Megjelent: 2004.07.03. 11:49:25

A fák állva halnak

Hervad már...

Berzsenyi őszt, sőt a közelítő telet idéző versének nem most kellett volna eszünkbe jutnia. Ha rákukkantunk a következő képre, nem is értjük, miért e melankólia.

 

A Balaton megnyugtató kékje, a füredi, arácsi dombok szelídsége, a nemrég ültetett, épp leszedés előtt álló levendulás, a belső tó madárparadicsoma mind-mind nyugalmat és békét, sőt talán mondhatjuk reményt is sugároz. Az Apáti hegyen azonban nem tehetjük meg, hogy csak a távlatokra nézünk.

Nem bizony. Sajkod felől közelítve a helyre, már a kertekben fel-fel tűnik egy kiszáradt fa. Szomszédai még állják a sarat. A bőséges toboztermés nem utal a pusztulásra.

Pusztuló fenyőket a Budai hegyeken is sokat látni. A nagyközönség az okokról nem sokat tud. Én sem. Csak a szívem fáj: miért?

Felsétálva a hegyre kiderül, nemcsak a fenyők váratlan és indokolatlan haláláról van szó. Az erdőben egymást érik a pusztuló illetve már elpusztult fák. Szárazság? Aligha. Idén nem hiányzott a csapadék, a víz szintje is kellemesen megemelkedett a tóban. Nézzük csak, menyire elterjed a kór:

A látvány közelről nézve sem szívderítő.

Tisztességtelen volna a kormány nyakába varrni a dolgot, bár az ötlet kínálva kínálja magát: még a fák is kipusztulnak a mutogatós titkosrendőr uralma alatt. A jelenségre azonban fel kell figyelni, s megoldást is meg kell találnia valakinek.

Surján László

Vissza a kezdőlapra