Megjelent: 2004.05.10. 07:46:47
Interjú
Ellenzékben lenni, veszélyben lenni, mégis összetartani…
Nem akarom a teljes életművét górcső alá venni, nyugtatom meg Méray Tibort a Gundel kávéházában, utalva ezzel arra: túl sok idejét nem fogom lekötni az interjú céljára. Bár, teszem hozzá, ismerek néhány huszonévest, közöttük gyakorló politikusokat, az árok mindkét oldaláról, akiknek hasznára válni a Méray-életmű forgatása, ismerete. Ne túlozzunk, vág közbe, szerényen. Generációk nőttek fel, akik a nevemet sem hallhatták, hiszen minden könyvem, vagy az általam szerkesztett párizsi Irodalmi Újság, ki voltak tiltva Magyarországról. Éppen ezért kifejezetten jól esett, hogy amikor kezdtem hazajönni, milyen sokan mondták, köztük gyakorló politikusok: az én becsempészett Nagy Imre-könyvem volt az első, amelyből valamilyen képet kaptak arról, mi történt Magyarországon ’56-ban és ’56 előtt. Volt közöttük, aki miniszter lett, vagy ma is az, és olyan, aki jezsuita pap. És ez nagyon jó érzés volt. De hogy mennyien nem kapták a kezükbe, arról nem tudok. Vélhetően a többség…
- A kérdések előtt felolvasnék két mondatot ebből az életműből. „Személyek eltűnhetnek, vagy feltűnhetnek a kommunista történetírás hatalmas süllyesztőjében, maga a módszer a régi marad. A bolsevik történetírás múzsája nem Clio, hanem egy sztahanovista Ágnes asszony, akinek újabb és újabb véres lepedőket kell kimosnia.” A dátum: 1958. december 1.
- Azóta negyvenöt év telt el. Hatalmas idő. A legfontosabb: ma olyan világban élünk, amelyikben ez az idézet azok malmára hajtja a vizet, akik akkor hallgattak. Ez kicsit kétessé teszi számomra az idézet felhasználását. Persze: fellapozható, és máig úgy igaz, ahogy akkor az volt. Nem csak a szovjet vezetőkre gondoltam, hanem, név nélkül, jó néhány akkori magyar vezetőre is. Különösen ’58 decemberében, hiszen ekkor keltezett az idézet. Amikor nagyon sok barátomat, Nagy Imrét, Losonczy Gézát, Szilágyi Józsefet, Gimes Miklóst, és aki nem volt barátom, mert más körökben éltünk, Maléter Pált például, de száz és száz embert tettek el láb alól. Ennyiben semmit nem változott ez a gondolat - csak azt nem szeretem, ha most a kommunizmus bűneit arra akarják felhasználni, hogy a megelőző korszak bűneit, és elsősorban a nácizmus bűneit, takargassák vele. Ezek kezdeteikben sokszor összefüggő, a módszereikben sokban hasonló események voltak, de egyik sem igazolja a másikat. És most, pláne az elmúlt hetek Holocaust-megemlékezései alatt, éreztem egy olyan törekvést: ha te azt mondod, hitleri bűnök, akkor majd én azt mondom, kommunista bűnök. Azt hiszem, el kellene érkeznie annak az időnek, amikor egyszerre mondja mindenki: bűnök.
- Egyszerre? Amikor választási eredmények, pártok sorsa áll vagy bukik azon: ki mennyire képes tematizálni a közbeszédben a huszadik század rég mögöttünk hagyott történéseit? Mikorra változhat meg ez a mentalitás?
