2004. augusztus 03. kedd 12:27
Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?
Avagy kalandozások nyelvújítás előtti magyar nyelven küszködő öregemberek, mezítláb gondtalan szaladgáló kicsi gyermekek, és tehénszekérrel fuvarozgató fáradt ősmagyarok izgalmas világában
A marosfői ellentusványos "nagyrománok" szerintem nemsokára simán bekerülnek a Rekordok Könyvébe. Ekkora barmokat biztos nem látott még Európa. Azt állítják szemrebbenés nélkül, hogy a moldvai csángó- magyarok elmagyarosított oláhok.
Ezzel saját moldvai krónikásaikat is szembeköpik. Akik ugyebár leírták annak idején tisztességesen, ékes cirill betűkkel, hogy hazájuk lakosságának közel egyharmada katolikus magyar. Idáig fajult a modern román történelemhamisítás mai csomolugmája.
Ha egyébért nem, hát ezért érdemes ellátogatni mostanában Csángóföldre. Hogy ezt az égbekiáltó hazugságot cáfolva lássuk. S meggyőződjünk még sok mindenről. Legfőképp arról, hogy nem lehet egy értékes népet, egy egyedülálló kisvilágot, egy rendhagyó kultúrát beskatulyázni. Mert könyörgöm, ne higgyünk semmilyen sablonos, szubjektív, felületes véleménynek, hanem ott, a helyszínen igyekezzünk valóban megismerni ezeket a csodálatos embereket, szívjuk magunkba elmúlásra ítélt értékeiket.
Csángó-magyar barátom hívására vágunk neki az útnak. Nyugati székely- magyarként a Nyárád mellől indulok legkeletibb testvéreinkhez Klézsére. A műút hitvány, Szováta előtt egy hatalmas gödör ugrasztja ki az álmot a szemünkből, és juttatja eszünkbe, hogy - az autonómiáját rég elveszített - Erdély földjét tapossuk. Korondon azért kilépünk a dzsipből, és megnyalintjuk a jó hideg borvizet, majd elcsángálunk egy órácskára a csodaszép kerámiák tarka világába. Később kisbuszunk olasz vezetőjének mesélek ízelítőt a csángó- magyarokról. A Mecsek lábainál született, de olaszhonba költözött kedves feleségének és négy szép gyermeküknek időnként egy útikönyvből is felolvasok. Székelyudvarhely főterén nagyjaink alakjaiból merítünk erőt az izgalommal várt kalandra. A Lobogó panziónál kicsit hagyjuk a három fiúgyermeket pancsolni a hűvös patakban, miközben a négy kislány, és mi, a három felnőtt a borvizet kóstolgatjuk. Lassan cammogunk át a Hargitán és "menünk", ahogy a csángók mondják, a Gyímesek, az ezeréves határ felé. Ha nem vettek volna házat a Nyárádmentén, talán ideköltöznének jövőre, mondják útitársaim tréfásan a gyímesi-csángó tájban gyönyörködve.
Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?…
Megmutatom nekik a Rákóczi vár maradványait, ahol régebb az útlevelet kérték, aztán "átalmenünk" Óromániába. Kománfalván beülünk egy kávéra a főtéren, de kár volt magyarul beszélni, mert döfnek a tekintetek. S a három kávéért 90 000 lejt kérnek a "testvérek". A virágcsokor is elmarad. De a kedvünk jó, hisz itt vagyunk, végre beérkeztünk Moldvába. Az utak tükörsimák, de öl meg a méreg, hogy a mi adónkat mi a fenéért kell ideirányítani. "Hol vagytok székelyek? Erdélyt bíztam rátok. Mit is szólanátok? Elveszett hazátok." - dúdolgatom magamban. Göröngyös útjaink és sötét éjjelünk elmarad odahaza. S Csaba királyfi is késlekedik. Mi azért továbbmegyünk, s nemsokára ráfordulunk a Bákó- Bukarest "autósztrádára". Ott lapul Klézse titokzatosan a sztráda mellett egy 7 km hosszú 100 m széles völgyben. Utcái patakvölgyek, házai kunyhók, gyermekei mezítlábasok. Gyűszűs férfiakat, katrincás asszonyokat, egymás közt románul csevegő gyermekeket szólítunk meg. Mindenki készségesen, szívesen beszél, ahogy tud. A gyermekek románul, az ifjak tört magyarsággal, a felnőttek érthető régi magyar nyelven. Számunkra három hiedelem startból összeomlik. Ezek az emberek egyáltalán nem félnek, szépen beszélnek magyarul és barátságosan fogadnak minket, kíváncsiskodó idegeneket. Igaz, olasz rendszámú autóval érkeztünk, aminek fontosságát akkor és ott még valójában nem is érthetjük.
Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?...
Sok a háziállat az útszélen, dús a szubkárpáti szelíd dombok növényzete, egészséges tehéntrágya szaga ver orrba. Az utakon végig látunk teheneket őrző gyermekeket, kalapos férfiakat, fejkendős asszonyokat. Furcsa, hogy tehenek, fekete - csángóul "feteke" - tehenek húzzák a szénával félig rakott szekereket. Általában egy lóval fuvaroznak, még ha a szekér kettes fogatra volt csinálva, akkor "es". Nem is haladnak anyagilag, csak úgy, mint aki egy lóval szánt. Pedig úgy tűnik, sokat dolgoznak. A porták azonban eléggé szegényesek, a házak alacsonyak, zsebkendőnyi az udvar. Régen nem volt ritka errefelé a családonkénti 8-10 gyermek. Sokfelé kellett a telket, az udvart, az életszert szabdalni. Gondolom, ezért vannak a házak tömötten építve, az utcák sikátorokra leszűkítve, minden egy helyre szorítva. Kedves házigazdánk, aki udvarán fogad, meséli, hogy régen egy helyiségben lakott az egész család. Nem szobákban, hanem házban, mert a "szóba", vagyis a csángó kályha, a ház közepén volt, mint a központi fűtés előhírnöke. Később házukba is betessékelnek vendéglátóink. Veronika, Duma András felesége nyitott, kedves teremtés, jóféle meggypálinkával kínál. Estefelé kisbuszunk kikecmereg a patak-utcából, hogy a Csángó házat is birtokba vehessük. Lepakolunk, aztán késő este visszajövünk Andrásékhoz, hogy négy népviseletbe öltözött helybéli kislány műsorát élvezhessük. Miközben búcsúzkodunk, Veronika másnap délre túróspuliszkára invitál. Életünk első csángó-éjszakája a székházban szenderít álomra, ahol nyugodtan, biztonságban hajtjuk nyugovóra élménnyel teletömött fejünket.
Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?...
Másnak eléggé későn ébredünk. Bejárjuk a Csángó Házat. A Szeret- Klézse Alapítvány székházát sok erdélyi magyar alapítvány megirigyelné. A földszinten tágas előcsarnok, könyvtár, iroda, számítógép-szoba, osztályterem, konyha és mellékhelyiség "vagyan". Szép magyar könyvek, nemzeti lobogó, telefonösszeköttetés, magyar térképek, érdekes festmények, falinaptárak teszik kellemessé közérzetünket. Az eresz alá parabolaantennát szereltek. De a tanári szobából internetezni is lehet. Tágas és füves az udvar, ahol nagyot lehet hancúrozni a gyerekekkel. Cseng a telefon, újabb kalandra hív vendégfogadónk. Csángó temetőt látogatunk. A régi sírkeresztek fából vannak, és magyar feliratokat őriznek. Az újabbak vasból készültek és román nyelven siratják a csángó-magyar halottakat. Az ideirányított olasz és lengyel papok keresztjei a legcifrábbak. András szerint közel 200 000 katolikus van Moldovában. Ők elsősorban katolikusok és csak aztán románok, csángók, csángó-magyarok. A hitük, katolikus vallásuk tartotta meg őket évszázadokon át. Ezért is üldözték őket elsősorban egyházi vonalon. Előbb a magyar misét szüntették meg. Később más nemzet papjait küldték a nyakukra. Most saját vérükből vett pátereket nevelnek számukra janicsárokká. Meséli, hogy ha egy csángó gyerek papságra adja a fejét, vakációban nem lakhat a szüleinél. Hazamenve falujába, a parókián kell aludnia, nehogy befertőzzék őt az öregek az "ördög nyelvével". Ami a főpapság szerint a magyar. A képlet egyszerű. Se az iskolában, se a templomban, se a családban ne beszélhessenek az ősi nyelven. A többit az idő elintézi. Na, ezzel az ördögi erővel kell a szervezet vezetőinek szembeszállnia. És állják a sarat erős hittel.
Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?...
