Összefogás

Az öreg ezredes soha nem volt híres arról, hogy rajongana a magyarokért. Igaz, hogy magyar leányt vett el feleségül annak idején, de mindamellett, hogy érteni érti, hogy az asszony családja, ahova benősült, miről mit szól, beszélni már egyetlen kukkot sem tanult meg a mi nyelvünkön. Valahányszor családi események alkalmával a rokonság hetek-hónapok, tán esztendő óta megállapíthatja, hogy ki milyen jól néz ki, s az unokák mekkorát nőttek, az öreg ezredes unatkozik. És szunyókál. Amikor még egyenruhát viselt, és koránál fogva is peckesebben járt, néha előfordult, hogy na, hogy vagytok, bozgorkáimmal lépett be az udvarra. Ami tudvalevőleg sértés a magyarokra nézve, de soha senki nem viszonozta ezt a fajta köszönést olyasmivel, hogy jól, te oláhocska.
Hanem hát olyan is volt, hogy az öreg ezredes éppen a magyarok körében ünnepelte március tizenötödikét. Na, nem ezért jött kimondottan, hanem elsősorban borvízért az áldott forráshoz, de ha már erre jártak asszonyostól, hát megálltak. Annál is inkább, mert a lovasbandérium, a fúvószenekar, az Európa tavasza nemzeteinek zászlóit vivő ifjak, az ünneplő gyülekezet elfoglalta az egész főteret, szépen felsorakozva menetiránt. Papi áldással, imával, a régi énekeskönyv szerinti kétszáznegyvennégyes és ötvenkettes zsoltárokkal indul a sereg az egykori csatatérre. Virágokkal, emlékezni. Az öreg ezredes percekig hallgatott. Aztán megszólalt: Nektek könnyű, ti tudjátok, mi az ünnep.