- Jóslással én már rég nem foglalkozom… De elérkezik! Azt hiszem, hogy új nemzedékekre lesz ehhez szükség. A mai nemzedék még; nem is beszélve az én nemzedékemről, amely valójában mind a kettőt átélte, és vagy így, vagy úgy viszonyult hozzá; ez a nemzedék eleve meghatározott saját magában is és a felmenőiben is. Tízéves volt, vagy maximum húsz; a világháború végén én például huszonegy voltam. A determinizmusok, a meghatározások nagyon messziről jönnek, és nagyon mélyről. A sebek is nagyon messziről és nagyon mélyről. A bűnök és a felelősségek is. Ennek következtében a mai eseményekbe, azok lereagálásába mindez belejátszik. Az a tény, hogy lényegében negyven éven át rengeteg mindenről nem volt szabad beszélni, még inkább föltépi a sebeket. Amelyek már nem is az illető sebei, hiszen azt mondja: az apámmal, a nagyapámmal ez és ez történt. Az elhallgatott dolgok emlegetése és felmelegítése szinte szomorú divattá vált. Nem a megvitatásukról, az értékelésükről szólok, - az elengedhetetlen, - hanem a fel- és kihasználásukról.
- Ami talán ennél is szomorúbb, az a hangnem. Gyűlölet, vagdalkozás, ócsárlás. Megfelelünk ezzel az uniós közbeszéd normáinak?
- Az unió sem tánciskola, ahol illemtant is oktatnak. Minden ország olyan, amilyen. Azt nem szabad feltételezni, nincs is úgy, hogy az unióban minden tökéletes. Végeredményben ott is normális, hogy a politikában a különböző erők különböző elképzeléseket képviselnek és törnek a hatalomra. A hatalomért való küzdelem sehol a világon nem folyik kesztyűs kézzel. Vet arra pillantást valaki, hogy Amerikában, már most, az elnökválasztás előtt fél évvel, milyen nagy erőkkel kezdődik a kampány? Hogy Franciaországban, ahonnan jövök, néhány hete mennyire erős kampány volt? Nem is országos kérdésben, hanem a helyhatósági választások kérdésében, de az eredménye rávetődik az egész francia belpolitika életére. Tehát az a tény, hogy támadják egymást, vagy ha botrány akad egyik vagy másik oldalon, akkor azt kihasználják – ez normális. Ami itthon mellbe vágja az embert, az valóban a hangnem. Néztem tegnap is a parlamenti közvetítést: olyan élességű, majdnem ügyészi hangon szónokoltak a másik oldallal szemben, ami a nagyvilágban, bizony, szokatlan. Élesség van, érvelés van, de a kíméletlen jelzők, s a vádak, hogy elárulta a másik fél ezt vagy azt, hogy hazudik, hogy megszegte az ígéreteit – ez arrafelé nem ennyire általános. Egyébként van egy francia mondás: aki a választási ígéreteket mind elhiszi, az olyan ostoba, hogy megérdemli a csalódást. A magyar népet nem kell ostobának nézni; a magyar nép, amikor hallja a két tábor ígéreteit, hát azért minimum húsz-harminc százalékot csak levon belőlük, hiszen, amit ígérnek, azt összeadják, és látják, hogy ez mindkét oldal részéről abszolúte teljesíthetetlen. Ezt olyan érvként használni, mint valami vádiratban a paragrafusokra való hivatkozást, és olyan ízléstelen hangon – hát nem tudom, hogy ez kire hat…? Biztosan vannak, akikre ez hat, különben nem beszélnének így…
- Tulajdonképpen még örülhetünk, hogy nálunk nincsenek verekedések, mint egyes ázsiai parlamentekben…
- Ázsiai? Mostanában sokat olvasok a magyar történelemről, különösen emlékiratokat. És azt látom, hogy ez nem teljesen új modor a magyar politikában. Mármint a parlamentarizmus történetében. Épp száz éve, 1904-ben Perczel házelnök zsebkendős jeladására a többség szabályellenesen szavazott meg egy törvényjavaslatot. A képviselők ököllel estek egymásnak, tintatartókat hajigáltak, bútorokat törtek össze. 1912-ben a sípoló, doboló, trombitáló ellenzékieket az akkori házelnök, gróf Tisza István rendőrséggel vezettette ki, (rendőrség a magyar Parlamentben!). Fényképfelvétel őrzi, amint gróf Apponyi Albertet karhatalommal távolítják el az ország házából! Ezekben a szép békeidőkben egy eszement képviselő rálőtt Tiszára és öngyilkosságot kísérelt meg. Még jó, hogy akkor nem volt televízió, így aztán manapság a verekedő japán képviselőkön háborodhatunk fel. És a Tisztelt Házban nagytudású, művelt, jól nevelt emberek ültek. Arisztokraták, jeles írók, tekintélyes jogászok! Ehhez a viselkedéshez képest azért léptünk valamit előre – minden csak a távlat és a nézőszög kérdése.
