2004. február 26. csütörtök 22:57
Az Európai Unió rövid története (1)
Azt mondják, az egységes Európáról való álmodozás Európával egyidős. A kilencedik század elején Charlemagne, vagyis Nagy Károly birodalma Nyugat-Európa nagy részére kiterjedt. Nagy Károly a középkor egyik leghíresebb hadvezére volt, elfoglalta Nyugat- és Közép-Európa jelentős részét. (Királyként feltámasztotta a négy évszázaddal korábbról már ismert Római Birodalom élénk politikai és kulturális életét.) Aztán sok évszázaddal később Napóleon birodalma is csaknem egész Európát elfoglalta. Hitlernek a második világháborúban pedig majdnem sikerült egyesítenie Európa teljes egészét náci uralom alatt. Ezek a próbálkozások meghiúsultak, mert erőszakkal akarták maguk alá gyűrni a nemzeteket, és egyenrangú együttműködésről szó sem volt.
Európa évszázadokon keresztül gyakori és véres háborúk helyszíne volt. 1870 és 1945 között Franciaország és Németország háromszor is háborúzott egymással, nagy emberveszteségek árán. Számos európai vezető hitte, hogy a tartós béke alapja az európai országok közötti gazdasági és politikai együttműködés lehet.
A második világháború után több javaslat született egy nemzetek feletti szervezet magalakításáról, amiknek politikai és gazdasági motivációi is voltak. A politikai az volt, hogy csak egy ilyenfajta szervezet lenne képes megakadályozni a háborús veszélyt az európai nemzetek között. A gazdasági motiváció pedig, hogy a nagyobb piac serkenti a versenyt, ezzel növelve a produktivitást és emelve az életszínvonalat. A politikai és a katonai hatalom alapja a gazdaság erőssége.
1950-ben a francia külügyminiszter, Robert Schuman Nyugat-Európa szén- és acéliparának integrációját javasolta, aminek tulajdonképpen politikai alapjai voltak. Sok európai úgy gondolta, hogy az eszeveszett sebességgel fejlődő német ipart valamiféle ellenőrzés alá kell vonni. Jean Monnet elnökletével megalakult az Európai Szén és Acél Közösség (European Coal and Steel Community) Belgium, Nyugat-Németország, Luxemburg, Franciaország, Olaszország és Hollandia tagságával. Az úgynevezett független, nemzetek feletti „felsőbb hatóság” kezébe került az szén- és acélipar, annak termelése és ára. Ez a közösség végrehajtó hatalommal, miniszteri tanáccsal, tanácsadó testülettel és bírósággal rendelkezett.
A közösség olyan sikeresen működött, hogy a hat tagország elhatározta: a gazdasági élet további szektorait is bevonják. 1957-ben Rómában aláírták az Európai Atomenergiai Közösség (European Atomic Energy Community – EURATOM) nevű szerződést, aminek a célja az atomenergia békés célokra való használása. Ugyanebben az évben született meg a jelentőségében addig legnagyobb, az Európai Gazdasági Közösség (European Economic Community) szerződésének az aláírása; ismertebb nevén a Közös Piac (Common Market). Ez a kereskedelmi határok megszüntetését jelentette a tagországok között; egységesítették a szállításra, a mezőgazdaságra, a szociális biztosításra vonatkozó feltételeket, és az embereknek szabad mozgást biztosítottak. Az Európai Gazdasági Közösség szerződésének a ratifikálása után az Egyesült Királyság, Norvégia, Svédország, Dánia, Svájc, Ausztria és Portugália létrehozta az Európai Szabadkereskedelmi Szervezetet (European Free Trade association – EFTA). Az EFTA csak a tagországok közötti ipari termékek vámtarifáit szüntette meg. Nem terjedt ki a mezőgazdaságra, és bármelyik tagország bármikor visszaléphetett. A Közös Piacnál jóval gyengébb szervezetnek bizonyult.
1961-ben, az Európai Gazdasági Közösség sikereit látva az Egyesült Királyság tárgyalásokat kezdett a tagságáról. 1963-ban azonban (és 1967-ben ismét) a francia elnök, Charles de Gaulle vétót emelt a brit tagság ellen abból a meggondolásból, hogy a briteknek szoros kapcsolatait vannak az Egyesült Államokkal.
Az Európai Unió elődeiként nyilvántartott szervezetek: az Európai Szén és Acél Közösség, az Európai Gazdasági Közösség és az EURATOM Európai Közösség (European Community) néven 1967-ben egyesült. A hat tagország között megszüntették a vámtarifákat. Újabb tagok felvételéről nem tárgyaltak, bár Charles de Gaulle elnöki visszavonulása után az új francia elnök, Georges Pompidou nyitottabb politikát követett az Európai Közösségen belül.
Mit is jelentett ez? Pompidou javaslatára a tagországok vezetői Hágában találkoztak 1969-ben, és kidolgoztak egy fizetési rendszert a tagországok közreműködésével: lefektették a külpolitikai pénzügyi együttműködés alapjait, továbbá tagfelvételi tárgyalásokat kezdtek az Egyesült Királysággal, Írországgal, Dániával és Norvégiával. Röpke két évi csatlakozási tárgyalások után 1973. január elsején (Norvégia kivételével, ahol a lakosság a tagság ellen szavazott) három taggal bővült az Európai Közösség. A britek tagsága nem volt felhőtlen, az 1974-ben hatalomra került Munkáspárt a tagság – különösen a pénzügyi hozzájárulást illetően – újratárgyalásokba kezdett. Bizonyos csoportok nagy ellenállásának ellenére a britek mégis a tagság fenntartása mellett szavaztak.
Harminc évvel a „fogantatás” után, a nyolcvanas években még mindig nem teljesült a leghevesebb támogatók álma: az Európai Egyesült Államok. Még léteztek kereskedelmi korlátozások, és az új tagok (Görögország 1981-ben, Portugália 1986-ban) felvétele is csak nehezítette a helyzetet. Ők a gazdasági fejlettség jóval alacsonyabb szintjén álltak. Konkrétan arról volt szó, hogy az Európai Közösség mezőgazdasági alapjaiból jelentős százalékokat kellett átcsoportosítani az új tagok mezőgazdaságának a fejlesztésére, akiknél ez az ágazat nagyobb függőséget jelentett.
1986-ben az Európa Tanács (ami a tagországok vezetőiből áll) a nagyobb integráció jegyében aláírt egy szerződést, ami az eredetiek kiegészítését és bővítését jelentette. 300 jogszabályt fogadott el, miszerint felold minden olyan fizikai, technikai és pénzügyi korlátozást, ami az egy és egységes piac kialakulását gátolja. Ennek az volt a célja, hogy minden tagország gazdasága teljes mértékben egymásba olvadjon, integrálódjon. Az egységesítés céljával a tagok olyan ügyeket is megtárgyaltak, mint az adózás, foglalkoztatás, környezetvédelem és egészségügy.
A nyolvanas évek végén olyan viharos politikai változások söpörtek keresztül Európán, ami az Európai Közösséget ismét együttműködésre és integrációra sarkallta. A kelet-európai kommunizmus összerogyása után több volt kommunista ország figyelt az Európai Közösség felé politikai és gazdasági segítség reményében. Az együttműködésre nyitottnak mutatkozott a Nyugat, de a tagságot illetően (kivéve Kelet-Németországot) várakozó álláspontra helyezkedett.
Niemetz Ágnes
(Folytatjuk)
