2004. március 12. péntek 22:32
Kalász István:
Az idő elve
Csak látni akartam, azt az embert. Bántani nem akartam, csak látni. Ütni nem, csak mélyen a szemébe nézni szeretettem volna úgy, hogy nem kell félnem tőle. Még megsérteni sem akartam, csak megkérdezni, hogyan telnek a napjai? Hogyan él a bűnnel? Hogyan alszik öregségére? Élvezi-e a pénzét? És mit gondol, mondjuk a drágulásról, a város tisztaságáról, a tévéműsorról? Arról, hogy az égbolt tele van rissz-rossz műholdakkal, és hogy egyszer megint lesz világjárvány, mert ezt jósolják a tudósok. Nos, kiderítettem, hogy a várostól messze lakik ez az ember, egy hegyoldalban, öreg akácfák között áll a háza, és arrafelé már a busz sem jár, szóval: gyalogolnom kell hozzá. De nem bántam, a bűnhöz, ahogyan az igazsághoz is, alázattal kell közeledni, és mert bűnösnek tekintettem őt, gyalog kellett mennem. Lassan kellett eljutnom hozzá. Gondolkodva közös dolgainkon. Az anyámon, akit bántott ez az ember. És önmagamon is; engem szintén bántott az az ember, igen, bűnösnek tartottam. Annyi év után is.
És így elmentem ahhoz az emberhez. Vonattal, poros busszal utaztam, országút szélén bandukoltam, sáros bekötőúton mentem, aztán elérkeztem abba a hegyoldalba. Keskeny út vezetett felfelé, fák, bokrok, magas kerítések, tágas, új házak vettek körül, a távolban erdő sötétlett. Végre megtaláltam a keresett utcát, bár inkább keskeny köz volt az, és ott álltam a ház előtt. Fehér falak, nagy ablakok, tetőterasz, odabentről zene szólt, szép házat épített magának, gondoltam. Aztán láttam, valaki dolgozik a kertben, és hirtelen hevesen dobogni kezdett a szívem. Félsz, kérdeztem önmagamtól, de ugyan mitől? Nem kell, már nem, mondtam biztatóan magamnak. És mégis eltartott egy ideig, míg a szívem megnyugodott, lassabban kezdett verni. Csak álltam a kerítés előtt, néztem a bokrok között hajlongó alakot. És akkor eszembe jutott, hogy most ő van bezárva a kerítés mögé jelképesen. A kertjébe, a házába éjjelre, mert a bűne kikergette ide. A várostól messze.
Éreztem, hogy észrevett, és azt is éreztem, hogy nem fordul felém; úgy tesz, mintha nem lennék ott. Mintha nem állna a kerítésen túl senki. Dolgozott tovább. A szép, ápolt kertjében hajladozott. Rózsák nyíltak a kertben, micsoda közhely, gondoltam, hogy rózsákat nevel, és micsoda közhely, hogy szép és ápolt a kertje az erdő szélén, és micsoda közhely, hogy egy bűnös olyan helyen él, ahol magam is szívesen élnék. Meg egyáltalán, micsoda buta dolog, hogy eljövök ide, állok a kerítés előtt, és csak nézek valakit, akit bűnösnek tartok.
Hirtelen szánalmat éreztem iránta, és arra gondoltam, hogy az időben van valami aljas tulajdonság, hiszen minden sebet, fájdalmat elmos, és vele sodorja a következetességet, mert itt állok. Most és itt arra gondolok, hogy sem én, sem ő nem ugyanaz már, még a bűne sem. Így álltam ott, és néztem, ahogyan hajladozott a kertjében. A bokrok mögött. És már indulni akartam onnan, amikor ő felegyenesedett, elindult felém.
Persze, az arca. Nem is tudom, gondoltam tanácstalanul, mintha nem változott volna. Ilyen volt? Mintha… Igen? Nem? Mégis változott? És ekkor az az ember megállt a kerítésen túl, az ásót a lábához engedte, rám nézett. Lassan, okosan, bizalmatlanul. Úgy nézett, ahogyan azok az emberek, akik tudják: bűnnel élnek. Tessék, mondta, mit akar? Hát, mondtam, azért jöttem, mert látni akartam azt az embert, aki miatt annyit szenvedtünk. A férfi egy ideig hallgatott, értem, mondta később, de ha Z. urat keresi, ő nem lakik itt. Elköltözött innen. Különben jól van, jól él. Érti? Bólintottam. És ön, kérdeztem halkan, kicsoda? A férfi nevetett. Nem durván, sem gúnyosan. Hanem kedvesen. Nem maga az első, aki keresi, mondta, sokan idejönnek, kérdeznek utána. Azért is ment el innen, mert így nem lehet élni. Én az öccse vagyok annak az embernek. Most én nevettem. És azok, akik jönnek? Ők tudnak élni? És a férfi, aki hasonlított arra férfire, aki bűnös volt, erre azt mondta kedvesen, hogy dolgoznia kell, estére esőt ígértek, be kell fejeznie az ásást.
Igen, mondtam, ásson csak el mindent, és ő szótlanul bólintott. És ekkor mélyen a szemébe néztem ennek az embernek, és láttam a tekintetében, hogy ő más ember, mint a testvére. Miért? Mert a lélek önuralma volt a szemében. Ezt megmondhattam volna neki, de nem tettem, mert láttam a szemén, hogy ezt ő tudta a legjobban. Tudta, hogy más bűnét viszi. És ekkor elindultam a hegyről lefelé, a kertekből ugattak rám a kutyák, és közben úgy éreztem, ideje lezárni és ideje újat kezdeni.