- És a bölcs rálátásé – amit, nézve a mai szócsatákat, kivonulásokat, nem könnyű tanúsítani.
- Persze. Ilyen bölcsen én sem tudom ezt nézni, hiszen a hosszú monológ elején még magam is döbbenten beszéltem a hangnemről. De kicsit elgondolkodtam, és azt mondom: nem kell ettől annyira kétségbe esni. Van egy jó mindebben. Az, hogy az emberek kilencven százalékát nem érdekli. Nem nézi, nem hallgatja, rá sem hederít, átkapcsol egy másik televíziós állomásra. Ezzel nem azt mondom, hogy a politika nem érdekli őket. Az azért érdekli, mert a magyar nagyon politizáló nép; nemrégiben olvastam egy francia írónő könyvét, aki 1884-ben járt Magyarországon, és remek fogadtatásban volt része. S az útjáról, amelyet azzal fejezett be, hogy meglátogatta Kossuthot Turinban, egy könyvet írt. Az volt a címe: A magyar haza. Himnusz ez a könyv a magyar tájakról, a magyar emberekről. Olyanokkal találkozott, ebédelt együtt, mint Jókai Mór, Gyulai Pál, Pulszky, Liszt Ferenc; nos, ebben a nagyon szép könyvben azt mondta, hogy ilyen politizáló országot még nem látott a világon. Ahol a vidéki útjai során a polgári osztálybeliek és a földművesek is ennyire érdeklődnének a politika iránt. Úgy látszik, ez megmaradt. Tehát nem azt mondom, hogy az emberek közömbösek. Az emberek nagyon jól tudják, hogy a politika, mint olyan, a maga nemes értelmében, végeredményben róluk és értük szól. De ezt a napi pocskondiázást, azt hiszem, már unják.
- Ahogyan a politikusok is a tanácsokat, hiszen nem először intik őket, és ők sem először fogadkoznak… Ön más kérdésekben is próbált „interpellálni” a közvéleményhez, kevés sikerélménnyel. A rendszerváltó években írt publicisztikáit legalábbis a „falrahányt borsó” jegyében gyűjtötte össze. Mégis, emeljen ki ezekből egy-kettőt, még ha fölösleges is…
- Fölösleges, bizony. Közel tíz esztendeje például, amikor éreztem, hogy az ország gazdasági helyzete nagyon nehéz, és szigorú intézkedések fognak következni, írtam egy cikket egy napilapban, Mi lenne, ha fönt kezdenék címmel. Ez arról szólt, hogy azok az intézkedések, amelyek néhány héttel később a Bokros-csomag formájában testet is öltöttek, azok az intézkedések olyanok, amelyekre égető szükségünk van. Mert ahhoz, hogy Magyarország talpra álljon, hogy gazdaságilag mindazt rendbe hozza, amit a Kádár-rendszer elrontott, és eltakart, és amin az első néhány év botladozásai sok tekintetben még rontottak is, ahhoz, bizony, olyan szigorra lesz szükség, mint amilyen aztán lett is. A cikk vége az volt, hogy ezt mindenki meg fogja szenvedni, a nagyon gazdagok kivételével, tehát a kétkezi dolgozóktól kezdve a pedagógusokig, a hivatalnokig – ezért mi lenne, ha fent kezdenék? Például azzal, hogy, nagyon szigorú intézkedésekkel, a képviselők és a miniszterek fizetését maximálnák. De főként arról szólt a cikk nagy része: mi lenne, ha ennek a viszonylag kis országnak nem háromszáznyolcvanhat képviselője volna? Egy összehasonlító táblázat állt a cikk mellett, azt mutatta, hogy a Magyarországgal nagyjából hasonló népességű országokban (Portugália, Görögország, Hollandia, ami valamivel nagyobb, és Dánia, Finnország) hány képviselő van? Kiderült belőle, hogy - arányait tekintve - nálunk körülbelül kétszer annyi van, mint amennyi arrafelé szokásos. Megkérdeztem, mi