2004. szeptember 21. kedd 21:23
Magyar Örökség
Juhász
László Új Horizont-ban megjelent írása a Magyar Örökségről.
Ű
Ha tárgyilagosan, elfogultság nélkül vizsgáljuk népünk jellemvonásait, tudomásul kell vennünk, hogy nem vagyunk sem különbek, sem gyarlóbbak más nemzetek fiainál. Hiszen olyan örökölt sajátosságok jellemzőek ránk, mint a széthúzás, a szalmalángként fellobbanó és gyorsan tovatűnő lelkesedés, az önfejőség, a másokkal szembeni türelmetlenség, vagy a túlzott büszkeség. Mindez népünk negatív öröksége. Őseink szerencsére olyan tulajdonságokat is hátrahagytak génjeinkben, amelyek alkalmassá teszik a nemzetet arra, hogy felvegye a versenyt környezetével és megállja a helyét Európában.
Ilyen adottsága a magyarságnak - az ősök hagyatékából - a szellemi tőke, a tehetség, a sokoldalúság, a szorgalom és a küzdőképesség. Voltak és vannak magyarok, akiknek az átlagnál több jutott ezekből az erényekből és akik tehetségüket nemzetük szolgálatába állítva nagyot és maradandót alkotnak. Sokuknak a diktatúra éviben a nevét sem lehetett leírni. Gondoljunk csak a méltánytalanul elhallgatott, vagy megvádolt nagyjainkra, mint Márai Sándor, Nyírő József, Wass Albert, Teleki Pál, Bethlen István, vagy Mindszenty József 1945 után nemzedékek nőttek fel, amelyek semmit sem tudtak hazánk kiemelkedő személyiségeiről. Ennek a bűnös mulasztásnak és végzetes hiánynak a felszámolására hozta létre a Magyarországért Alapítvány 1995-ben a Magyar Örökség Díjat, felismerve Esterházy János igazságát, aki meggyőződéssel vallotta:
"Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát mutató munkássága"
Időközben kétszáz egykori és ma élőhonfitársunknak ítélte oda a díjat a Magyar Örökség Bírálóbizottsága, ennyi nevet őriz az aranykönyv, a magyarság láthatatlan szellemi múzeuma. Számomra nagy megtiszteltetés volt, hogy éveken át részt vehettem a Bizottság munkájában, és javaslatomra olyan intézmények kapták meg a díjat, mint a Herendi Porcelán Manufaktúra, a Rókus Kórház, és a Muzsikás együttes, vagy olyan kiváló kortársak, mint Szőts István filmrendező. Büszke vagyok arra, hogy Tollas Tibor özvegyének, Borbándi Gyulának, Halmos Bélának, Berecz Andrásnak és másoknak én adhattam át a díjat és jelen lehettem ezeken az emlékezetes ünnepségeken. Ízelítőül egy rövid részlet Berecz András személyes emlékeket idéző köszöntéséből: A táncház mozgalom fénykorában ismertem meg a hangodat, arról a kazettáról, amit András fiam kapott Tőled. A Szabad Európa Rádió Szent István-napi műsorában fel is használtam az ,,Ó Szent István dicsértessél" kezdetű gyönyörű énekedet. Arról azonban, hogy mesélni is szoktál, akkor még nem tudtam. Különben is az én fiatal koromban az a mondás járta: Nincs mese, Andersen meghalt, és én ezt sokáig el is hittem. Csak András fiam pannonhalmi esküvőjén, ahol Te voltál a vőfély, döbbentem rá tévedésemre, amikor olyan csodálatos mesére fakadtál, hogy szegény Andersen is megirigyelhette volna. Azóta tudom, hogy mese van, hogy a magyar mese él és élni fog mindaddig, amíg az általad ültetett mesefák virágoznak.
A Bírálóbizottság minden negyedév első hetében ül össze, három alkalommal: előbb a díj odaítélése, majd a laudációk elfogadása, végül pedig az oklevelek ünnepélyes átadása miatt. Ez évente tizenkét összejövetel, ami számomra azt jelenti, hogy nyolc év alatt nagyon közel került hozzám ez az intézmény, amelynek államfői megbízása előtt Mádl Ferenc, azóta pedig Hámori József agykutató az elnöke és a tagok között olyan nagyszerű emberek vannak, mint Sunyovszky Sylvia, Jókai Anna, Spányi Antal püspök, vagy Fekete György.
Mivel a Magyar Örökség működése szívügyem volt, így magától értetődik, hogy amikor egy who is who ügyben kutakodó hölgy feltette a kérdést, hogy milyen intézménynek vagyok a tagja, elsőként a Magyar Örökség Bírálóbizottságát jelöltem meg. Csakhogy a Who is Who Magyarországon kikérdezője, válaszom helyett azt írta be az ívre, hogy a díj kitüntetettje vagyok. Amikor a hozzám faxon eljuttatott korrektúra íven észrevettem a hibát, azonnal kijavítottam és újabb korrekciót kérve visszaküldtem a szerkesztőségnek. Persze nem ez volt az egyetlen félrehallása a kikérdező hölgynek, aki az új Látóhatár folyóiratból új Nátóhatárt alkotott, a Héttoronytól Kufsteinig című könyvemet két toronyból Kufsteinig-re keresztelte át, a Magyar Rádió kuratóriumában alelnökből elnökké léptetett elő, édesanyám Mikes rokonsága helyett pedig azt írta, hogy feleségem Mikes Kelemen leszármazottja.(sic.) Több hetes - telefonon és faxon vívott - harc után sikerült elérnem, hogy a Who is who szerkesztősége küldött egy második korrektúrát, a Magyar Örökséggel kapcsolatos tévedés azonban itt is benne maradt a szövegben. Újabb tiltakozásaim és követeléseim eredménytelenek maradtak, így a Who is Who Magyarországon 2004-es első kiadásában, Juhász László címszó alatt az a valótlan állítás olvasható, hogy a Magyar Örökség Díj kitüntetettje vagyok. Mivel a kiadó nem volt hajlandó a sajtóban helyreigazítani tévedését, rám hárult a feladat közölni a nyilvánossággal: nem az vagyok, akinek a who is who állít.
Nyolc évig voltam a Bírálóbizottság tagja, amiről sajnos pár héttel ezelőtt, fájó szívvel le kellett mondanom. Azóta mint tiszteletbeli, örökös kültag figyelem a szervezet működését, amely meggyőződésem szerint - munkájával nagyban hozzájárul a történelmi és a nemzeti tudat erősítéséhez. Adja Isten, hogy a Bizottság, amely eddig kétszáz díjat ítélt oda, az ezredik oklevelet is kiállíthassa. Erre azonban csak 36 év múlva, 2040-ben kerülhet sor, amikor a zsűri unokáink közül választja majd ki a Magyar Örökség Díjra méltó alkotó embert.
Juhász László
