Megjelent: 2008.12.10. 19:26:12

M

Szégyenpírban szoláriumozni

Eljön-e a Te országod, kérdezi mostanában, talán a járókelő emberektől, egy kissé provokatívnak tűnő óriásplakát. Már tipográfiai megjelenésével is borzolja a szőrszálhasogató kedélyeket: nem lehet tudni, hogy a szöveg betűihez képest sokszorosára növelt Te szócska az azonosulás hangsúlyát, vagy a kirekesztés, megbélyegzés jelképét hordozza. Mert hiszen ez a Te – kiugróan más. Hatalmas. Óriási. Ráüvölt az olvasóra, elnyomja szövegkörnyezetét, egyszóval arrogánsan eltér az egyes szám harmadik személytől, vagy a többestől. A szócska ugyanakkor – estlegesen - egy bizalmas, vagy legalábbis baráti viszonyt is feltételezhet; már-már felebaráti jelleget kölcsönözvén a kérdésnek. S ez az újabb bökkenő. Tartalmában erősen hajaz egy keresztény imádságban előforduló óhajra: jöjjön el a Te országod. Profanizálva jelenít meg tehát egy sokak által naponta elmondott imát; tipográfiailag pökhendi, felfuvalkodott külsőt – és üzenetet – kölcsönözve közben a hívők által megszólítottnak. Egyszóval – provokál.

Vagy nem. Nézőpont kérdése. Politikai hovatartozás függvénye. Hiszen immáron másfél évtizede azt tapasztaljuk: van egy tábor, amely mindig, mindent túlreagál, és van egy másik, amely – nem annyira. A történelem eseményei súlyos különbséget tesznek gyűlöletbeszéd és gyűlöletbeszéd között, mondják; van olyan viselkedési forma, amely a társadalomból csak akkor irtható ki, ha törvény sújtja annak elkövetőit, s van olyan is, amely ellen elég a példát statuáló munkaügyi eljárás, és az ennél még keményebb közösségi megbocsátás. Amely, ugye, megszégyeníti az elkövetőt, és magába szállásra készteti őt. Az Evangéliummal szólva: „minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, még aki az ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik.”

Ezért tehát börtönnel kellene sújtani azt, aki „idegenszívűekről” ír, beszél, netán olvas, de enyhén megvető elnézéssel (amely már-már a cinkosság szinonimája) kezelendőek az olyan kijelentések, amelyek szerint a magyar irodalom a szemétre való selejt „bőgatyás és csikóbőrös” konglomerátuma. Mert a magyar nyelven született alkotások tengerében fellelhető egy-két igazgyöngy létrejöttét csak a valamely faji, vagy vallási másságot képviselő alkotó elméknek köszönhetjük. Akik e sivár magyar ugar, e fojtó pusztaság, e provinciális szellemi börtön kalodájában is – lettek valakik. Ne ragozzuk; felejthető és felejtendő elszólás volt csupán. Gyorsan lecsengették. Ahogyan az a néhány mondat is: „Az Egyesült Államoknak soha nem volt néger elnöke, Magyarországnak cigány kormányfője volt, és tessék, nem vállalta” – állította a boldog emlékezetű Pongó, az ország kedvence, egy hatalmas nézettségű valóságshowban. Pongó szerint az előző kormány idején álvallásosság és látens fasizmus működött; a beszélgetés alatt a játékos azt is mondta: „élőben ki merem jelenteni, hogy ha Orbán Viktor a negyvenes években miniszterelnök, akkor Magyarországról nem ennyi zsidót visznek el, hanem az összest! Egy fasiszta beállítottságú.” A diskurzus további részeiben elhangzott, hogy „a papok több kárt okoztak az emberiségnek 2000 év alatt, mint Hitler és Sztálin együttvéve”. Ezt, így, el lehetett szólni, egy kereskedelmi televízióban, minden különösebb következmény nélkül. Gyorsan lecsengették; a töredékét sem kapta annak a sajtóvisszhangnak, amelyet egy csakoly ostoba, és csakoly elítélendő, kirekesztést emlegető „kőnyomatos” cikkecske élvezett. Nem kell mondanom, hogy mire utalok: a hit egészére szégyent hozó lelkész története gyorsan közismertté vált, és tartós publicitást kapott, mi több, törvénymódosítási karriert futott be.