lenne, ha a képviselők azzal kezdenék, hogy megszavazzák: csak kétszáz képviselő legyen. Ennek a világon semmi visszhangja nem volt; ráadásul, mellékesen jegyzem meg, mintegy a magyar sajtóviszonyokra jellemzően, hogy ezt az összehasonlító statisztikát kihagyták belőle… Most, tíz évet késve, mintha beigazolódni látszanék a közjogi javaslatom igazsága. Bár még nem tudom, hogy lesz-e, és mikor, foganatja. Ennek egyébként nem is annyira az anyagi vonzata izgalmas, hiszen ki lehet mutatni, hogy az ország költségvetésében az az összeg, amit százötven képviselőn spórolni lehet, olyan nagy szerepet nem játszik. De van egy erkölcsi oldala is a dolognak. Mert az emberek, nem tudva arról, hogy ezek a képviselők dolgoznak ott, ahol megválasztották őket; vagy bizottságokban ülnek, vagy a törvény-előkészítés egyéb folyamataiban; de az emberek állandóan az üres parlamentet látják. Hogy tizenketten üldögélnek ott, nem produkálva semmit, és az emberek azt szűrik le, hogy négyszáz ember nem tesz semmit. Egy kisebb parlament már ennyiből is megnyugtató lenne: az emberek azt hinnék, hogy kétszáz ember nem csinál semmit…
- Biztosan akad még „fölösleges” tanács a tarsolyban.
- A legfőbb „falraborsónak” azt tartom, amit szintén ebben az időben írtam. Skandinávul címmel. Arról szólt, hogy ’56 után, amikor megjelentek a könyveim svédül, dánul, és norvégul, meghívtak ezekbe az országokba, a forradalom évfordulóján például Izlandra, ahol az izlandi miniszterelnök üzent nekem, hogy szívesen elbeszélgetne velem. Megtiszteltetés, mondtam akkor az említett miniszterelnök küldöttének: hová menjek? A házába, felelte, magától értetődően. Oda is mentem, nagyon ízléses faház volt, egy majdnem egyforma faházakból álló házsorban. Becsöngetek, nyílik az ajtó: a miniszterelnök fogadott, személyesen. Betessékelt a szalonba, leültünk, jött a felesége egy zsúrkocsival, hozott kis süteményeket, kávét, skandináv pálinkákat, beszélgettünk néhány szót, majd kiment. Utána a miniszterelnökkel egy-két órát beszélgettünk, főleg a forradalomról érdeklődött, hogy mi is volt, utána kikísért a kapuhoz. Se inas, se szobalány, se testőrök! Onnan átmentem Norvégiába, ahol egy professzorral találkoztam. Híres, neves, aki beleszeretett a magyar forradalomba. A huszadik század egyik csodájának tartotta. Korábban már leveleztünk. Ő fogadott, másnap azt mondja: gyere, beviszlek a parlamentbe. Besétáltunk - egy őr nem volt, egyszerűen bementünk. Mindenki bemehetett. A lépcsőn jött lefelé a külügyminiszter, a professzor odaszólt neki: gyere ide, bemutatok neked egy magyar írót. Odajött, beszélgettünk a lépcsőkön. Utána beültünk a büfébe, egy másik miniszter a harmadik asztalnál; vele is beszélgettünk. A lényeg: minden ceremónia nélkül lehetett velük találkozni. Villamoson mentek be a miniszterek a parlamentbe. És úgy is mentek haza. Erről szólt az az írás: próbáljanak meg a magyar vezetők skandinávul, egyszerűen élni. Olcsón élni; ebben a közlekedési káoszban, ami egyébként minden világvárosra jellemző, mi lenne, ha a kettes villamossal, ami ott áll meg a parlament előtt, közlekednének; ha metróval mennének a pártjuk székházába, gyorsabban is érnének oda. Ezt próbáltam megírni, tanácsolni – van foganatja? Én metrón járok, villamoson, és sokszor