Megjelent: 2004.01.03. 14:08:03

Azoknak, akik már elmentek

Rekviemek Házsongárdjainkért

Legutóbb is, jutott restelkedve a Fiú eszébe, hogy megkeveredtem. Mennyi mécses is kell, hányszor hány szál őszirózsa és koszorú? Hét. Vagy nyolc? Számoljunk, szólt szelíden édesanyja: apád, nagyapáid, nagyanyáid, nagybátyád, nagynénéd. Heten vannak. Vagy már engem is hozzájuk számolsz, szúrta finom derűvel. Nevettek. Mécsest nem kaptam, szólt később Mami, valamiért korábban zárt a piac. Vagy én mentem később. Majd veszünk valamelyik temetőnél, legyintett a Fiú. Útba esik egy-kettő. A kicsiny szuhakállói domb tetején, amelynek számos sírhantja az ő családját is magába ölelte, nem csupán e kötelék miatt érezte mindig a legközelebb önmagához a felhőket, az égboltot, a csillagokat és az azokon túli világot a Fiú. Bár általuk született, és általuk jutott az életet jelentő emlékekhez, az idő mézpergetéshez hasonló múlásához, tudta jól: általuk ő, és mások által ők része, részei egy nagyobb, erősebb létezési formának. A múltat, hagyományt, identitást egyként összekapcsoló reménynek. A szeretet valójában mindig egy álom; s az ember mindig remél egy álmot, önmagának, vagy végképp másoknak, de remél – ez a legfontosabb. És itt, e sírhantok alatt, álmodják tovább, immár háborítatlanul, a boldogabb jövőt, a mindig boldogabb új esztendőket gyermekeiknek, unokáiknak, s azoknak, akik a rég besüppedt sírhantok között már nem is tudják, hogy álomtól boldog ősük közelében haladnak el, virággal, mécsessel, koszorúval, egy friss sírhoz igyekezve. Álmodnak – háborítatlanul…? Álmodnak, amíg be nem szántják a temetőt, mert kell a hely egy bányának, vagy egyszerűen ki nem ebrudalják a sír régi lakóját, mert kell a hely. Egy idegen névnek, idegen kultúrának. Ami, bizony, így tanítják ezt nekünk, a művelt nyugaton nem fordulhatna elő. De Kelet-Közép-Európában mindennapos. Mennyi halottért szólt már a harang Házsongárd földjén – de Házsongárdért hiába zúgnak a szavak, a harangok. Múltunk, hagyományaink, identitásunk egyik fontos emlékhelye, mementója, rekviemje ez a temető; s évek, évtizedek óta dúlják rettenthetetlen, hideg precizitással a megmaradásunkra törő indulatok. Nem elég, hogy korlátozni akarják anyanyelve használatában a még ott élő „bozgort”; hogy lebontatják, vagy felépülni sem engedik szobrait; nem. Temetőiben lecserélik ősei fejfáit; levakarják magyar neveiket, széttörik műalkotások szépségeit hordozó síremlékeiket. Házsongárd pusztul, Házsongárdot pusztítják, hiába az emlékezet kegyeletének gesztusa. Mint az az album, amely a napokban jelent meg. Házsongárdi rekviem, olvashatjuk a címlapon, ámbár Györkey Jenő és Sághy Gyula közös munkája valójában Rekviem Házsongárdért. A temetőért, amelyre kivetették már a „városrendezés” pányváját Kolozsvárott, hasonlóan a város régi sírkertjeihez. Itt azonban máshoz, többhöz, a mindenséghez kell ragaszkodnunk. Sokkal erősebb akarattal, mint amely ezt a könyvet táplálta. Mert szép, de a nyomdai kivitelezésnek vannak szépséghibái. A szövegezésben, bizony, bántó nyelvtörések fordulnak elő. Amelyeket máshol talán észre sem vennénk – no de itt sokkal többről van szó. Az álmunkról, amely immáron ezer esztendős; az álomról, amelyért csak legutóbb is egy nagyon véres és rettenetes huszadik századdal fizettünk; az álomról, amely, amíg nem maradhat háborítatlan, s nem közelíthet bennünket mind közelébb s közelébb a felhőkhöz, az égbolthoz, a csillagokhoz és az azokon túli világhoz, addig bizony nyugtalanná tesz élőt és holtat egyaránt. És addig bizony nem érhet véget a huszadik század, a mindenki által boldogabbnak kívánt és remélt jövő év májusában sem… A Fiú dühösen és szomorúan dobta félre a könyvet. Minek beszélni, legyintett. Boldog újévet. Hát persze. Ezt kívánjuk, a legtisztább szívvel, mindannyian, mindenkinek. Nyolc, koppant benne a szó. Jövőre nyolcat kell venned. Mécsest, koszorút, nyolcszor három őszirózsát. Amikor felballagsz a kis szuhakállói domb tetejére, megzavarni nyolcuk álmait. Mert ott alszanak, s álmodnak, végképp másoknak remélve háborítatlan sorsot, boldog új esztendőket, de önmaguknak is magyar méltóságot, európai kegyeletet. Meg kell kapniuk, motyogta a Fiú, hiszen megígértem. Amikor elbúcsúztunk. Amikor azt mondta: mindjárt este lesz. Indulj, haza. Tudod, kisfiam, hogy nem szeretem, ha a sötétben az utcákon csavarogsz… Megyek én is. Megyek, aludni…

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra