2004. július 28. szerda 23:46
A magyar államadósság növekedésének jelentősége és oka
Az utóbbi két évben 30%-kal megnövekedett magyar államadósság jelentőségének lebecsülése gyakori jelenség a magyar sajtó némely orgánumaiban. Ezt tekinthetnénk kormánypárti PR-fogásnak is, de felmerül a gyanú, hogy nemcsak az, hanem a pénzügyek mai irányítóinak szakmai tévedése, illetve e tévedésnek sajtóbeli tükröződése. Ma ugyanis személy szerint is ugyanazok kormányoznak Magyarországon, akiknek regnálása idején – 1985 és 1989 között – megduplázódott Magyarország államadóssága.
Elemzés:
A költségvetés adósságának növekedése igen veszélyes folyamat, mert az adósságállomány 30 %-os emelkedése, a kamatlábnak a Medgyessy-kormány időszaka alatti 6%-ról 12%-ra növekedésével együtt, igen sok pénzébe kerül az országnak. (A többlet-kamatteher fölemészti a Draskovits pénzügyminiszter által bejelentett 150 milliárd forintos takarékossági csomag nagyobb részét.) A fenti két tényező közül a számunkra elérhető hitelek kamatlábának emelkedése az aggasztóbb, hiszen ez ráadásul kedvező körülmények között, egy likviditásbőséggel, tehát alacsony kötvénypiaci hozamokkal jellemezhető nemzetközi pénzügyi környezetben történt.
Tudnunk kell, hogy a hazánk által elérhető hitelek kamata azért magas, mert megnőtt a benne foglalt országkockázati felár. Márpedig ez az ország pénzügyi, gazdasági és politikai stabilitásának mérőszáma. Hogy mennyire országspecifikus, nem pedig régió-specifikus problémáról van szó, arra bizonyító példa, hogy a 10 éves cseh államkötvények kockázati felára – a 10 éves eurókötvényekhez képest - a magyarénak csupán egyhatoda.
A probléma azonban nem csupán az adósságteher által lekötött pénzeszközök növekedése, hanem az is, hogy a magas államadósság csökkenti az ország pénzügyi manőverező képességét. E képesség fontosságára intő jel az 1995-ben bevezetett Bokros csomag. Ez ugyanis nem volt más, mint a súlyos adósságokkal terhelt magyar költségvetés akkori felelőseinek kényszerű gesztusa a mexikói valutaválság miatt megrémült hitelezők felé. A pénzügyi manőverező képesség beszűkülése kiszolgáltatottá teszi Magyarországot a nemzetközi pénzügyi piacok fejleményeinek, például a feltörekvő piacokról való visszavonulás - netán felülkerekedő – irányzatának, vagy a 2003 elejétől megfigyelhető globális likviditásbőség esetleges megszűnésének. Márpedig az utóbbi két évben az országnak kínzó szüksége volt a hitelre, hiszen csak abból fedezhető az állam túlköltekezése - vagyis a fizetési mérleg javarészt emiatt kialakuló, 4,5 milliárd euróra tehető éves deficitje és az egyre gyérebben beáramló külföldi működő tőke közötti különbözet. (Három-négy évvel ezelőtt a fizetési mérleghiány kétmilliárd euróra sem rúgott, és azt bőven fedezte a beáramló tőke.) A külföldi hitelezőkre való rászorultság egyébként rontja a forint árfolyamát is, hiszen a külföldi hitelfelvétel végső soron nem más, mint forintkötvény eladása valutáért, egy alapvetően a kötvényvásárló által uralt helyzetben. A forint árfolyamának romlása pedig inflációgerjesztő hatású, ami hozzáadódik a megnőtt kockázati felár miatt magas kamatok ugyancsak inflációgerjesztő hatásához. Mindezt igazolja a 7% körüli inflációs adat is, ami 60%-kal magasabb, mint az Orbán-kormány utolsó évében volt.
Miközben tehát az államadósság kézben tartása változatlan külső pénzügyi feltételek között is sokkal több figyelmet igényelne, a magyar államadósság tárgyalását fokozottan időszerűvé teszi a dollár és euró-kamatok (valamint az e pénznemekben denominált kötvények hozamának) nemrég világszerte elkezdődött, lassú emelkedése. Ez a folyamat ugyanis azzal járhat, hogy a beruházók érdeklődése az USA és a fejlett európai államok pénzügyi piaca felé fordul. Az érdeklődés irányultságának megváltozása a feltörekvő piacokról történő tőkekivonással járhat, még annak ellenére is, ha ezt kamatemeléssel próbálnák ellensúlyozni a jegybankok.
Mindezek a fejlemények és a bennük foglalt számos kockázat okafogyottá teszi azt az érvelést, amely Magyarországon az euró bevezetése késleltetésének állítólagos előnyeiről szól. Amennyiben ugyanis Magyarország az euróövezet tagja lenne, a fenti vagy a fentiekhez hasonló későbbi, mégoly kedvezőtlen hazai adósságfelhalmozási folyamatok sem fenyegetnék a forint vásárlóértékét és stabilitását, hiszen az euró stabilitását az EU pénzügyi stabilitása szavatolja. Tanulságos példa erre Belgium esete, ahol az eladósodottság 100 százalékot is meghaladó mértékű, anélkül, hogy a fizetőeszköz – és ezzel az életszínvonal és a gazdasági fejlődés – akár csak a legkisebb mértékben is veszélyben forogna.
2001-ben már úgy tűnt, hogy ennek a stabilitásnak az elérése – tehát az euró magyarországi bevezetése – már 2006-ban lehetséges lesz. A feltételt jelentő sarokszámok ugyanis ígéretesen alakultak: a költségvetési hiány a GDP 3,1%-a volt (2003: 5,6%), az államadósság a GDP 50%-a (2003: 59%), az infláció 5,6% körüli volt (2003: ugyancsak 5,6%). Ezzel szemben a mai céldátum 2010, ami több mint aggasztó, hiszen addig még egy választás áll előttünk, és nincs miért feltételeznünk, hogy egyes politikai pártok 2006-ban kevéssé populista ígérgetésözönt zúdítanak majd a választók nyakába, mint 2002-ben. Márpedig a mai gazdasági és pénzügyi mizéria legfőbb oka az, hogy a most kormányzó politikai pártok a legutóbbi választások idején – saját győzelmük reményében - felelőtlen licitálásukkal feláldozták az ország 1997-től tartó gazdasági fejlődését.
Következtetés:
A magyar államadósság jelenlegi magas szintjét nem az ország gazdaságának gyengesége, profittermelő képességének és életszínvonal-elvárásainak elszakadása vagy valamilyen vis maior-nak tekinthető külső tényező (természeti csapás vagy térségspecifikus gazdasági válság) okozza, hanem az logikus következménye a politika színtéren folyó elkeseredett harcnak, illetve az arra adott kormányzati válasznak. A megoldás korántsem a nemzetközi pénzvilág „megnyugtatására” hivatott Bokros-csomag, Draskovits-csomag vagy más, látványos „nadrágszíj-meghúzás”, mint ahogy pusztán populista választási trükköknek tekinthetők a gazdasági fejlődés szerves menetének ellentmondó két évvel ezelőtti 50%-os béremelések, aránytalan nyugdíjemelések és egyéb, az addig egyenletesen javuló költségvetési helyzetet évekre áthúzódóan felborító intézkedések is. A valódi kibontakozást rövid távon is csak koncepciózus gazdaságpolitika hozhatja meg, nem pedig ennek a napi politikai törekvések alá rendelt, PR-szempontú mímelése.
forrás: Budapest Analyses