gyorsabban érek a célomhoz, mint mások kocsival. Talán egyszer találkoztam a villamoson egy képviselővel… Amit Skandináviáról elmondtam, az harminc évvel ezelőtt volt persze, a világ békésebb volt; másfél évtizeddel később Olof Palme, aki egyedül, őrök nélkül ment moziba, áldozata lett egy merényletnek. A világ eldurvult, amit én leírtam, azt nem szóról szóra lehet alkalmazni. De ahogy én elnézem a tegnapi vagy mai minisztereket, nem hiszem, hogy agressziónak lennének kitéve, ha a tömegközlekedési eszközöket használnák. És ha ki is lennének téve a személyes találkozásoknak, az csak hasznukra válna. Az esetleges kérdezősködés, hogy mit miért nem intéznek el, a foglalkozással járó „rizikó”… Nem vagyunk mi egyébként sem olyan gazdag ország, hogy a „fenn az ernyő nincsen kas magatartást” kellene kultiválnunk.
- A belpolitikánál maradva. Ön egyetért-e azzal a vélekedéssel, hogy csak egyetlen jobboldali párt vehet részt eséllyel a választási küzdelmekben? Erről most is egyértelmű üzenetek szólnak.
- A valóság az, hogy Európában jóformán sehol sincs kétpártrendszer. Ez mítosz. Angliában is van egy harmadik párt, a liberális, amelyik néha eléggé erőssé válik. Alapjában kétpártrendszer van, de egészében véve nincs. Franciaországról nem beszélek, hiszen ott „tízpártrendszer” van. Olaszországban is. Politikai értelemben van a klasszikus jobb és baloldal, de azon belül nagyon színes a politikai paletta. És sűrün eltolódnak az arányok. Mikor én Franciaországba mentem, a kommunista párt jóval húsz százalék fölött volt; ma örül, ha hét-nyolc százalékot tud szerezni. Tehát jóval sokszínűbb a nyugati többpártrendszer, mint ami felé Magyarország halad. Ezt nem lehet szabályozni, ezt a választók szabályozzák. Ha egy-egy erő uralkodik, úgy, hogy a többit elhallgattatja, az annyit jelent, hogy bizonyos rétegek nem érvényesíthetik, ha nem is az akaratukat, de legalább az elképzeléseiket. Én azt hiszem, hogy egészségesebb egy olyan parlamentáris demokrácia, ahol nem csak két párt van. Lehet két vezető erő, ez majdnem mindenütt így van, de más érdekek, más erők is hangot kapnak. Az ezzel ellentétes értelmű politikai üzenetek persze rendre elhangzanak, nehéz lenne ezt szabadalmaztatni, százszor hallottam már, hogy a nagy párt vezetője azt üzeni a kispártok szavazóinak: ne hallgassatok a ti vezetőtökre, mert így elvész a ti szavazatotok, ránk szavazzatok, mert akkor ez az oldal megerősödik. Aki nyugaton figyelte már a választásokat, annak ez az üzenet a könyökén jön ki. Hol beválik, hol nem. De kiemelném: Franciaországban van egy szélsőjobboldal, amellyel az igazi jobboldal szóba sem áll. Ott az igazi jobboldal, amelyik egy tiszteletreméltó konzervatív társaság, inkább veszít el választásokat, elvesztett köztársasági elnöki választást, parlamenti választást, amit könnyen megnyerhetett volna, ha összeáll ezzel a szélsőjobboldallal. De azt az üzenetet mégis leadták a szélsőjobb szavazóinak, hogy nem érdemes odaszavazni, mert nem kerültök be a parlamentbe. Szavazzatok a mérsékelt erőkre, s mi majd érvényesítjük azt, ami a ti elképzeléseitekből vállalható. A baloldal is ugyanezt teszi, a zöldekkel, a szélsőballal kapcsolatban például. Ez egy unott mese – ez a mostani üzenet is, ha jól tudom, megkapta a maga válaszát.
