáljuk a feketemunkát, és a szürkegazdaságot – ha már a helyzet annyira megváltozni látszik Athén óta…
És Robert Schumann uniót álmodó szándékai óta… Mert mi is a másik „főbűnöm” Nádai úr (Hungária krt.) szerint? Hogy „rossznak” ítélem az unió alkotmánytervezetének preambulumát. „Egyszerűsítve – nem kell a torta, ha nincs hab a tetején. Mi a hab? Természetesen az, ami sok embert elválaszt másoktól.” – fogalmaz és véleményez Nádai. Nos, téved, tisztelt uram. Én írásom egyetlen sorában sem minősítettem e preambulumot rossznak. Mindössze hiányosnak – ami, hogy félreértés ne legyen közöttünk, véleményem szerint nagyobb bűn, mint egyszerűen rosszat alkotni. Ami rossz, az ki is javítható, hogy fordítsunk Murphy törvényén, de amit hiányosan fogalmazunk meg, törölve belőle az identitást adó és alkotó lényegi elemeket, az többé már nem hozható helyre. Jelen esetben a „keresztény értékek” vállalásának és hangsúlyozásának gesztusa – amelyek nélkül ma valóban nem beszélhetnénk egységes Európáról. Talán még egységes időszámításról sem, hiszen ha Dionysius Exiguus szkíta szerzetes 525-ben a húsvét időpontjának kiszámításánál továbbra is elfogadja a keresztényüldöző Diocletianus római császár uralkodásának kezdetét, mint kiindulási alapot…? S később Willibrord, a frízek térítője nem osztja nézeteit - talán sohasem lép érvénybe a Gergely-naptár… S ha a keresztény értékek terjedése és terjesztése nem válik egységesítő erővé; ha Nagy Károly halála után a kolostorok nem válnak oktatási központokká…? Amelyekben az írás-olvasás fontosságától a művészetek és a tudományágak hagyományainak és megújításának erején át a jogi, közigazgatási kérdésekig bezárólag nem zajlik egy nagyon komoly államszervező tevékenység – akkor ma talán valóban nincs egységes Európa. Nádai a Szent István-i államalapításra hivatkozik – nos, ez sem volt más, mint az akkor Európát egységesítő uralkodó eszme elfogadása.
A szerző által felidéztetnek a katolikus egyház történetének sötét lapjai is, megneveztetik néhány rossz sorsra érdemesült, hatalmával kard által élő és kard által halt pápa, bizonyítván ezzel azt, hogy nem kell ehhez a kereszténységhez olyan mereven ragaszkodni. Mert nem kell a másoktól elválasztó „hab” a tortára, mondja. Azt kell felelnem: nem elég mélyen fogalmaz. Mert egyikünk sem tudna egyetlen olyan eszmét, ideológiát sem mondani, amelynek nevében valakik valamikor valahol ne éltek volna vissza a vezető szerep által szerzett mérhetetlen hatalommal. Egyetlen hatalom földi jelképe sem azonosítható – még ha arra is törekszik – e hatalom intézményeivel. Húsz évszázad európai történetéből nagyon sok olyan nevet sorolhatnánk, akik miatt talán meg kellene fontolnunk azt, hogy csatlakozzunk az ő – erőszaktól, vértől csöpögő – Európájukhoz. Gondolok itt, a félreértések elkerülése végett, a nyolcszáz éve „nyírt” demokráciától a diktatúrák két legjellemzőbb megnyilvánulásáig. Ismétlem: a kereszténység nem egyenlő a nevében sokszor bűnösen eljáró intézményi formákkal. A kereszténység az az eszme, amely megteremtette a modern Európa egységét, vagy arra törekvését. A kereszténység az az eszme, amelyhez „első királyunk bölcs politikai alkotása” révén csatlakozhattunk. Idézet Nádaitól (Hungária krt.) – aki egyébként épp a keresztény államot alapító királyunk döntését megelőző évszázadokat idézi, mint a pápaság sötét fejezeteit. Meglátni valamiben a fényt, annak legsötétebb korszakaiban, csatlakozni hozzá a legrosszabb pillanataiban; ez most akkor bölcs döntés, vagy sem…?
De fogalmazzunk röviden és egyértelműen: aki a keresztény értékek mentén és általuk létrejött egységes Európát megfosztaná ettől az értékrendtől, az történelmet hamisít. Kirekeszti Európa közösségéből II. János Pált, aki régóta küzd azért, hogy a kibővülő Európai Unió készülő alkotmányos szerződésébe kerüljön be utalás a keresztény értékekre. De kirekeszti Európa közösségéből Robert Schumannt is, az európai integráció egyik alapítóját. Akinek a metzi érsekség által 1990-ben megindított boldoggá avatási „pere” lassan pozitív véget ér… És kirekeszti az új Európa közösségéből Schillert, aki nem átallott olyan sorokat írni az unió himnuszává választott versébe: „Mint mi egymást, úgy ítél / minket Isten fenn az égben.” Mi több, kirekeszti e hiányos preambulummal Beethovent, aki IX. szimfóniájának negyedik tételével – az Örömódával – nem tesz mást, mint kinyilvánítja a legföldibb hatalom, az öröm - az Örömhír - isteni eredetét. A dallam a csupán politikában jártasak előtt sem ismeretlen, hiszen ez az Európai Unió himnusza (Schiller említett versének szövegével). S e himnusz akkor is ott marad, mint embert embertől elválasztó tartalom – ha a preambulum hiányos marad. Mi jöhet még? Esetleg át kellene írni ezt a fránya himnuszt – is…
Tamási Orosz János
