2004. február 28. szombat 23:10
Az Európai Unió rövid története (3)
Az Európai Unió nem egy állam és semmiképpen sem szándéka a meglevő államok helyettesítése. Mégis egyedülálló a maga nemében; tagállamai közös intézményeket állítottak fel, amelyekbe a saját delegátusait küldték. Így a közös érdekű sajátos ügyeket demokratikusan oldhatják meg. Ez azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Itt van például a védelem ügye. Franciaországgal az élen néhány ország integrált európai katonai haderőt kíván, míg mások, például Nagy-Britannia, ragaszkodik a NATO jelenlétéhez a biztonság érdekében.
Vitákat váltott ki a Balkán-válság megoldása is, amikor 1991-92-ben négy jugoszláv köztársaság kinyilvánította a függetlenségét, elszakadását Jugoszláviától, ami véres háborúkhoz vezetett. Az európai uniós konfliktusrendezések teljesen hatástalanok voltak, mert a tagországok attól féltek, hogy fegyveresen belekeveredhetnek a kegyetlen harcokba. (A balkáni kérdést végül is az ENSZ fennhatósága alatt cselekvő Egyesült Államok és a NATO beavatkozása oldotta meg.) Ez a „lecke” arra volt jó az Európai Uniónak, hogy az Amszterdami Szerződést kiegészítette a biztonság és védelem területén való együttműködés fejlesztésével. Az EU megkezdte katonai erő létrehozását, hogy válság esetén gyors beavatkozásra legyen képes.
Az Európai Unió, ez a demokratikusan berendezkedett európai országok nagy családja több független intézménnyel rendelkezik: az Európai Parlament (a tagországok népszavazással választják), az Európai Unió Tanácsa (a tagországok kormányait képviseli), az Európai Bizottság (végrehajtó testület) és a Bíróság (az EU költségvetés törvényes kezelését ellenőrzi).
Jó tudni az Európai Unióról, hogy fő céljai között szerepel a nemzetközi kérdésekben való közös állásfoglalás. Ez a „közös” nem volt olyan nehéz a gazdaság és a kereskedelem terén, viszont a politikai problémák komolyabb együttműködési nehézségeket okoznak. Konfliktusokkal teli sok külpolitikai helyzet, különösen a nemzeti érdekek területén. Például: nem volt egységes álláspont az EU tagországai körében az 1991-es Öböl-háborúra vonatkozóan. Megosztottak voltak a vélemények Oroszországhoz és a kelet-európai országokhoz való viszonyt illetően is. Konfliktus esetén mindig az volt a nagy kérdés, hogy hogyan és milyen mélységig vegyen részt benne az Európai Unió.
A jelenlegi tagországok lakosai között a mai napig sokan nem értenek egyet a volt kommunista országok csatlakozásával, attól félve, hogy az növelheti a munkanélküliséget, a nagyfokú vándorlást; és főleg attól tartanak, hogy ezeket a szegényebb területeket majd nekik kell eltartaniuk. A gazdagabbak úgy hiszik, hogy majd többet kell fizetniük az uniós alapokba, a szegényebbek meg úgy, hogy ezekből az alapokból – különösen a mezőgazdaságra és a helyi fejlesztésekre - drasztikusan keveset kapnak. A helyzet azonban az, hogy a gazdasági és a politikai élet minden területére kiterjedő szabályozások segítik az átmenetet.
A kérdés azonban ott van: vajon képesek lesznek-e ezek a nagyon friss demokráciák megfelelni az Európai Unió belső piacának, ami kemény versenyképességet követel? Az Európai Unió nem egészen bizonyos abban, hogy a szovjet uralom alól éppen megszabadult demokráciák stabilak, továbbá aggódnak az kisebbségi jogok védelmét illetően is ezekben az országokban.
Közeledünk a jelen időhöz, pontosabban májushoz, amikor tíz ország csatlakozik a most 15 tagállamból álló Európai Unióhoz. 1995-ben az összes volt kommunista ország jelentkezett Kelet-Európából a felvételre. Minden ellentmondás és bizonytalanság ellenére a kereskedelem jól beindult kelet és nyugat között, nyugati befektetések, gazdasági segélyek érkeztek, politikai és kulturális együttműködési szerződéseket írtak alá.
Törökország már régen a jelentkezők listáján szerepelt, a bekerülését azonban most sem fogadták el; mondván „az emberi jogok védelme terén nem jó a bizonyítványa”. A jelentkezők közül ebben a körben Bulgária és Románia is kiesett (előreláthatólag 2007-ig). Tehát a következő tíz ország csatlakozik 2004. május 1-én az Európai Unióhoz: Ciprus, Csehország, Észtország, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia, Litvánia, Lettország, Málta és Szlovákia. Ezzel az Európai Unió lakossága 379 millió lesz.
Érdekességként: az Egyesült Államok lakossága 289 millió; együtt a világgazdaság egészének mintegy 40 százalékát uralják. A transzatlanti kereskedelem és befektetés a kettejük viszonylatában napi egy milliárd dollárt tesz ki. A kapcsolat nem mindig felhőtlen. Az Európai Unió ugyanis védőpolitikát folytat, különösen a mezőgazdaságot, a mezőgazdasági termékeket illetően, amiért aztán, alkalmanként az Egyesült Államok megtorló intézkedéseket hoz. Általánosságban mégis elmondható, hogy a gazdasági kapcsolat a két hatalom között pozitív irányú.
Akármennyi kétség is merült fel az új országok csatlakozásával kapcsolatban, az mindig világos és reális célnak tűnt, hogy idővel az „egy nagy piac” elve serkenteni fogja a gazdasági kilátásokat, a növekedést és a kereskedelmet. A legutóbbi években az is fontos adalékká vált, hogy az egységes európai hang, vélemény és kiállás a világpolitika porondján segíti Európa biztonságát és stabilitását.
Nézzünk meg két olyan problémát, amire még talán sokáig nem lesz megnyugtató válasz. Aggodalomra adhat okot a nemzeti identitás; a kultúra, a nyelv és hagyományok elvesztésének még csak a gondolata is. Brendan McMahon, az EU soros elnökének tisztét betöltő Írország budapesti nagykövetének szavai megnyugtatóan jöttek, éppen mostanában. Elmondta, hogy Írország példája is mutatja, az európai uniós csatlakozással nő az állampolgárok nemzettudata, a kulturális hagyományok őrzése és gyakorlása előtérbe kerül.
Egyébként Írország fenntartja – valószínűleg egyedüliként -, hogy teljes körűen megnyitja munkaerőpiacát az új csatlakozók állampolgárai előtt. És ide kapcsolódik a másik jelentős probléma: sokan a jelenlegi tagországokban ugyanis a tömeges munkaerővándorlástól tartanak. A britek attól félnek, hogy sok keletről érkező a szociális ellátórendszerük nyújtotta kedvezményeket akarja igénybe venni. A jelenlegi tagországok sorra „zárják be az ajtókat” a csatlakozók előtt. Úgynevezett „keletfogó biztonsági szelepeket” és adminisztratív akadályokat gördítenek a munkavállalási jogok és kapcsolódó juttatások mechanizmusába. Az Európai Bizottság tisztviselői felháborodottan azzal vádolják a politikusokat, hogy engednek az idegengyűlölő és félelemkeltő kampányoknak. A legnagyobb gond ezzel a tömeges munkaerőáramlási hisztériával kapcsolatban, hogy az egyik legfontosabb uniós alapszabadságot, a személyek szabad áramlását korlátozza.
Niemetz Ágnes