- Említette, hogy mostanában emlékiratokat olvas. Kicsit erre rímelve hadd kérdezzem meg: a Gundel-életműdíj kapcsán mi az, amit legfontosabbnak tart saját emlékeiben; azzal a megszorítással élve, hogy nem emelheti ki sem a Nagy Imre életmű gondozását, sem az Irodalmi Újság szerkesztői munkáját.
- Akkor nem sokat hagy… Bár azt hiszem, van valami, ami az említettek elé kívánkozik. Mert az életemnek az a szakasza, amelyre a legszívesebben emlékszem vissza: amikor Nagy Imre mellett, fiatalon, harminc évesen, részt vehettem egy olyan mozgalomban, ami, ha máshoz nem, de Rákosi bukásához hozzájárult. Ha máshoz nem, de előkészítésként hozzájárult ’56-hoz. Anélkül, hogy ennek tudatában lettünk volna. Tehát az a korszak, amikor fiatal és szép voltam, tele harci kedvvel, illúzióval, reménnyel, és amikor nem csak én, de azok a barátaim, akik nem élték túl, mert kivégezték őket, vagy meghaltak már az „ágyban, párnák közt” szerencséjével, és azok, akik még élnek közülük, tehát a barátaimmal mindannyian úgy éreztük, hogy valami jót tehetünk ezért az országért. És egyben jóvá tesszük azt a tévelygésünket is, ami rossz volt az ország számára, és megnyitunk egy olyan jövőt, ami egy szebb jövő lesz az egész népnek. Ez a korszak a maga harcaival, a maga írásaival, amit az ember akkor megjelentethetett; a szervezkedéssel, a konspirációnkkal, a barátságainkkal, amelyek szilárdak voltak, és nem árulták el egymást - ez a két, két és fél év gyönyörű volt az életemből. És elmúlt.
- Az időpontból ítélve nem azonnal csatlakozott Nagy Imréhez?
- Ötvenháromban még nem ismertem fel Nagy Imre jelentőségét. Egyébként is Koreában voltam, egy iszonyatos háborúban, amit sokszor a szememre vetettek, csak azt nem tudhatják, hogy az ember sohasem lehetett biztos abban, hogy öt perc múlva életben lesz-e még, vagy sem? Állandó bombázásokban, gépfegyvertűzben élni, koplalni; amikor az ember onnan végre-végre hazajutott, az volt a mérce, amit ott látott. A halottak, a szenvedés. Ahhoz képest még a sztálini Magyarország is a béke szigetének tűnt… Mert igaz, hogy rossz volt az ennivaló, de ehetőbb. Igaz, hogy nehezen lehetett fűtőanyaghoz jutni, már akkor, de valamilyen fűtés azért volt. Ez a viszonyítás nehezebbé tette a számomra, hogy felismerjem Nagy Imre jelentőségét. Akkor sem voltam itthon, amikor miniszterelnök lett. Kint voltam, s egy román kollégám olvasta fel valami régebbi Pravdából: nálatok új miniszterelnök van. Nem értettem belőle semmit, nem volt ott mellette a híres programbeszéd, csak a tény, hogy Rákosi átadta a miniszterelnöki posztot, csupán a főtitkári széket tartotta meg. Felvillant bennem, hogy Oroszországban is most történt ugyanilyen csere, gondoltam, semmi jelentősége az ügynek. Nagy Imrét korábban csak futólag ismertem; csendes, békés, kicsit lassú mozgású emberként találkoztam vele, mint újságíró. Gondoltam, lemásoltuk Moszkvát, és Rákosi odatett egy jobb külsejű embert. Amikor hazajöttem, kezdtem rájönni, hogy nem csak szerepjátszásról van szó. Igazából, barátaimmal együtt, teljes mellel, teljes rizikóval csak akkor álltunk mellé, amikor már bizonytalanná kezdett válni a helyzete és még eltökéltebben akkor, amikor leváltották. Amikor eltávolították őt és bennünket is sorra, a munkahelyeinkről, akkor volt a nehéz korszak, a bizonytalan, mert Rákosi visszanyerte a teljes mozgásterét. Ellenzékben lenni, veszélyben lenni, és mégis összetartani. Ez volt e legszebb.
