2004. augusztus 31. kedd 23:38
Patkó, vagy seprő?
Hinni, vagy hinteni, ez itt a kérdés, támadott le Csattan Pál adjisten helyett, találkozásunk első pillanatában. Hirdetni, első kézből, vágtam rá; nehogy már azt gondolja rólam: elrozsdálltam a nyári kánikulák párás hevében. Hja, kérem, ha van mit, csak így, eská kútfőből, legyintett. Úgy könnyű. De mi légyen azokkal a közönséges halandókkal, akikre „face tu face” hull az ige, mikor honnan, mikor milyen tartalommal, s mikor meddig tartó szavatossággal… Mert ez ám a baj, folytatta. Hogy manapság már az ige sem a régi. Inkább úgy mondanám, filozofálgattam, hogy az a régi, az a nagyon régi, bizony, manapság vadonat újnak hat. Hat-na, szótagolta élvezettel Pál. Hat-na. Ha. De nem nagyon kerülget szóba… Kis csönd után óvatosan megtiportam a hallgatás zátonyát. Ennyi? Kérdeztem. Mármint a la’r pour l’ar okoskodásból. Mert akkor, akár, haladhatnánk. Fontolvást, pillantott rám. Csakis, szólottam. Megfontolás tárgyává tehetnénk valami forradalmian új italkombináció kipróbálását. Unicum, barna sör – után? Tippelte meg Pál az elképzelésemet. Mert magánál annyi forradalmasítást tudok elképzelni, hogy legfeljebb felcseréli a sorrendet. No, hát ennyire nem, sértődtem meg. Arra gondoltam, hogy – közben. Eddig, ugye, első percben garatra az unicum, s utána csorgattuk a seritalt. Most pedig váltanánk: sör, unicum, sör lenne a sorrend. Történelmi szavatosságú konstelláció, kacsintott Csattan. Értem én. A kör közepén egy kicsit bolondozunk, erősködünk, ám végül minden marad a régiben. A különbség azért óriási, figyelmeztettem. Hiszen már ama erős alapon erjed, emésztődik tovább a régi is – előbb-utóbb csakcsak átszintetizálódik. És mi lesz a kispörkölttel, vagy a risztelt májjal, fordult gyakorlatiasabbra Pál észkereke. Azok melyikhez húznak? Attól függ, furmántoskodtam. Hogy hetvenharmincban eszünk és iszunk, riszteltet, vagy harminchetvenben. Esetleg – nem is eszünk. Ho ho ho, horkantott fel Pál. Megmondatott, hogy éhes hassal nem lehet Himnuszt énekelni, meg egyébként is: harc előtt rumot, építés előtt csajkát osztanak. Csajkát, pislogtam rá. Visszasírja? Akkor sekk… Elnéztem, na, vonogatta a vállát. Várjon, lépett egyet: azt hallotta, hogy két őstermelő bowlingozik a szupermarkecben? Ezt még nem, folytassa. Kár, legyintett, az a baj, hogy én sem tudom a folytatást. Nocsak. Nincs csattanó? Még nincs, még, de lesz, nyomatékosította. Csattanó, az lesz. Majd Lőrinc-nap után. Egyébként, vonta meg a vállát, váltsunk témát. Nézze – hoztam magának egy kéményseprő-tallért. Az ünnepre. Augusztusban, csodálkoztam. Huszadikára, bólintott. Újévi szerencsepénzt, augusztus húszra, ismételtem. Szép, hogy gondolt rám, örülök is, meg minden, no de mégis: nincs maga egy kicsit, hogy is mondjam, félreinformálva? Nem hiszem, tiltakozott. Éppen hogy ez az érmécske a mi kis augusztusi ünnepünk alfája és omegája, legbelső lényege, karmája és oedipusza, Hacsekje és Sajója. Ez, kérem, tuti, léptette szigorú érvénybe történelmi határozatát. Hát, nem bánom, regélje el. Na kérem, kapcsolt élénkre, mint gyászhuszár az össztánc előtt, vizsgáltassék hát meg általunk, itt és most, eme ünnepkör rétegösszetétele. Kezdetben vala István, a szent király, a nagy államalapítás. Mi ez, ha nem