2004. február 17. kedd 23:16
Nem mi mondjuk!
Hol a határ?
Tíz hónap letöltendő szabadságvesztés büntetésre ítélték első fokon egy hetilap főszerkesztőjét Magyarországon. A szólással elkövetett jogsértések kérdését kellő alapossággal szabályozza a magyar alkotmány, és magyarázza az Alkotmánybíróság joggyakorlata és a hatályos jogszabályok. Vajon ez az ítélet hogyan illeszkedik a hatályos magyar jogrendbe? Jogász lévén nem kenyerem az okfejtés esztétikai eleganciája. Az említett jogforrások viszont bőséges anyaggal szolgálnak a kérdésről való elmélkedéshez és az ügy tárgyszerű mérlegeléséhez.
A szólás szabadsága olyan jog, amellyel csak igen kevés jog állítható szembe. Az egyik ilyen az emberi méltóság. A méltóság védelmét szolgálják például a polgári törvénykönyv személyiségi jogokat védő szakaszai, amelyek közül az egyik kifejezetten a jó hírnév védelmének elvét fogalmazza meg (78. §). Akinek ez a joga sérül, sajtó-helyreigazítást követelhet, ha a sérelem valamelyik médiumban történt. A sajtó-helyreigazítás igényét mindenki ismeri, az viszont kevésbé ismert, hogy ezen kívül más jogorvoslati lehetőségek is rendelkezésre állnak. A sértett többek között követelheti, hogy a jogsértő nyilvánosan adjon elégtételt, ami magában foglalhat a helyreigazítás mellett bocsánatkérést is, emellett a sértett kártérítésre is igényt tarthat. A cél az okozott sérelem helyreállítása, s nem a jogsértő személy megbüntetése.
Amennyiben a kártérítés címén megítélhető összeg nem állna arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat. E bírságnak már nem pusztán a reparáció, azaz a jóvátétel és a károsult kiengesztelése a célja, hanem a represszió, azaz a megtorlás is: a károkozóra lesújt az állam pallosa.
Az Alkotmánybíróság 51/2001. határozatában kifejtette, hogy a közérdekű bírság intézménye azért került be a Ptk-ba, mert a szocialista jog erkölcstelennek ítélte a nem vagyoni kártérítés intézményét, és 1953-ban kivette azt a törvényből. Habár 1977-ben a nem vagyoni kártérítést szűk körben újra bevezették, a gyakorlat nem tart ott - az Alkotmánybíróság rendszerváltás utáni biztatása ellenére máig sem -, hogy valós elégtétel nyújtására alkalmas legyen. Holott az Alkotmánybíróság 34/1992. határozatában nem csupán megsemmisítette a nem vagyoni kártérítés alkalmazását korlátozó törvényi feltételt, hanem azt is kimondta, hogy diszkriminációt valósít meg az a bírói jogalkalmazás, amely a nem vagyoni kártérítések megítélésénél a testi épségben bekövetkezett sérelmeket előnyben részesíti a személyiségi jogi sérelmekhez képest. Hangsúlyozta továbbá, hogy a nem vagyoni kártérítés a személyiségi jogok, különösen a becsület, a jó hírnév stb. védelmét hivatott biztosítani.
A 30/1992. Ab-határozat azt is kimondta, hogy az állam csak akkor nyúlhat alapjog korlátozásának eszközéhez, ha egy másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el.
A sajtó-helyreigazítás és a többi polgári jogi eszköz a szólásszabadság puha korlátozásának tekinthető: mint a magánjogi viszonyokban általában, az állam a jogszabály megalkotásán túl nem vállal szerepet. Az ügy rendezését a polgárokra, tehát a jogsértőre és a sértett félre bízza. A közérdekű bírság már átlépi az állami be nem avatkozásnak ezt a jellegzetes határát, de igazából a büntetőjog az állami tiltás abszolút eszköze. Hiszen ebben az esetben az állam akár fizikai szabadságában is fenyegetheti a jogsértőt, és erőszakszervezetének bevetésével rákényszerítheti akaratát. A magánügyből ezáltal "közügy" válik.
