Megjelent: 2004.04.10. 08:35:09
Jászoltól a Piétáig
A visszaváltásból nagyon sokan meg tudtak, meg tudnak élni. Szerény életlehetőségeikhez képest, természetesen, amikor néhány kiürült üveg betétdíjából futja újabb sörökre, és – esetleg – egy-két zsömlére. A visszaváltás egyéb értelemben is – az előtag értelméből fakadóan – egyfajta beszűkülés, beszorítottság állapotára utal; amikor, már el is fogadván ezt, merünk szerények lenni… Megkeressük azokat, akik a beváltásból élnek, és felkínáljuk minden addigi értékünket; anyagi és szellemi, tárgyiasult és gondolatokként megfogalmazódott értékrendünket. Beváltjuk valami másra, valami apróbbra, valami általunk is teljes egészében birtokolhatóvá. Leváltva azt, és azokat, amiben, és akikben addig hittünk. A csere által kiváltva egy rövid időre mindazt, amit testünkből és lelkünkből, húsunkból és vérünkből a zálogházaikban hagytunk, egész addigi életünkben. Igaz, hogy ezt a leváltást, mint utóbb kiderül, nem gondoljuk olyan komolyan… Van, amikor jó cserére szánjuk rá magunkat, mert legalább azt, amit el kell dobnunk, valóban nem érdemes tovább őrizgetnünk. Csupán ott követünk el hibát, hogy amit a helyére választunk, sem különbözik az eldobottól. Mert nem új fogalmakban gondolkodunk, hanem – szinonimákban. Az újért tágítanunk kellene a már elfogadott – vagy a már reánk mért – szűkösségen, szerénységen, önként bezárt öntudaton. Átváltanánk, persze, valami másra; kultúrára, rendszerre, pénznemre, munkára, életkörülményre; de ódzkodva csupán. Nem biztos, tűnődünk, hogy az árfolyamok váltószámainak tudói mondják jól… Mert jobb ma harminc ezüst, mint holnap egy kiverejtékezett vashatos; élvezetesebb a kifőzdei egy tál lencse, mint a magunk által vetett, aratott, őrölt, dagasztott, sütött és megkeresztelt cipó. Felváltani hát a megszokottat valami mással – nem könnyű. Bár milyen sokan élnek jól a váltásokból, váltószámokból… Nekünk talán valóban nem is érdemes. Jobb azokra hallgatni, akik mindig meg tudták mondani: akkor hát, per pillanat, melyik melléknévi igenévben is gondolkodjunk…
A megváltás valahogy szóba sem kerül.
Mert ahhoz – ember kell. Egy jelzőtlen, csupasz, csupán a sorsát hordozó teremtmény. Bár, ne feledkezzünk meg róla: a megváltásból azért elég sokan megélnek. Kiváltképp azok, akik egyfajta fenntartással fogadják a Történet egyes részeit, vagy akár magát az egészet. Jászoltól a Piétáig. Mert a lelkészek között is akad olyan, aki a megváltás teljességéből kirekesztené a neki nem tetsző teremtményeket. Aki a kereszt isteni jelképét – a farizeusok jóindulatával – a tűzbe vetett evangéliumok sorsára szánná. Számosak élnek e földön úgy, hogy gyanakvással néznek a megváltó szeretet alázatosaira. Meg kell őket értenünk. Nincsenek könnyű helyzetben. Egy olyan isteni időszámítás léptékei szerint kellene gondolkodniuk, amely messze jár a földi lét megszokott kereteitől. A gesztus, amelynek ünnepe most az emberekre köszönt, talán még épp csak megérintett bennünket. Hullámokat vert felszínes létünkön, átsuhant kétezer esztendőnk történelmén, de magát az embert, a teremtmény benső univerzumát még épp csak megközelítette. Valami történik, eszmélünk, ki gyorsabban, ki lassabban, ki hálásabban, ki elutasítóbban, de hogy mi az, ami történik – nem nagyon értjük. Mert olyan pillanatból kellene, kívülről, e megváltásra tekintenünk, amelyben egyszerre vagyunk a teremtőnél is hatalmasabbak, és a porszemnél is, amelyből vett ő bennünket, apróbbak, kicsinyebbek. A megváltás megértése az a küszöb, amelyen át kell lépnünk ahhoz, hogy eljuthassunk a lét terein túli világokba. Amelyen átlépve eljuthatunk a belénk zárt örökkévalóságba… A teremtés és a megváltás kulcsa önmagunk legteljesebb megértése. Ettől tehát ez ünnepi hétvége valójában mindenkié; hívőé és tagadóé egyaránt. Mert a Titok – máshol őriztetik… Talán ott, ahol élhetés és megélhetés elválik – mert elválhat – egymástól. Vagy, talán, a nyelvünkben, például. Amelynek legszebb magvetői a költők; e napon most őket is ünnepelhetjük. Húsvét napján a magyar költészet dicsérete – adhat-e még ennél szebb pillanatot ez a tavasz? Leljünk hát békességet. Egy olyan napon, amely nem a ki-, a le-, a be-, vagy a megtámadásra ösztönöz. Leljünk hát békességet, mindannyian, egy olyan napon, amelyen Arany János sorai kiáltanak igaz követők után: „Reménye a remény nélkül valónak: / Önérzet, öntudat, feltámadás.”
Tamási Orosz János
