2004. augusztus 31. kedd 10:30
Emilben érkezett!
Magyarnak megmaradni szegényen és árván is
A romániai árvaházak siralmas állapotáról
rengeteget cikkeztek az utóbbi időben egyes szemfüles nyugati tollforgatók.
Főleg az 1989-es fordulat után tárták fel sokan az ilyenfajta
"gyermek-kombinátokban" uralkodó borzalmas helyzetet. Filmek hosszú sora
mutatott be megrázó felvételeket ezen intézeti gyermekek szomorú sorsáról.
Hogy milyen rosszul bánnak velük, hogy milyen középkori komfortban élnek, hogy
milyen szánalmas, állati állapotok közt alszanak, táplálkoznak, tisztálkodnak.
S hogy milyen kevés szeretetet kapnak. S hogy néha meg is fenyítik őket. Vagy
janicsárokat nevelnek belőlük. Pontosabban: ro-mániában szenvednek.
De egy dologra sajnos nem figyeltek fel ezen rámenős, szenzációt kereső,
nyugati demokráciákban felnevelkedett profi sajtósok. Nevezetesen arra, hogy
ezekben a gyermekvédő központokban elrabolják a nyelvét, az identitását, a
nemzethez való tartozási jogát is ezeknek a kicsi embereknek. Mert
tapasztalatból tudom, hogy amikor beviszik őket ezekbe az agymosó központokba
még "jó napottal" köszönnek a felnőtteknek, de pár év múlva már csak "buna
ziua" jön ki a szájukon. S ugyanez történik a vallásukkal is. Mindegy, hogy
milyen vallású volt azelőtt a kicsi lurkó. Lehetett katolikus, református,
unitárius, evangélikus, netán más felekezetű, itt ezekben az intézetekben az
ortodox istent fogja imádni egy idő után. Az csak természetes, hogy
írni-olvasni is románul tanítják meg ezen botladozó nyelvű csemetéket. Elvégre
ez az állam nyelve. És mindannyian ro-mániában szenvedünk.
Na, ezért van óriási jelentősége a nemzetmegtartás szempontjából annak a
tevékenységnek, amit Böjte atya kifejt. Mert azok a székely-magyar ajkú
gyermekek, akiket ő a szórványból, a nehéz anyagi helyzetből kiemel, és akikre
gyermekotthonaiban gondot visel, biztosan megmaradnak annak, aminek egykor
születtek. Hitben nevelkednek, anyagilag se nélkülöznek, és anyanyelvükön
tanulják meg önkéntes nevelőiktől a betűvetést, az olvasást, a számolást. És
ezekből már nem nevelhet janicsárokat a ránk telepedő, az élettért előlünk
elvevő, félelmetes hatalom. Amely Erdélyben, sok magyar településen valóságos
előretolt román helyőrségként tartja fenn ezeket a lélekölő börtön-házakat.
Mert Nyárádszeredában például értük létesült román tagozat a színmagyar
általános iskolában, és ők szaporítják fel a létszámot is a helyi ortodox
hajlékban. S hiába papol fél Európa, hogy fel kell számolni ezeket az
árvaházakat, a szeredai erőd-otthon él és virágzik. Kit érdekel itt Ájrópa,
hisz mindannyian ro-mániában szenvedünk.
De hála az égnek nemcsak Böjte Csabák, még Pál Marikák is léteznek. Ő vezeti a
szovátai gyermekotthont, ahol főleg szegény sorsú székely gyermekek kapnak
meleg kuckót, főtt ételt és sok simogatást. S egy biztos hitet, egy kemény
hátteret, hogy megmaradhassanak annak, aminek jó anyjuk megszülte őket.
Anyanyelvükön imádkoznak, cserkészdalokat tanulnak, és önfeledten játszanak,
amikor annak az ideje. S nemcsak azokra figyel Marika, akik bent élnek az
intézet falain belül. Gyakran meglátogat fiatal csapatával olyan
székely-magyar családokat is a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő mentén és Szováta
környékén, akik szintén jó szívvel fogadják a vigasztaló szót, a gyógyszert, a
használt ruhát. Szívesen kukkint be olyan házakba, ahol sok a szenvedés, a
nélkülözés, a gyermeksírás. Figyel azokra a gyermekekre is, akiknek szülei
szakadtak, munkanélküliek vagy gyakran néznek a pohár fenekére. Akik saját
hibájukból vagy a sors fintora nyomán szintén ro-mániában szenvednek.
Nemrég "elrabolta" ezeket a szomorú szemű kisembereket csüggedt szüleiktől egy
szombati napra. A nyárádszeredai sportpályán gyűltek össze, ahol a helybéli
nagycsaládos egyesület vezetőinek vendégei voltak. Métáztak, énekeltek,
ismerkedtek egymással a környékről összeszedett, szépen felöltöztetett,
székely-magyar kicsi gyermekek. Sokan pancsoltak egyet nevelőik kíséretében a
hűs Nyárád vizében. Aztán jóízűen elfogyasztották a sportpálya mellett üstben
megfőzött finom ételüket. Pihentek, beszélgettek, ismerkedtek. Szeretetet
kaptak és adtak egymásnak a különböző korú, szegényesen élő, környékbeli
magyar családok gyermekei. Egy cseppet mi is számba vettük őket. Hogy
közbeléphessünk, ha janicsárokat akar nevelni belőlük a ránk telepedő,
megszálló hatalom. Vagy tudjuk hova kell adni, ha dúsgazdag politikusainkat, s
egyes elzsírosodott egyházvezetőinket megszállja a szentlélek. S féktelen
vágyat éreznének az adakozásra.
Mert igaz, hogy mindannyian ro-mániában szenvedünk. De nem egyformán. Van, aki
a Nyárád martján üres hassal, s van, aki a Dimbovita partján luxusszállóban,
tömött pénztárcával. Magyarnak megmaradva mindannyian.
Csíki Sándor