egy cezúra, térben és időben? Íme, az érmécskénk fej oldalán egy kéményseprő, akinek az a jelképes feladata, hogy történelemcsinálás idején kikotorja a régi hamut, kormot, pernyét, a régi nagy tüzek szemetét, és cúgot is alkosson: szeleljen az új kémény, lobbanjon a láng. Az írás oldalon pedig egy patkó, ünnepköri jelentése evidenciaként értelmezhető: a lovasnemzet a mennyekbe ment. Tovább nem is ragoznám, még annyit: újév napján mindig megfogadjuk, hogy új életet kezdünk. Nos, ez egy államalapítás napján a legtermészetesebb fogadalom. Haladjunk tovább. Ünnepeltünk mi már e napon alkotmányt is. Újat, veretest, ahogy kell. Egy új alkotmány pedig, ezt talán nem kell boncolgatnom, a tegnap igazi holnapja. Mint a szilveszter hajnali hagymalevese. A kijózanító rend alapja. Aztán, ugye, a forint. Az új pénz ünnepe. Mert hogy ez is volt már. S a mi kis alumínium érmécskénknél kell e jobb emlékeztető arra a kis forintocskára, amelyhez annyi szerencse kell, hogy ezer patkó is kevés hozzá, és a mi számlaszámunkat legfeljebb a kéményseprő ismeri, hiszen ő olvassa ott: a kéményben, korommal írva… Aztán meg, nézze hát, majd elfelejtettem: az új kenyér ünnepe. Amihez, épp akkoriban, a kémények mellől, a padlásokról söpörték le a hozzávalót. Tán épp néhány más munkára vezényelt kéményseprő tette. Ősz végén a gazdasszony legfeljebb bolhát patkolhatott a kemence mellett üldögélvést. Bizony-bizony: szilveszter másnapján egyébként is mit keres igazán az ember? Egy karéj kenyeret. Nem vágyik másra a gyomra. És akkor érzi igazán szerencsésnek magát, ha lel hozzá egy kis karácsonyról maradt töltöttkáposzta-szaftot is, hunyorított Csattan. Hát érti-e már kend, vette kackiásra a szót. Az egész augusztusi ünnepkör erre a kis szilveszteri szerencsepénzre mutat. Itt van, ni, fogadja el. Talizmán. És sokasodjon, szaporodjon magának, legyen belőle minél több, mert hát kihagytam a lényeget: hiába mondogatják itt, hogy új kenyér, újsütés, uniós foszlós; lassan bizony sokan már a száraz kenyér ünnepénél tartanak. Azt ünneplik meg, ha kapnak egy zacskó héját valamelyik vendéglő hátsó bejáratánál… Elvettem, megpörgettem az érmét. És, bár tetszett a monológ, kötözködtem egy kicsit. Sokasodjon? Szaporodjon? Vihetek én ebből akár egy teherautónyit is a szupermarkecbe – nem adnak érte karéjnyit sem. Ne te ne, horkantott. Ha már annyi összegyűlne, lenne csak a szép. Keresnénk valami elhagyott öntödét, van belőlük egynéhány, és csinálnánk belőle repülőgépet. Színtiszta aluménium, tette oda a hangsúlyt. Oszt jövőre már ezzel parádéznánk a légivircsafton. Szilveszterkor, kajánkodtam. Dehogy, horkantott. Lőrinc-napkor. Ebből néznénk, odafentről, hogy az összes szupermarkec parkolójában az összes őstermelőből lett árufeltöltő ötforintos dinnyével bowlingozik. Mert másra már nem jó a svindlerhaszon sem… Na de uzsgyi, fejezte be expozéját. Menjünk, próbáljuk ki a maga új italkombinációját. Hová menjünk, nézett rám. Nem is tudom, gondolkodtam. Lássuk csak: patkó, vagy seprő? S feldobtam az érmét; az pedig pörgött, forgott, emelkedett, egyre magasabbra és magasabbra. Hát csak leesik nekünk is valami, törte meg az ünnepkör délibábos varázsát nemes józanhangú Csattan Pál, és döntött. Legyen – seprő. Új sepró ünnepe…
Tamási Orosz János