A Veronika túróspuliszkája ízlik mindenkinek. Előbb a hét gyermeket etetjük meg, aztán mi is asztalba ülünk megebédelni. Elfogadjuk másnap estére a csángó-galuska vacsorára is a meghívást, majd figyelmesen meghallgatjuk András útmutatását, végül nekivágunk az újabb kalandnak. Külsőrekecsin meglátogatását javasolja házigazdánk. Sima, új aszfaltúton mászunk ki kisbuszunkkal a hegyi csángó faluba. Gyönyörű a vidék, erdő borította hegyek között kígyózunk, majd becammogunk a bájos kisfalu házai közé. A templom előtt leparkolunk. Aztán bekukkintunk a szent hajlékba. A harangozó kisfiú meglepetésünkre magyarul kér meg, hogy ne filmezzük a szép templombelsőt. Gyalog baktatunk le a szűk főutcán a falucska belsejébe. A következő megállónk a település kocsmája. Élelmet vásárolunk, aztán csíki sört iszogatva füleljük két csángó-magyar szokatlan beszédét. Az egyik felénk is magyaráz valamit. Hullarészeg, de azért megfejtem, mit is akar mondani. Ő mindig "napszentülettől" várja a megváltást, nyöszörgi könnyezve. "Csak napszentülettől, soha nem kelet felől." Mi "es" onnan várjuk a csodát, mondhatnánk, de nincs kinek, annyira zsibbadt új csángó ismerősünk. Egy koravén menyecske tarisznyának való háziszőttest ajánl félénken kiállva az utcakapuba. Egy másik csángó-inges kicsi öregasszony "korkodust"(cseresznye-szilvát) kínál a gyerekcsapatnak. Utánunk jön, és kedvesen szóba elegyedik velünk az utcán. Beinvitál a házába, és azt ígéri, énekelni fog nekünk. Kapunk az ölünkbe hullt alkalmon és bevonulunk a tisztaszobába.
Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?...
Aztán elhangzik a csoda, és felsír egy keserves csángó dal a kb. 80 éves néni összeaszott szájából. Olasz barátunk filmezi a csángó- jelenést. A gyerekek elég fegyelmezetten hallgatják a számukra gyakran érthetetlen szavakból összeálló sóhajtásokat. Én minden szavát értem a több száz éves csángó-magyar éneknek. A nóta román jövevényszavait hirtelen próbálom tolmácsolni magyarországi vendégeimnek. Furcsa a hanghordozás, szokatlan a szókiejtés, nehéz az értés a kicsi hallgatóság számára. Azért készül lassan a kétórás film, megrögzül a soha visszatérő hang, kép, alkalom. Közben a néni huncutul kiböki, hogy kell egy "béré", szárad a szája. Máris hozom a sört a szinte 50 méterenként fungáló kocsmák egyikéből. Kati néni még jobban belelendül, most már vidámabb dalokat is elővesz gazdag repertoárjából. Jó hangulatban válunk el tőle. Persze búcsúzáskor kikövetel még magának egy sört a szokatlan produkcióért. Szívesen teljesítjük kívánságát, aztán boldogan "menünk" kiskocsinkhoz a szerzett zsákmánnyal. Azért is értékes kisfilmünk, mert sehol nem látott udvarokat, kerteket, házakat és jellegzetes épületeket is megörökít. Aznap már csak Klézsén, a székház körül bóklászunk. Azért egy jómódú csángó-magyar családhoz is bekukkintunk. Szép a szőttes tarisznya, amit vásárolunk, de megkérik az árát. Igaz, az áldomást az eladó néni állja. A csángó bor "nem rossz, de nem is jó", hasonlít az Orbán Balázs által kóstált nyárádmenti szőlőlére. Inkább direkt termő szőlőből van, savanykás és nem jó sokat inni belőle. Mert ahogy a backamadarasi rigmus mondja: "ki a Dondor borát gyakran megkereste, nehezebb a feje, mint az egész teste." Szomorú, de elég sok alkohol- mámoros csángó emberrel, sőt asszonnyal találkoztunk röpke kalandozásunk alatt.
Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?...
Másnap a kolostorokat járjuk, és izgatottan várom a csángó-galuska vacsorát. Valami különleges ételre gondolok, de aztán rájövök, hogy egyszerű töltött káposztát tesz elénk jó szívvel Veronika. Kicsit kisebbek a töltelékek, kicsit kevesebb a hús bennük, és zsenge szőlőlapiba vannak "bétekerve". De akkor is töltöttkáposzta-testvérek. Akárcsak a csángó-magyar testvérek, akik nyelvújítás előtti magyar nyelvet beszélnek. És akiket mostanában sok magyarországi és erdélyi magyar politikus használ fel arra, hogy általuk nemzetféltését bizonygassa. Mert szép kis tőkét lehet abból kovácsolni, ha valaki a csángókért "aggódik". Pedig nem műaggódást várnak testvéreiktől ezek a csüggedt emberek. Hanem őszinte érdeklődést sorsuk, jövőjük iránt. Mert igaz, hogy kicsit szegényebbek, mint az átlag székely-magyar, tényleg kicsit másabbak ősi szokásaik, és valóban kicsit másként élnek, mint mi, de magyarok ők minden bizonnyal.
Még ha tűzzel-vassal románokat is akarnak faragni belőlük betolakodó megszállóink. A "csángó szakértő" nagyrománok. És a janicsárfélék.
Csíki Sándor
Forrás: http://www.geocities.com/gobevilag/csangomagyar.htm