Nem úgy, mint néhány meggyalázott keresztény vallásgyakorló hely kálváriája. Nem úgy, mint annak a keresztnek a felgyújtása, amely egy lerombolt templom emlékhelyévé vált. Ostoba gyerekek a tettesek, nem kell ebből olyan nagy ügyet kreálni, hangzottak a kommentárok. Bocsánatot kértek; ezzel kész, vége. És gyorsan le is csengették a történetet; ahogyan – nem oly rég – egy botrányos filmplakátét is, amely a keresztet a horogkereszttel összemontírozva sértette meg néhány millió ember érzéseit. Úgy tűnik tehát, hogy a kereszttel, mint jelképpel, bármit lehet tenni – egyfelől. Másfelől viszont a felállítása az egyik legkeresztényibb ünnepkör idején, ádvent havában – provokáció. Meg is kapták az őket illető jó tanácsot – egy másik lelkésztől. „…inkább fűrészeljétek fel szegények tűzifájának embert és embert elválasztó keresztjeiteket”, olvashattuk az igét… A keresztről, amely a szövetségben Istent jelölte; megmentő jel volt. Kezdetektől máig a megváltás jele, biztosítéka az üdvösségnek. Aki tehát azt kiáltja, hogy fűrészeljétek fel Istent, az nem állít kevesebbet azoknál, akik azt hörgik, hogy rekesszétek ki őket, vagy azt, hogy a Gyermek közönséges fattyú volt, vagy azt, hogy legszívesebben kiirtanék minden keresztényt. Igen – nem állít kevesebbet. És az a baj, hogy ő ezt nem tudja. Csak megcselekszi. És azok sem tudják, akik a karácsonyi „szellemes” kvaterkázást néhány nap alatt, gyorsan le akarták csengetni. Jellemző az éktelen, aránytévesztő felháborodás az avantgárd rádióban elhangzott tényleg tűrhetetlen (viszont azonnal meg is torolt) kiszólás hallatán, olvashattuk; s hallgathattuk a hosszas felsorolását mindazon cselekedeteknek, amelyekért a magyar konzervatív oldal bezzeg sohasem kért és bezzeg most sem kér bocsánatot. Mert számosak az ő bűneik, s nem oly bocsánatosak, mint az avantgárd elszólások elkövetőié. E magatartás egyik jellemző megnyilvánulása volt az, amikor a hiba beismerésére, a nyilvánosság megkövetésére szánt sajtótájékoztatón is – egyébként – szemünkbe mondta a rádió szerkesztője: csak utána kell gondolni, Krisztus valóban egy zsidó fattyú volt. Nem kell annyira félni a szavaktól, hangsúlyozta.

Hát igen. Valóban nem kell. Bizony, tudomásul kell vennünk: az élettér egy demokráciában minden magatartási formát megillet. Még akkor is így van, ha most ügyészi vizsgálat indult a rádió ellen. Kitartás – gyorsan lecsengetik. Nem kell félni – és nem kell kérdezni sem, hogy eljön-e a Te országod. Mert a válasz egyértelmű: amíg nem együtt várjuk, nem együtt teremtjük, nem együtt építjük, nem együtt cselekedjük meg a Mi országunkat, nem egyforma megbecsüléssel és szeretettel nézve közben mindannyiunk szemébe, addig – nem jön el. S amíg különbséget akarunk tenni – politikai szájíz szerint – gyűlöletbeszéd és gyűlöletbeszéd, gyalázat és gyalázat, tolerancia és tolerancia között, addig végképp távol marad. Mint a haszonelvű és intoleráns demokráciából a lelkiismeret. Amely utóbbi, jelzem, csak késik: üzent, hogy egy kicsit még szoláriumozik a szégyenpírban. Jól érzi benne magát – hát mit tehetnénk. Legyen meg az ő akarata…

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra