2004. június 25. péntek 21:56
DOBOS LÁSZLÓ
Trianontól az unióig
Trianon évszázada még nem ért véget.
Trianonnal határon kívülre került hárommillió magyar. Saját földjeinken, idegen hatalommal a nyakunkon. A későbbi nemzetállamok: Szerbia, Románia, Csehszlovákia, Kárpátalján a szovjet birodalom prédái lettünk mindenütt. És a háború utáni bosszúállás tárgyai? Elvették, államosították történelmünket, hírközlésünket, anyanyelvünk használatát. Ideologizálták kultúránkat, átkeresztelték lakhelyeinket, államosították az egyházi iskoláinkat s az egyházak vagyonát. Elvették, kisajátították földjeinket. És Csehországba hurcolták a magyarokat rabszolgavásárra.
Szlovákiában még a rendszerváltás után is nyelvtörvényekkel bilincselték meg nyelvünk használatát. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Benes-dekrétumok máig érően is hatnak.
Az új határok a bosszú és tiltás határai lettek. Szabályozták, tiltották az anya- nemzettel való érintkezés jogát. Voltak évtizedek, amikor a határon olyan hevülettel keresték, kotorták a könyveket, az újságokat, mint a kábítószert.
Ellenség lett a betű is.
Trianon szerepet játszott a Rákosi-rendszer abszurditásaiban, a nagyhatalom – a szomszédok – előtt földig hajló vazallusság meghonosításában.
A brezsnyevi helsinki-folyamatban az akkori magyar politika főhajtva vette tudomásul Trianon tényét.
Trianon második világháború utáni időszakában virágzott ki a birodalmi internacionalizmus, az erősebb előtti hódolat kényszere – a nemzeti kérdés minden ország belügye – ürügyén az erőszak hatalmát ránk kényszerítő és igazoló ideológia.
Trianon után nőtt ki a burzsoá nacionalizmus halálokat is osztogató bűne.
Trianon utókorában készült a szocialista hazafiság kényszerzubbonya.
Voltak évtizedek, amikor Magyarország, az állam nem vállalt bennünket.
És a határok sorsa? A pártállamok területeit vaspántos határok védték. Egymás mellett. És egymás ellen.
Szegény, megalázott Kárpát-medencei magyarságunk! Mennyi katona, csendőr, finánc, hivatalnok, spicli figyelte jövés-menésünket egy évszázadon át.
Merre vagy Európa?
Jelen időnk az átalakulások ideje, kell legyen erőnk a változásokra.
Trianon évszázada még nem ért véget. Most folyik a nagy per. Ez történik minden nemzetiségi területen, visszaszerezni, elsarcolt tulajdonainkat, emberi és közösségi jogainkat. Mondanom sem kell, a trianoni hordalék iszonyú. Nem kerülhetjük el a százados veszteségek összeírását. Mit és mennyit veszítettünk az állami erőszak markában? Az asszimilálás, az elnemzettelenítés hányféle eszközét és módját próbálták ki rajtunk?
Szlovákia s az itt élő magyarság május 1-jétől az EU tagja lesz. Más valósággal kell szembenéznünk, és más valóságot kell alakítanunk. Európa követte el a magyarság szétszóratását és meghurcoltatását. Most a mai Európa szedi fel a határköveket és a sorompókat. Hihetetlen, de igaz. Puskalövés nélkül szűnnek meg a ragadozó nemzetállamok erőszakos határai.
Trianon brutális megtörése volt a magyar egyetemességnek. Az erőszak eltávolított önmagunktól. Innen, a társadalmi lét széléről indul a Trianon utáni élet. Közel kilencven éve gyalogolunk a nemzet felé, hogy legyőzzük az idő távolságait. S nem szabad elfelednünk, hogy e közelítő úton az irodalom, a kultúra lett a fogódzó, a palló, az ösvény, a szélesedő út.
2004 májusától visszaáll a természetes érintkezés a hazával, a magyarsággal, a nemzettel. Szabadabb lesz a határ. Nyilvánvalóan a legfontosabb számunkra a szabadság érzése. Lelkünk és életünk határait ezután magunk szabhatjuk meg. A csatlakozás másnapján már kérdezhetjük, mi történik a következő napokon? Nyilván, közelítő lépések egy új valóság felé. Hány ilyen közelítő lépés kell, hogy elkopjon belőlünk a félelem, a bizalmatlanság? S milyenek lesznek a közelítő lépések Magyarország felé? Emberiek. Öröm és gond egyszerre.
Európa integrációjának az útjára lépünk, de ezzel együtt múltunk, jelenünk és jövőnk egyértelmű igénye a magyar nemzeti integráció.
A határok, ha fokozatos lesz is a megszűnésük, egy más valóságot teremtenek. Számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy három jogrend, a szlovák, a magyar és az európai borul fölénk. Szlovákiában egyenrangúságot, önkormányzatiságot, autonómiát igénylünk és követelünk. Európától igazságot, igazságtevést, kollektív jogaink elismerését, a nemzettől pedig természetes befogadásunkat akarjuk és reméljük.
Fájó, hogy a magyarországi pártharcok elhalványítják a kialakult történelmi alkalmat. Most sokszorosan átgondolt és reális nemzetpolitikát kíván a helyzet. Ki kell nyilvánítsuk a minden magyarnak kijáró nemzeti jogot. Kérdés, a nemzeti asztal körül milyen lesz a státusunk? Kisebbségi létkérdésünkben irodalmat, kultúrát teremtettünk: az önvédelem, a megmaradás, a megtartás szellemiségét és erkölcsét. Kínkeservesen intézményrendszert építettünk. A Kárpát-medence magyar nemzetiségi közösségei közül a szlovákiai magyarság bizonyította a kultúra közösséget formáló és megtartó erejét éppen a Csemadok megteremtésével.
Hogyan tovább?
Magyarországnak, a nemzetnek, tudatosítania kell, hogy a határon kívüli nemzetiségi területek szegények, akárhová nézünk, mindenütt ijesztő a munkanélküliség. Felháborító helyzet, ha a szülőföld, a szülőföld-haza nem ad kenyeret, és máshol kell keresnünk. Vigasztaló szónoklatokkal és frázisokkal nem lehet közösségeket megtartani. Tudatosítanunk kell, hogy csökkent az erkölcsi ráhatás ereje, tudatosítanunk kell, hogy a magyar állam jelenlegi támogatási ereje és rendszere filléres aprópénz jelenlegi gondjaink közepette. Tudatosítani kell, hogy a szétzilált nemzetpolitikát ma már csak a határon kívüli magyar közösségek részvételével lehet összerendezni.
A változó történelmi helyzet állandó kérdése marad: melyek lesznek a kiteljesedő érintkezés, a megélhetés, az érvényesülés pontjai?
S a kilencven évig kisebbségben élő ember? Milyen emberarc, milyen emberi lélek várja létünk megváltozását? Sokféle. Az asszimilálódás s a nyelvhez, a nemzethez való hűség partjai között ringott a csónak. A határon kívüli lét próbatétel volt, és megmérettetés.
Egy biztos, hogy a Himnusz parazsa megmarad a lelkekben.
Hitel, 2004. június
