2004. április 08. csütörtök 16:23

 

Sütő András

Erdélyi változatlanságok

 

Az Ember-Isten földi éjszakái

Nagyenyedi szilencium

Mikor eljött az én szárnyas szeptemberem is, hogy bevonultasson a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba, jó anyám minden diákholmit összecsomagolt, százféle intelmet a lelkemre kötött, viselkedésbeli kötelezettségeim felől faggatott. Aggodalmas, szerető számbavétel mondatta vele: “Szégyent se magadra, se mireánk ne hozz! És ne feledd, hogy imádkozni tanítottalak!” Már nem tudom, miként válaszoltam e figyelmeztetésre. Csak arra emlékszem, hogy anyám fölkapta zöld kendős fejét és puha rajzolatú szemöldökét, s jobbjának mutatóujjával a szívem tájára bökött:

– Vizsgáztatni fognak, és azt kérdik: hiszel-e Istenben?

– Szárazon és vízen – mondtam volna akkor, ha Tamási Áron Ábelének lelke lobog bennem, de még messze voltam attól, hogy velük megismerkedjem, mármint: a székely királyfiúval és álmainak szikrabeszédű, kalandos hősével.

De nemcsak időbeli távolság választott el tőlük, hanem az én gyermeki lelkemnek egészen másfajta időjárása is. Istenhit dolgában – úgy tízéves koromig tartó, imádságos-nyugodt korszak után – a kételynek valóságos viharzónájába jutottam. Nyáron át, nagy puszta mezőn, éjszakai csillagos ég alatt, nagyapám szolgálatába szegődött bojtárként
a magánnyal együtt szakadt rám – ma így mondanám – Ady-fájdalmasan, egész lényemet meggyötörve: az Isten keresése. Hittel, hitetlenül, magamat megadón és vakmerőn tagadva, aztán az Úr büntetésétől rettegve, és újból magamba szállva hányódtam a Holt-tenger ködös kilátástalanságában.

Anyám megismételte kérdését:

– Hiszel-e, fiam?

– Nem tudom! – mondtam nagy elszántsággal, hogy csak igazat szóljak. – Nem tudom, édesanyám! De keresem Őt.

Anyám megdöbbent, összecsapta két kezét, mélyet lélegzett, mint ki jajkiáltást fojt el.

Azt kérdezte: Közelgő konfirmációm előtt még csak keresem az Istent? Hát nem volt nekem időm rendbe tenni a lelkemet?

Több mint két esztendő volt ugyan még a beavatásig, ám ettől nem enyhült anyám ijedelme. Mint akit borzasztó csapás ért, könnyével küszködve, sikolyos hangon szólt rám:

– Hazudsz, fiam! A hitetlenség szégyenét nem hozhatod reánk!

Akkor, hogy mindvégig őszinte maradjak, elmondtam fura zavartságomat:

– Nem tudom, hogy van-e vagy nincs! De azt tudom, hogy félem Őt! Félem az Istent!

Vigasztaló öleléssel vont magához anyám. Rosszallva és megértéssel, keserves mosollyal paskolta puhán meleg tenyerével az arcomat.

– Mondtam én, hogy hazudsz! Hiszen, ha féled, akkor már hiszed is az Istent.

– De nem tudom, mit tegyek, amikor nézem az eget, éjjelente bámulom a csillagokat, és úgy kínoznak a rossz gondolatok, hogy hallom a szívem dobogását – vallottam be keveset nyári, mezei magányom kínjaiból.

Anyámnak megkönnyebbült sóhaja, derűs arca jelezte, hogy tudja már az én orvosságomat. És mondta kedvenc vasárnapi iskolai énekem kezdő sorát: – “Az áldott orvos közeleg, a drága főpap, Jézus…”

Fellobbanó kedvemben a folytatása szárnyakat kapott, ahogy énekelni kezdtem: – “Szava szívünk enyhíti meg, egyetlen üdvünk, Jézus!”

Így már, oktávnyi röppenéssel el is kaphattam a refrént, amit oly nagyon szerettem: az iskolában, templomkertben, erdőn és mezőn százszor megismételt, álmos völgyeket serkentő, boldog híradást: – “Halld, mint zeng az égi kar édes visszhangjaival! Szívemben is zeng e dal! Jézus, Jézus, Jézus!”

S mert lehetetlenség, hogy aki tanítóképzőbe indul, ne működjék már karmesterként is: kántor urunk mozdulatai szerint kezdtem a vezénylést, és egyszemélyes kórusként énekeltettem anyámmal is a refrént: – “Szívemben is zeng e dal! Jézus, Jézus, Jézus!”