- Ha már említette azt a bizonyos koreai útikönyvet, hadd kérdezzem meg: a kortárs írók közül ki hogyan reagált rá?
- Sarkadi Imre és Boldizsár Iván csodaszépeket írt a könyvről. Sarkadi, szegény, azt írta, hogy ez a könyv fölér egy tankhadosztállyal a béke ügyének védelmében. Itt, a Gundelben volt egy fogadás, amelyen Illyés Gyula belém karolt, félrehívott, s két óra hosszat faggatott, hogy „olvastam, de mesélj még, ha van mondanivalód”. Nagy Lajos, akivel állandóan összejártunk; ő azért jött hozzánk, mert már úgy utálta az emberiséget, hogy csak a Brehmet olvasta, és nekünk megvolt a teljes sorozat, mi meg sakkozni jártunk át hozzájuk. Nagyon jó barátságban voltunk. Szóval Nagy Lajos, aki nagyon okos, bölcs ember volt, nem bántott a könyv miatt, csak megkérdezte: te annyi érdekeset írtál, azt sem tudtam korábban, hogy ezt a Koreát eszik vagy isszák, egyet árulj el, ez a Korea egy népből áll? Mondom, persze. És az hogy van, folytatta, hogy akik északon születtek, azok csupa jó emberek, akik délen, azok meg rosszak. Ebből megértettem a véleményét… Próbáltam persze válaszolni, hogy Lajos, ez nem így van, én írok a könyvben sok jó déli emberről, akik átjöttek északra… Jó, bólogatott, értem…
- A végére marad egy aktuális kérdés. Az uniós csatalakozásé. Amellyel szemben egyre több a kétely, a riogatás. Vajon jogosan?
- A jelenlegi világ annyira bizonytalan, és annyira tele van földrengésszerű mozgásokkal, előre nem látott konfliktusokkal, hogy csaló az, aki ma hosszú időre tud perspektívát felvázolni. Nem tudjuk, hogy az egész harmadik világban hogyan alakul a jövő, s ha a világ bizonytalan, akkor Európa is bizonytalan. Akkor is, ha benne vagyunk az Unióban, akkor is, ha kint vagyunk. Ha ez szóba kerül, én fordítva teszem fel a kérdést: mi jó lett volna abban, ha kimaradunk? Azt magyarázzák el nekem, hogy három év múlva, amikor vélhetően felveszik Romániát, Bulgáriát, Horvátországot, akkor mi milyen „tengelyhez” csatlakozunk, kérdem én? A Belgrád-Budapest-Kisinov tengelyhez? Belgrádot nem becsülöm le, örülnék, ha ott, és Kisinovban is rendbe jönnének a dolgok, no de legyünk észnél? Körülvéve az unióba bekerült országokkal, akik előnyök sorát élvezik azzal, hogy benne vannak, mi mihez kezdenénk?
Tamási Orosz János
