Megjelent: 2004.02.21. 19:44:23
Szobrot állítók és szobrot döntögetők kora
Tulajdonképpen miért nem emeltünk, mindeddig, szobrot Kádár Jánosnak? Mellette és ellene egyaránt hozhatunk érveket; élére állt ugyan a forradalom és szabadságharc (korábban ellenforradalom, ötvenhatos sajnálatos események, népfelkelés) leverésének, jóváhagyta a véres megtorlások végrehajtását. A kivégzésekét, köztük Nagy Imréét, miniszterelnök-elődéét és Mansfeld Péterét – utóbbi esetben csupán addig intve türelemre a hóhérokat, amíg az elítélt be nem tölti tizennyolcadik születésnapját. No de később megteremtette a gulyáskommunizmus alapjait, elérte, hogy hazánk legyen a legvidámabb barakk, hogy úgy jöjjön hozzánk nyaralni lengyel, bolgár, keletnémet és szovjet elvtárs, mint aki a Nyugat varázslatos díszleteibe csöppen. Az illúziókeltő politikai pragmatizmus receptjét három évtizedig tanítgatta; hozzá és elveihez hűséges tanítványainak tanítványai; a hűségesek hűségeseinek hűségesei ma is államunk és kormányunk, „poszttársadalmunk” és „praeközéletünk” meghatározó emberei. S végsősorban is, hadd utaljak egy kereskedelmi televízió több évvel ezelőtti játékára, amikor telefonon lehetett szavazni arra, hogy legyen-e szobra Kádár Jánosnak? A szavazók – s elég magas számú voks érkezett – nyolcvan százalékánál is többen akarták azt a szobrot… Szelektáltak tehát az életút eseményei között, s – döntöttek.
Tulajdonképpen miért emeltek szobrot Nagy Imrének? Mellette és ellene egyaránt hozhatunk
érveket; ehhez elegendő volt csupán azt a parlamenti vitát végig követni, amely a róla elnevezett kormánykitüntetés alapítása körül zajlott. Mert igaz ugyan, hogy élére állt egy forradalomnak, halála okán annak mártírjává is vált, no de egy gyanús múltú (lásd állítólagos KGB-kapcsolat) moszkovita volt. A kommunista pártot szolgálta; nem tiltakozott hangos, világba hallatszó szóval a diktatúra tettei ellen. Nem vállalt érdemi közösséget a politikai okok miatt kivégzettek és elítéltek, a másként gondolkodók szellemi közösségével. Még ötvenhatos szerepe is némileg (bár jó irányba történő) sodródásnak minősíthető. Kormányalakításának szempontjait sokan ma sem nevezik a forradalomban részt vettek széles körű reprezentálásának; sőt, időnként, egyesek, azzal sem átallnak csúfolódni: mi van, ha az érte induló küldöttség otthon sem találja? Mert lehetett volna vidéken, vagy külföldön, mondják a rosszmájúak. De akartak neki egy szobrot, mert a döntők szelektáltak életútja eseményei között, és – döntöttek.
Hát persze, hogy azt kérdezem: tulajdonképpen miért ne lehetne szobra a Várban gróf Teleki Pálnak? Mellette és ellene egyaránt hozhatunk érveket. Az utóbbira lásd a napokban folyó – már-már a kormányértékelő beszédek és a gazdatüntetések visszhangjával vetekvő – történészi és közírói demonstrációkat; az előbbire pedig azt a körülményt, hogy eme szobortervre a döntésben érdekelt legfőbb közjogi méltóságok (volt és jelenlegi köztársasági elnök, miniszterelnök, főpolgármester) mindegyike rábólintott, sőt, ennél jelentősebb gesztusokat is gyakoroltak. Mert szelektáltak az életút eseményei között, és – döntöttek. (Apró kitérőként hadd jegyezzem meg: amennyiben e szoborállítás ellen valóban az a legégetőbb ellenérv, hogy Teleki Pál, mint a zsidótörvények egyik alkotója és beterjesztője, nem érdemel köztéri szobrot, akkor sajnálattal meg kell állapítanunk: Göncz, Mádl, Orbán és Demszky polgártársaink, úgy tűnik, kissé antiszemiták…) És, már zárójelen kívül, Winston Churchill is efelé hajaz, hisz nem szégyellte kimondani az angol Alsóházban, már a majdani béketárgyalásokra utalva: „A tárgyalóasztalnál majd szabadon kell hagynunk egy széket Teleki Pál gróf számára. Az üres szék figyelmeztesse a jelenlévőket, hogy a magyar nemzetnek egy olyan miniszterelnöke volt, aki feláldozta magát az igazságért, amelyért mi is harcolunk.”
