2004. március 22. hétfő 21:30
Kalász István
Tavaszi séta
Anyám 68 éves, hamarabb elfárad, a korára panaszkodik,
bölcsességekkel jön, a gyerek nem ítélkezhet a szülője felett, néz rám
mereven, én meg azt mondom erre, Anyám, az öregségre ne hivatkozz. Ez nem érv.
Ő erre azt mondja, kegyetlen tükör vagyok, és bólogat az előszobai tükörbe.
Rajtam? Felettem? Miattam? Nem tudom. Mindenesetre ilyenkor ingerült leszek,
Anyám, hadonászom, frissnek kell maradni! Okosnak, figyelmesnek,
következetesnek! Így óbégatok elszántan az előszobájában, és különben is, mire
vitted a bölcsességeddel, kérdezem. Pedagógusként? Romos lakás Budapesten,
Kelet-Európa Párizsában? Van. Autód? Nincs. Tarka tévéd? Én vettem. Mélyhűtőd?
Tőlem van az is. Mikrohullámú sütőd? Nincs. Vagyis akkor? Nos, ilyen a mi
viszonyunk. De mert nagyon szeretem az anyámat, kicipelem a lakásból. Sétálni
viszem, hurcolom, hogy friss maradjon a hatvannyolc éves teste, lelke. És séta
közben kiderül, másképpen látjuk a világot. Ez persze a korunkból adódik,
mondom okoskodva. Lehetséges, de az is lehet, hogy a múltunkból ered, mondja
erre bosszantóan bölcsen az Anyám. Igen, ilyenkor megyünk a városban,
nézelődünk, és másként látjuk a világot. Anyámat bosszantja, hogy egy
belvárosi áruház LUXUS névre hallgat. És ezt a nevet már a régi rendszerben is
viselte, mondja, ki nem figyelt akkoriban fel erre az elnevezésre? Hogyan
történhetett ilyesmi a munkás korban? Nem mindegy, mondom erre, ez csak egy
áruház. Konzumtemplom hülyéknek. Drága és felesleges dolgokkal. Semmi sem
mindegy, válaszolja az Anyám. És ezen eltűnődünk a téren állva. Aztán megyünk
tovább, bele az utcába, mely olyan, mint egy vájat a házak között, és közben
emlékezünk, hogy régen a híres Maxim mulató a Gorkij mozival szemben állt. És
ezt sem vette észre senki, ezt az édesen keserű Maxim//Gorkij
névösszecsengést. A Nyugati pályaudvarnál, az aluljáróban megállunk a
hajléktalanoknál. Ejtünk némi pénzt a szutykos dobozba, igen, adunk, de nem
nézünk sem egymás, sem a hajléktalanok arcába. Miért nem kapnak ezek az
emberek túlélő felszerelést, matracot, takarót, meleg zoknit,
fertőtlenítőszert, vitamint? Annyi ostobaságra van pénz, mondja anyám, igen,
azért a lelkünk egyforma is, a nyomor mindkettőnknek fáj. És megyünk tovább.
Szerinted, lehet egy utca szomorú, kérdezem, amikor a széles Körútról a
mellékutcába fordulunk, és ő nem igazán érti a kérdést. Mert itt minden girbe
és gurba és ferde és dohos és elhasznált, szavalom úgy lelkesen és írósan, a
házak ugyanúgy néznek ki, mint a lakók, a vakolat, az arcbőr színe ugyanolyan.
A fáradtbarna és a szürke között, igen, és ebben a sarki boltban csak
cigarettát, kenyeret, pálinkát árulnak. Tehát: illik ide a szomorú jelző?
Anyám nézi a boltot, a filctollal kiírt reklámot, a rácsot, olyan rossz
pálinka ez, hogy hamar öregszik tőle az ember, mondja. Odébb, a pinceborozón
túl kínai cipőüzlet. A bejáratnál hajlongó kínai boltos éppen egy sápadt
kamaszt küld el a foszlányaira hullott tornacipőjével; a kínai sárkány
cipő-éve itt rövidebb. Megállnék, veszekednék a boltossal, a lelkemben
dolgozik a „pénzemért jó árut akarok” elve, anyám csak legyint, örülj, hogy
lehet kapni tornacipőt. Látod, mondom neki, ez a szemlélet a korodból adódik.
Te úgy és akkor nőttél fel, amikor… És erre anyám megint gyanúsan bólogat.
Aztán megyünk tovább az utcán, és meglátjuk azt a bizonyos ajtót. A világ tele
van ajtóval, van fából, vasból, furnérból, bádogból, az ajtónak az emberi
kultúra része, az ajtó titkot rejt, az ajtó antihumánus darab, magyarázom
hosszasan, az anyám csak néz rám, vagy mégsem teljesen, mondja, mert a
magánélet szentségénél kezdődik a kultúra, hogy nem rúghatja rád senki az
ajtót. Így állunk a vasajtó előtt, nézzük egyre, mert ez a rozsdás ajtó, a
huzatos mellékutcában nem önmaga mögött, hanem önmagán hordozza a titkot.
Rézlemezeket ragasztottak az ajtóra, a táblákon cégek nevei olvashatók.
Cambell and son. Conair develpoment. East-West Limited. De míg a vasajtón az
üzleti világ, az ajtó mögött a semmi más, csak egy grund. Repedezett beton,
gyom, kutyaszar. A dolog nyilvánvalóan úgy áll, magyarázza anyám, hogy valakik
kinézték maguknak ezt az öreg vasajtót, céget jelentettek be ide. Telephelyet,
a nagy semmit. Ügyes, mondom. Kik lehettek ezek az emberek, néz rám anyám, kik
éltek vissza ezzel a nyomorult pesti vasajtóval? Ki lehet ez a Cambell úr? Hol
lehet ebben a pillanatban? Frankfurtban ül, öltönyében szivarozik, bámul ki az
ablakon? Vagy dutyiban üldögél? Kik írtak erre a címre levelet? Kik küldtek
ide újra és újra számlát, fizetési meghagyást? Ezeknek a cégeknek? Mennyi
remény, düh tapad ehhez az ajtóhoz? Hány ember állhatott ez előtt a „semmibe
nyíló” ajtó előtt döbbenten? Elkeseredetten. Mennyi pénz, adó, áfa,
társadalombiztosítási hátralék veszett bele a semmibe? Manapság az embernek az
az érzése, hogy minden jelkép, mondja anyám, gyere, menjünk. Igazad lehet,
mondom erre, és indulunk tovább. Vagyis a mai sétánkon, kérdezem, mit
tanultunk megint? Anyám nevet, és azt mondja fáradt, eleget tanult, menne
haza, hetven éves, a térde nagyon… Én pedig rábeszélem, nézzük még meg a B.
utcában felújított iskolát, hogy örüljön a pedagógus lelke ezen a délutánon
kicsit, és ő megadóan karol belém, én pedig viszem tovább az utcán, az öreg
házak között. El a lottózó előtt, a papírbolt előtt, a kulcsos műhely előtt,
az újonnan tatarozott iskoláig. Így cipelem őt a sárga házig, az örömig, és
viszem vele a múltat, a jövőt is. Magamban, magamon.