A rágalmazás és becsületsértés büntetőjogi szabályozása ugyanazt az értéket védi, mint a Ptk említett 78. szakasza, csak büntetőjogi eszközökkel. Kétlem azonban, hogy ez a módszer kiállná azt a fent említett alkotmányossági próbát, hogy a becsület és a jó hírnév sérelmét más módon nem lehet biztosítani. Nem lenne erre szükség, ha a bíróságok a nem vagyoni kártérítés intézményét annak alkotmányos céljával összhangban alkalmaznák. Az, hogy a rágalmazás és a becsületsértés büntetőjogi tényállása magánindítványra büntetendő, kifejezi a nyilvánvaló tényt: hogy nem a társadalmat, hanem az egyént védi.
A büntetőjog modern szemlélete mindinkább az áldozatra helyezi a hangsúlyt az elkövető helyett. A büntetés elsődleges célja, hogy az áldozat sérelmét sikerüljön minél inkább helyrehozni, ahelyett, hogy az elkövetőt súlyos joghátrányban részesítenék anélkül, hogy abból az áldozatnak bármi előnye származnék. Ezt a célt szolgálják egyrészt a békítő eljárások, másrészt a különféle kompenzációs módszerek, amelyek segítségével mind az áldozat, mind az elkövető könnyebben visszavezethető a társadalom "normális" tagjai közé. A rágalmazás esetében ezt a funkciót maradéktalanul betölti a polgári törvénykönyv által lehetővé tett nem vagyoni kártérítés és elégtételadás lehetősége. A büntetőjog fenyegető szakasza viszont semmivel sem mozdítja elő az áldozat helyzetét.
*Az Alkotmánybíróság döntése kimondja: "A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni." Vajon a rágalmazás és becsületsértés megelőzésének és orvoslásának legenyhébb eszköze lenne a szabadságvesztés büntetése? Ez aligha védhető állítás. Kérdés természetesen, hogy valójában mi az elérendő cél: a károsult kárának orvoslása, a rágalmazó megbüntetése, esetleg "a társadalom rosszallásának kifejezése"? A szocialista büntetőjog ez utóbbit tartotta a közérdekű bírság magyarázatának.
Ami a sérelem orvoslását illeti, a személyiségi jogaiban megsértett személynek jogos igénye, hogy revánsot vegyen a károkozón. A nem vagyoni kártérítésnek éppen az a célja, hogy kielégítse a károsultnak ez irányú igényét. A közérdekű bírság intézménye feleslegessé válik, ha a bíróság a nem vagyoni kár összegének megállapításakor nem csak a jogsérelem anyagi következményeit, hanem magának a méltóságnak, a becsületnek a sérelmét tekinti kárnak. Természetesen igaz az, hogy egy elvont jogot csak absztrakt értelemben lehet anyagi eszközökkel reparálni. A cél azonban mégis az, hogy a sérelmet, amely valójában nem mérhető, megpróbálják mégis, a legáltalánosabb értékmérővel, a pénzzel kifejezni. A kártérítés akkor tölti be funkcióját, amennyiben kellő mértékű ahhoz, hogy a károsult számára sérelmének valódi elismerését jelentse, és a károkozó számára valódi veszteséget okozzon.
A szocialista jog szerint a közérdekű bírság a társadalom rosszallását fejezi ki. A büntetőjognak is van egy ilyen deklaratív funkciója, amit az is tükröz, hogy bűncselekmény is csak az lehet, ami "veszélyes a társadalomra" (Btk. 10. §). Szólással okozott kár esetén azonban a társadalomnak más lehetősége is van rosszallásának kifejezésére: válaszözönnel, tüntetéssel, zászlóégetéssel jelezheti azt, nincs tehát szükség az állam pallosára. Függetlenül attól, hogy számosan - köztük magam is - negatívan ítélik meg az ügyben érintett lapszerkesztő munkásságát, bizonyára kevesen érzik úgy, hogy az állam büntetőhatalma az ő rosszallásukat alkalmas formában tolmácsolta.
A magyar társadalom egészséges módon képes hangot adni rosszallásának: intenzíven reagált a közelmúltbeli rádiós ízléstelenségre, és éretten reagált az erre való szélsőséges reakció eltúlzott voltára - a zászlóégetésre. Emellett ugyancsak élénken reagált a tíz hónapos szabadságvesztést kiszabó bírósági ítéletre. A magyar nyilvánosság hevesen, de egészségesen működik: a véleményre ellenvéleménnyel, gyalázkodásra megbélyegzéssel felel. Hogy a nagy szabadság miatt eldurvulna a közbeszéd? Aligha. A durva megnyilvánulások szalonképtelenségét maguk a megnyilvánulók is belátták: a rádió elhatárolódott, a műsorvezető és a zászlóégető tudatmódosító szerek miatti beszámíthatatlanságára hivatkozással igyekezett saját magától is elhatárolódni.
Láthatjuk, hogy nincs szükség az állam gyámkodására ahhoz, hogy kifejeződjön a társadalom értékítélete. Sem a rágalmazás büntetőjogi szabálya, sem a közérdekű bírság jelenlegi joggyakorlatunkban nem tölt be más funkciót, mint hogy a sérelmet szenvedett bosszúvágyát csillapítsa. Ezt a bosszúvágyat viszont a sérelem súlyosságán túl a nem vagyoni kártérítés elégtelen mértéke táplálja.
*Mivel a rágalmazás és becsületsértés (valamint a kegyeletsértés) büntetőjogi tényállása nem felel meg a fenti alkotmányossági kritériumoknak, alapos okkal feltételezhető, hogy a létezése, tehát alkalmazása is alkotmányellenes. Nemzetközi összehasonlításban is megerősítést nyer az a feltételezésünk, miszerint jogállamban elfogadhatatlan a becsületsértésnek szabadságvesztéssel, sőt egyáltalán büntetőjogi eszközökkel való fenyegetése. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a rágalmazónak ne kelljen következményekkel számolnia. "E folyamatba tartozik az is, hogy számolni kelljen magas kártérítésekkel" - írta a 30/1992. Ab-határozat, és erre utalnak a következő mondatok is: "Büntetőjogi büntetésekkel azonban nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni - ez paternalista hozzáállás -, hanem más jogok védelmében [kell] az elkerülhetetlenül szükséges esetekben szankcionálni."
Ugyanezért nem volt helyénvaló a Tilos Rádió példátlanul súlyos megbüntetése sem. A mondat, melyet világnézettől függetlenül mindenki elítélt, adekvát reakciókat, sőt részben a szükségesnél is határozottabb magatartást váltott ki. Lehetőség volt arra, hogy a társadalom maga is kifejezze rosszallását. Ennélfogva szükségtelen volt a hatósági beavatkozás, különösen, hogy ez a közlés még a hatályos büntető törvénykönyv szerint sem valósított meg bűncselekményt.
Végül különösen paradox jellegűvé teszi a becsületsértés tényállását, hogy az állítás bizonyítottsága is csak akkor menti fel a vádlottat (a sértő felet), ha a tény közlését közérdek indokolta. Ha a közérdek fennforgását nem sikerül bizonyítani, akkor még az állítás helytállósága sem lehet mentő körülmény. Fűszerezi a bevezetőben jelzett esetet, hogy a sértett közszereplő, akinek egy, a szólásszabadságról hozott másik alkotmánybírósági ítélet szerint többet kell elviselnie a közéletben rázúduló vádaskodásokból, mint másnak.
Emellett a jogsértés büntetőjog-idegenségét mutatja az a tény is, hogy lényegében figyelmen kívül hagyja az ártatlanság vélelmét: hiszen a vádlottnak kell bizonyítania azt, hogy közérdek forgott fenn, és hogy állítása valós. A bizonyítatlanság nem a vádlott javára dönti el a kérdést, ahogy azt az ősi alapelv diktálná, hanem épp ellenkezőleg. A római jog helyett a középkori inkvizíció elvét követjük: kétség esetén bűnös! A rágalmazás esetében még a nagy nyilvánosság előtt történő közzététel sem feltétel, csak minősítő körülmény; a becsületsértésnek pedig ez csak az egyik alfaja. Mindkét bűncselekmény megvalósítható akár négyszemközt tett kijelentéssel is! Nézzünk tehát magunkba, és gyakoroljunk bűnbánatot. Az vesse rá az első követ, aki még sosem állította családi, baráti körben másról, hogy az egy ilyen vagy olyan.. Ugyanis mindenki, aki az elmúlt évben így tett, akár egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntethető a XXI. századi Magyarországon.
BAYER JUDIT
(A szerző a Sajtószabadság Központ munkatársa)