Miközben Budapesten vitáznak, Érden már áll a Teleki szobor
Teleki Pál akkor ily komoly nemzetközi visszhangot kiváltó, nagyra értékelt gesztusát azonban ma már hazájában is kevesebbre értékelik. Már-már „szellemi gyámság alá akarják helyezni” a szobor tervére először igent mondó közjogi méltóságokat; egyikük már látványosan retirál is; s vannak, akik újfent egy sanda általánosítás torzképébe illesztik a szoborállítás tervét. Megvallom: kicsit sajnálom, és kicsit röstellem ezt a purparlét. Úgy vélem, találnánk néhány kétes értékű szobrot köztereinken – ha oly nagyon elkezdenénk keresni őket. De minek? Ne feledjük: egy olyan hektikus történelmet élő nemzetnek, mint amilyen a magyar, s amely e hektikusságában sem lát tovább – sem előre, sem visszafelé – néhány évtizednél, a bűnbakjait keresvén, annak, bizony, kellenek a szobrok. Egyfajta létszükségletként. Mert hiszen mit döntenénk le akkor, amikor eljön annak az ő ideje…? Képzeljük magunk elé egy, a végső harc megvívásának (és illúziójának) elszántságával érkező tömeget, amely hirtelen tanácstalanná válik. Mert sehol egy szobor, amelyet ledönthetne. Kínos pillanatává válhatna ez a nagy időket vajúdó, történelmi léptékű, sorsfordító óráknak… Természetesen van ennél komolyabb érvem is. Nem véletlenül idéztem Teleki szobrának példája mellé két olyan férfiú alakját, akiknek egyikéről sokan ma is állítják, hogy „egyszer még szobrot fog kapni”, a másik férfiú szobrát viszont, a róla elnevezett díj vitájának során, képletesen szólva sokan „ledöntötték”. Egy vonásában mindhárom történet közös: valakik valakiknek az érzékenységére apellálnak, pro és kontra egyaránt.
Pontosan azzal érvelve, amivel a velünk szomszédos országokban teszik, időnként, a magyar múltra emlékeztető szobrok, várak, iskolák, emléktáblák kapcsán. És van-e jogunk síkra szállni az Aradi Vértanúink emlékművéért, Wass Albert szobráért, a házsongárdi temető emlékhelyeiért, Petőfi és Kossuth a „szórványban” emelt szobraiért, hiszen saját demokráciánkon belül élve is „szellemi szobordöntést” kezdeményezünk, amikor úgy érezzük, hogy a társadalom valamely csoportjának törekvései sértik a mi társadalmi csoportunk érzékenységét. Konszenzus kellene tehát, az egyetemes magyar történelem egyetemes konszenzusa. Végső, és visszavonhatatlan kiegyezés. Amely kezdődhetne például azzal: mai kormányfőnk nem az utópia szintjén megfogalmazott, lényegében a közéleti káoszra oda sem figyelő javaslattal, javaslatokkal állna elő a „közös nemzeti akarat képviseletének megteremtése” érdekében. Hanem, mondjuk, állást foglalna Teleki Pál szobrának kérdésében. Egy olyan állásfoglalást tenne, amellyel – egy úttal – igazolná is a legfőbb közjogi méltóságok e tárgyban tett, korábbi állásfoglalásait. És elhatárolódna, például, párt(elv)társa olyan kijelentéseitől: „először zászlót égetnek, később könyveket, majd embert”. Egy ilyen blaszfémikus kijelentés nem az oly annyira áhított nemzeti közmegegyezést szolgálja. Csak és mindösszesen a tömegek hiszterizálására alkalmas. És csak az lehet az eredménye, hogy egy kellően hiszterizált ember visszaszól: „előbb azt mondják, hogy legszívesebben megölnék minden keresztényt, majd később meg is teszik.”
És ki-ki elindul szobrot és kegyhelyet, templomot és zsinagógát rombolni…
Tamási Orosz János
Ld. még
Figyelő