Anyám csöndet intett, és lefogta gyöngéden még mindig karmesterkedő jobbomat, mondván, hogy lerongyolódott hitemet egyedül Krisztus fogja megújítani. Ezt oly bizonyossággal ígérte, mint aki égi üzenetet közvetít, s egyúttal a lelkes képmutatás bűneit is számon kéri, mivel úgymond megtévesztő módon csillogó szemekkel és pirosló buzgalommal szoktam énekelni, hogy: “Fel, barátaim, drága Jézus zászlaja alatt!”

– Hazugságot énekeltél tehát? És úgy gondolod, hogy szép énekkel, jó hangoddal hazug szó eltakarható? – váltott anyám mind élesebb feddésre, de látván szégyenkezésemet, amely őszinteségem bére volt, tán megsajnált engem, és csöndesen, majdnem suttogva mondta harmadszor is: – “Jézus. Csak be ne zárd a szívedet előtte.”

A szívem túlságosan is nyitott volt; az eszem miatt akadtam fönn pogány kételyek hálóján. Különös ellentmondásként karácsony, húsvét, pünkösd csillagképében mégis mindenkor töretlenül fénylett föl számomra a megváltás misztériuma. Betlehem csillaga alatt, gyémántcsillogású hómezőn egymagamban, semmitől sem félve a Gyermek jászolához gyalogoltam volna; húsvét reggelén mindig ott szerettem volna lenni Mária Magdaléna és a másik Mária mellett, saját szememmel látni az elhengerített követ, a megfeszített Krisztus üres sírját, a Gonosznak végső vereségét; pünkösdkor vissza-visszatérő töprengéseimben kerestem, kutattam titkát a százféle népekhez szóló égi üzenetnek; miként érthette ki-ki saját nyelvén “az Istennek nagyságos dolgait? Sebesen zúgó szélnek zendülése…” – Tanár úr, kérem, nem égi zene volt az? – kérdeztem később a Kollégiumban, szóba kerülvén a zenei nyelv egyetemessége. Efölött most ne határozzunk, mondta Delly Szabó Géza, hogy okoskodásomat ne érje bántódás.

Ó, a gyermekkor énekei! Egész lényemet betöltő dallamai! Jó helyre nyúlt anyám, hogy az Ember-Isten földi vándorútjához vezessen vissza. Mintha keserves, mert félelemmel teli tűnődésemnek a mélyére látott volna, fölismervén az énekben született boldog pillanatokat.

Édes visszhangjaival szívemben is zeng e dal…

Húsvétillatú tavaszi napokon, mikor anyám évelő kerti virágai kinyíltak már, az ünnep körül rajzó, évelő képzelgéseimmel keltem és feküdtem. Virágvasárnap örömével énekelt, Jézust kiáltó dalunk magányos útjaimon is elkísért. Erdőn, mezőn, labdajátékos réteken zengett föl bennem a refrén, az égi kar világot serkentő hangja. Gyermeki sereg nagy zsinatolásaiban is hallottam – igen! a szívemben! – a meredeken fölszárnyaló, majd csöndesen alászálló dallam hosszan tartó utórezgését.

– Énekelj valamit a református énekeskönyvünkből – mondta Delly Szabó Géza, áldott emlékű tanárom Enyeden, felvételi vizsga közben.

Rázendítettem az Áldott orvosra.

Vadonatúj hangom volt még akkor. Elismerő bólintással hallgattak vizsgáztatóim. Úgy énekeltem, hogy megszomorított anyám is vigasztalódjék a távolban. Később azt álmodtam, hogy ott ült mögöttem a felvételi vizsgán.

Internátusi felügyelőnk szelíd szigorral kérte számon minden hét végén: vajon mit és mennyit olvastunk a Szentírásból? Novemberig az Ótestamentum zordon tájain kalandoztam. Mikor az első hó lehullott, és advent elejébe menvén énektanárunk Jézuska-dalokat kezdett tanítani, minden esti szilencium végén már az Újtestamentum evangéliumainak csodás világába vettem be magam. Önfeledt bolyongásaimból gyakran éjféli időben térített meg s hajtott lefeküdni korholó szavakkal a szolgálatos felügyelő. Annak az évnek karácsonyán már Jézus csodatetteiről mesélhettem anyámnak; egy csöndes órában a legelsőről, mit a kánai menyegzőn cselekedett volt, borrá változtatván hat kővedernyi vizet, hogy kedvére tegyen az ő tanítványainak. “És megmutatá az ő dicsőségét; és hívének benne…” Kána! Első hallásra a boldogság színhelye. A párválasztás nászi öröme. Jézus legelső csodatételével mégis drámai mozzanat. Főpapokat megbotránkoztató jel, és követi majd a többi, farizeusokat botránkoztató cselekedetek sorozata. Betánia és Lázár feltámasztása az Ember-Isten utolsó csodatétele és győzelme a kételkedők felett, tökéletes harmóniában Isten akaratával. “Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem.” A tömeg ámul, csodálkozik, Nikodémus, mintha sejtené a titkos szövetséget, ravaszul faggatódzik, mondván: senki sem teheti e jeleket, “hanem ha az Isten van vele”. Jézus nem kérkedik, igen és nem helyett az újjászületés, megtisztulás követelményéről beszél, máskor hallgat, csöndesen mosolyog, mintha semmit sem tudna a feléje záporozó kérdések veszedelméről. Gyermeki ésszel valósággal följajdultam a képmutatók gyűrűjében kimondott szavak olvastán: “Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt.” Akik őt kínhalálra szánták e szavaiért később: ököllel és korbáccsal válaszoltak az Ember-Istennek.

Nagyenyedi boldog napjaim idején, téli vakáció után is az Újtestamentum olvasásába merültem gyakorta. Ami kezdetben kötelező volt, észrevétlenül lopta be magát szellemi szomjúságomba. Bizonyos, hogy olvasó kedvemben csöppnyi hiúság is meghúzódott. Húsvét közeledtével a szüleim, testvéreim utáni vágyakozás is elkapott, karácsonyi emlékeim nyomán pedig az otthoni elismerés jó érzése. “Pap lehetnél már! Úgy ismered a Bibliát.” Pedig töredékes volt az én tudásom: mécseslobogás az írástudatlanságban bővelkedő szórványállapot idején.

*

Az Újtestamentum – amellett, hogy kánoni könyvek gyűjteménye: az Ótestamentummal együtt maga is epikai remekmű. Tematikai, történeti gazdagsága felülmúlhatatlan. Mondandóinak műformái a teremtett világ számba vehetetlen gazdagságát jelzik. Ha elmerülsz benne: gondolati mélységének dimenzióit nem érzékeled; úgy vesznek körül, akár a mindenség. Indulj szellemútra: jelenléted a csepp a tengerben.

Jézus földi létének fordulatai oly módon ejtettek rabul, akárha közönséges halandó hős nyomába szegődtem volna. Szívem, izzó rokonszenvem az övé volt azért is, hogy minden asztalhoz leült, minden kicsi ház küszöbét átlépte, nem kerülvén el a bűnöst, az elesett embert, az erkölcsi szégyenében magányba szomorodott asszonyt. Még hívei is óvták némelykor, távol tartották volna az “alacsony tömegtől”. Nem tudhatták, hogy ahol a bűn bővelkedik, ott van igazán helye a kegyelemnek. Ám ez csak látható és érzékelhető része Krisztus cselekedeteinek. Ami láthatatlan és titokzatos benne és minden megnyilatkozásában: Atya és Fiú kapcsolatának állandósága, hatalmas ereje; az Ember-Isten abszolút bizonyossága arról, aminek el kell jönnie; az “én órám”. ahogy mondani szokta; az isteni szándék beteljesülésével az Isten-Ember, a Megváltó belépése az emberiség történelmébe.

Csodára szomjas képzeletem az Írás közlésein túlmenőleg színezte és gazdagította Jézus csodatételeit. Néha álmomban is álmatlankodva idéztem föl újra meg újra sose látott tavak és tengerek vészes hullámzását, bárka tatján a búzavirágszemű Mestert, a megriadt tanítványokat. “Uram! Elveszünk!”

Jézus elcsendesíti a tenger hullámait, elsimítja a tó vizét.

Hét kenyérrel, néhány hallal négyezer embernek éhét csillapítja.

Bélpoklost, bénát gyógyít és szégyenletes hallgatásba roskaszt kétkedő hitetleneket. “Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!”

Megszállottakból disznókba menekült ördögöket űz tovább, míg a tengerbe nem fúlnak.

Feltámasztja Jairus lányát, fák módjára lábukon száradókat gyógyít, és… hogyan is folytassam? Szárnyas szeptember után, amely a Kollégiumba juttatott engem, húsvéti szelek fújtak már, Jézus-olvasmányaim pedig Károli Gáspár óborzamatú nyelvén fészkelték el magukat viaszérzékeny emlékezetemben. Vallástanárunk az orra hegyére csúszott szemüvege fölött nézett meg engem, hallván, hogy mondom: – “És nagy sokaság megy vala hozzá, vívén magokkal sántákat, vakokat, bénákat, csonkákat és sok egyebeket lábai elé; és meggyógyítá őket – Máté evangéliuma, 15-ik rész.”

És minden csodatételét, fennszóval avagy magában megköszönte a mennyei Csodatevőnek. “Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem.” Másodszor idézem szavait, mert egy közelgő véres, jajszavas, szép arcát összeroncsoló éjszakán könyörgését elnyeli majd a viharos ég s a csatornasöpredék-ember vérszomjas üvöltözése.

Ám addig az Ember-Istennek el kell szenvednie a közönséges ember fájdalmát, hogy valósággá váljék az áldozat. A küldetés.

*

Nagypénteken – immár húsvéti vakációban – megesküdtem volna, hogy nem csupán templomi énekünk szerint, hanem valóságosan is búsan szólnak a harangok, mintha velünk sírna hangjok. Boldog tudatlanságom idején, hogy anyám a paphoz futtatott szárított szilváért, almáért, amit puliszkával fogyasztottunk el a gyász napján: öregeket megbotránkoztató módon kacarásztam, fütyörésztem, és hazáig menet alaposan megdézsmáltam a böjtös eledelt.

Bethlen Gábor diákjaként már szégyelltem korábbi magamat. Fakuló és ősi tartalmukban megzápult szokásaink láttán valósággal prédikátori buzgalom kapott el: istentisztelet után is maradjon nagypéntek a péntek. Ó, nem sírás-rívás, középkori óbégatás hiányzott a mi gyülekezetünkből. Hisz régi hazánktól elszakított, kifosztott templomegerei voltunk rossz időknek: fájdalmak Krőzusai. De roppant szegények voltunk ezredévek történeti ismeretében. Nemzetiben és keresztyéniben egyaránt. Semmit se tudtam én akkor ezen segíteni. Egymagamban indultam fáradatlan képzeletem szárnyain Jézus kínszenvedésének színhelyére.

*

Júdás áruló csókja. A mellőzöttség bosszúja. Főpapok, templomszolgák szablyával, fustéllyal rontanak rá, aki nem védekezik, mert tudja: élete, halála nem egymás utáni, hanem egymásból következő események láncolata. Az Egészből, amelynek meg kell történnie, egyetlen Részt sem lehet kiiktatni. Hányszor mondta, jövendölte, sejtette fiatal életének derűs perceiben is az időnek méhében rejlő iszonyatot! S az már közelivé lett a vészterhes sötétségben: “Ez a ti órátok, a sötétség hatalma.” Hozzátehette volna: “És jóslataimnak is beteljesülése.”

Júdás árulása után Pétert is félelem tölti el. “Nem ismerem őt.” Hajnali kakasszóig három ízben kapja torkon a rettegés. Megrendült volna Krisztus iránti szeretetében? Nem, nem hihető! Ellenkezőleg! A megkínzott ártatlanság láttán a szívét szaggató szánalom is szeretetének része lett. Későbben hosszan tartó zokogása hallatszott. Minden Kínok sötét óráiban. Mesterét és saját bukását siratta Péter. Mások iránti hűségünk aranypróbája: önmagunk erkölcsi teljességének megőrzése.

*

Közismertségének ellenére szólnunk kell Jézus megkínzatásáról, az ő szívén is átsuhanó félelemről; a töretlen lélek törékeny testének vért – a tisztaság arcán alágördülő bíbor cseppeket – verejtékező iszonyatáról. Nem a szánalomkeltés, hanem a hűség és a hűtlen szabadulás örök emberi konfliktusa miatt hívja elő képzeletünk a vallatott rabot, akinek szép, szelíd arcát kőkemény öklök felismerhetetlenné zúzták-roncsolták “az Úr nevében s az ő védelmére”. Tanúk állították, hogy lerontja Isten templomát, és harmadnapra felépíti azt. “Semmit sem felelsz?” A kérdést katonatenyér csattanása követte a szótalan rab arcán.

Ólomgombos korbácsot suhogtató pribékek váltották egymást az ütlegelésben.

Véres hajfürtjein emberi mivoltukból kivetkőzött, vadakká lett lények köpése, undok nyála gyűlt meg.

Homlokán töviskoszorú, lemeztelenített testén a nyílt sebeit borító vérbíborpalást.

Fájdalmak fájdalma pedig: a kegyetlenül megcsúfolttal röhögve csúfolkodók cinikus vastagbőrűsége a vércse szaggatta galambhoz hasonló húscafat láttán: “Ez hát Jézus? Ily formátlan formában? Már csak ezért is megérdemli a halált.”

Ecce homo! – mondja Róma helytartója. – Íme, az ember!

