Megjelent: 2004.05.09. 07:30:39
Szóló szőlőt az Unióba
Sikerült ismét úgy elzárnom a vízcsapot, mint szórakozó nemzetbiztonsági államtitkár a páncélszekrényt. Mellesleg a kampányshow ezt a részét sem értem: most már akár az is kiderülhet, hogy Kulcsár senkinek sem telefonált a brókerén kívül, mégis mindenki azt sutyorogja, hogy – gyanús. Nagyon gyanús. Ki és miért, az másodlagos, a lényeg, hogy valami bűzlik a telefonlista körül. Ami úgy beszorult egy páncélszekrénybe, mint a hidegvízcsap a konyhámban. Na, gondoltam, majd a Feri bá’. Lázasan kezdtem keresni a környék ezermesterének mobilszámát; mert mostanában ilyesmire is szert tett. Kényszerhelyzetbe került: bezárt a Garay-piac, átmenetileg nagyobb esélye van egy környékbeli számladepresszáns kontárspílernek a Marson életben maradnia, mint errefelé. Beszerzett hát egy mobilt (nem mernék megesküdni arra, hogy ő és a telefontársaság egyformán gondolkodnak a kis készülék tulajdonosi viszonyairól), leadta a hívószámot megszokott jó embereinek (a tuti kétbalkezeknek, amilyen én is vagyok), és alámerült a szélesebb zuglói perspektívákban. Nagy nehezen megtaláltam a számot (valami Kulcsár Attiláé mellett – csak azt tudnám, hogy az kicsoda…), és rögvest rácsörögtem Pár pillanat alatt tisztáztuk: épp Sanyi bá’ műhelyében barkácsolnak valamit, utána felugrik, de jobban járok, ha érte megyek, mert isteni villányit kortyolgatnak épp, egy hálás kuncsaft jóvoltából. Nosza, gondoltam, ezen ne múljék…
Hát – ért meglepetés. Még be sem léptem, már hallottam az ízes, ismerős, mennydörgés-szerűen fülbeáradó hangocskát. „Egyetlen henger mérete sem térhet el az ezer közül, ez nagyon fontos. Uniós szabvány” – tette hozzá, olyan határozottan, miképp Galilei vallott a Föld mozgásáról. „Miben mesterkedik, Pál” – kérdeztem Csattant, miközben belekortyoltam a kezembe nyomott palackba, először épp csak, aztán már hevesebben. „Íme, a mintapéldány” – mutatott fel Pál egy hengernek látszó tárgyat. Mintegy öt centis átmérőjű, úgy harmincöt centi hosszú, átlátszó plexihenger, a két vége enyhén ledomborítva, zárókupakkal, azok közepén mintegy félcentis nyílás. Néztem, néztem, de nem tudtam megvilágosodni. „Értelmiségi”, legyintett enyhe sajnálattal Csattan. „Nos, amit itt lát, az nem más, mint – uborkavezető! Ózonözönspeed, tette hozzá einsteini szerénységgel. „Részletezze, kérem” – hörögtem, már sejtvén a lényeget. „Pofonegyszerű. Tudja: az uniós szabvány szerint nem mindegy, hogy milyen hosszú, milyen vastag a kígyóuborka, sőt, olyan egyenesnek kell lennie, mint amilyen egy diósgyőri kohász kérdése a lakossági fórumon. Tehát: itt ez a készség. A még épp csak pelyhedző kigyóubi-sarjacskát bevezetem az egyik lukacskán, s az ott, a hengerben fog nőni, emberesedni – faltól falig. Szépen kitölti a teret, a másik végén, ha még van szuflája, kisatnyul belőle; a lényeg, hogy lesz nekem ezer darab teljesen egyforma, szabványos biouborkám. Valódi prímőr, hiszen a plexi épp olyan, mintha fóliasátorban nevelgetném. Mondtam: ózónözönspeed” – emelte fel nyomatékosan a mutatóujját. „Nem nagy éca” – legyintettem, mint politikus a közvélemény-kutatásokra. „A japánok már vagy hat éve piacra dobták a kocka alakú dinnyét. Ugyanígy, formában termesztik.” Csattan megvonta a vállát: „a világosságot is megteremté Isten, ettől még a villanykörtéknek hatalmas piaca van… Egyébként beletrafált: épp azon ókumláltunk itt hármasban, hogy kialakítjuk a félhold alakú hengert, meg a hasábformát, de gondolkodtunk a kopjafa-imitáción is. Sőt, valami egyedi logot, afféle kistermelői Csattan-címert szeretnék kitalálni. Belegravíroznánk a plexibe, s az szépen ráégne az ubi héjára. Ugyanilyen címerrel nyomott szalvettában árulnám. Na, mit szól hozzá…?” Hüledezve hallgattam a magyar lelemény eme újabb megnyilvánulását. Szóhoz sem tudtam jutni. Az igazság az, hogy hirtelen eltűnődtem a „szóló szőlő szingliknek” nevű gyümölcsfajtán, ami tulajdonképpen pofonegyszerű lenne: a szőlőfürt egyetlen szemét kellene kicserélni vagy miniatűr rádióra, vagy mp3 lejátszóra. Ugyanígy ki lehetne kísérletezni a csengőbarackot is…
„Igyunk”, mondtam végül. „A leleményes magyarokra.” Csattan Pál dühösen nézett rám. Sejtette, hogy valami megindult az agytekervényeimben. De azért sem osztottam meg vele a gondolataimat. Egy frászt. Verseny, az verseny. Ezt be kell látnia.
Tamási Orosz János