De Pilátus bármit mond is halovány igazságérzete és hatalmi vágyai közt ingadozva: a csőcselék üvöltözése mindegyre fokozódik: “Feszítsd meg! Feszítsd meg!”

És megfeszítteték!

Az Újtestamentumnak erről szóló fejezeteit újra meg újra végigborzongtam az enyedi éjszakában, villanyoltás után, kicsi zseblámpám fénykörében fejemre húzott takaró alatt az internátusi hálóban.

Lecsapott rám az éber szobafőnök: – Aludj, kiskomám! Holnap beszekundázol! – De hunyt pilláim alatt is vonult, hömpölygött hegynek iramló fekete folyamként Krisztus mögött a tömeg, a halál hordája, a síró asszonyok kicsi serege, katonák komor láncolata. És ott voltam magam is, ott, a Golgotán. És amit láttam, örökre megragadt az emlékezetemben.

Jézus T alakú keresztje, a megkínzott Ember-Isten háromszori földre roskadása. Szomjúságának kínja és az ecetbe mártott szivacs; utolsó íze a földnek, amely 33 éven át táplálta őt és szaporította keresztfájának évgyűrűit.

Cyrenei Simon szánalma és riadtsága a katonák “nagylelkűsége” folytán hátára parancsolt Krisztus-kereszt súlya alatt. Szennyes lelkű férfiak mocskos száján még mindig a gúnyolódás: “Tégy csodát! Szabadítsd meg magad!” De Jézus már senkit se méltat válaszra. Korbácsütések záporában szólt már; farkasarcú ellenségei fölött emberarcú jövendőnek fiaihoz küldte üzenetét: “Azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.”

A csodatételek ideje lezárult. Holott ugyanaz ő, aki Kánában volt, és a háborgó tengeren volt, Betániában volt. De minden órájának más-más volt a parancsa. A Golgota parancsa már nem a csodatételé volt, hanem a szenvedésé. Az Ember-Isten nem képletesen, metaforikusan, nem szóval, kinyilatkoztatással, hanem valóságosan, vérbíborpalástban, minden emberi fájdalomnak magára vételével váltotta meg az embert. Az embert, aki úgy küldte őt halálba, ahogyan csak a rabszolgákat és gonosztevőket büntették: megfeszíttetéssel, amelynek iszonyatát ezerháromszáz év múltán is így őrzi ómagyarok Mária-siralma: “Világ világa, / Virágnak virága / Keservesen kínzatol, / Vas szegekkel veretel.”

E néhány sor, a magyar géniusz általunk ismert legősibb csodája letéteti most velem a pennát a kereszthalál ábrázolásában. Amit fölhozok még az én időmnek mélységéből: a szívemet máig betöltő megrendültség, s ama bethlenista kisdiák Jézust sirató könnyeinek emléke.

Kilenc óra körül pedig nagy fennszóval kiálta Jézus a keresztfán, mondván: “Eli, Eli! Lamma sabaktáni!” Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?

S azt újból kiáltván, kiadá lelkét.

Aztán meghalt, és minden szenvedése ott maradt Mária szívében. Mindig úgy képzeltem: arcának vonásaiban is. Jézusnak fájdalomtól tán örökre megnémult anyja, síró-jajgató asszonyok között szótalanul és tán mozdulatlanul nézett föl a keresztfán szenvedőre, hogy annak fájdalma csöppenként a szíve közepébe hulljon teljes földi örökségeként, amely haláláig betölti napjait.

S amikor ugyancsak némán, hosszan átölelte a keresztfát: vajon tudta-e, hogy áldozati kínhalálával az Ember-Isten Isten-Emberré lett, és e metamorfózisnak az volt legfőbb feltétele, hogy földi pályafutásának minden percét és gyötrelmét fölvállalja, megszabott útjáról soha ne térjen le, még akkor sem, ha pillanatokra megriadt szíve a keserű pohárnak elmúlásáért könyörgött.

*

A feltámadás fényét, örömét minden húsvét vasárnapján átéli és énekbe, imába foglalja a keresztyén világ. Világnyi hallelujának szikrányira kicsinyített másaként láttam, ó, hányszor láthattam anyámat, míg élt, harangszóra fölserkenve, kezében ünnepi kaláccsal a szomszédasszonyt házából kiszólítani. – “Krisztus feltámadott!” – mondta neki a görög katolikus románok köszöntése szerint, az pedig kedvesen bólogatva válaszolta a maga nyelvén: – “Bizony feltámadott!”

(1999)

 

Részlet a Hitel 2001. májusi számából

Vissza a kezdőlapra