2004. szeptember 28. kedd 21:42
A NAP TÉMÁJA DÉLVIDÉKEN: Félünk?
A vajdasági magyarság nagyobb része nem érzi jól, sőt, veszélyeztetve érzi
magát lakhelyén. Többek között erre engednek következtetni lapunk heti
körkérdésének eredményei. Arra a kérdésünkre, hogy veszélyben érzi-e magát
és családját nemzeti hovatartozása miatt 1880-an válaszoltak.
Az elsöprő többség: 1642 személy igennel válaszolt, 111-en részben érzik
magukat veszélyben, nemmel pedig 115-en válaszoltak. 12 személy szintén
veszélyeztetve érzi magát, de más okból. Visszatekintve a korábbi
körkérdéseink eredményére, láthatjuk, hogy egy-egy korábbi kérdésünkre
150-300 szavazat érkezett, ezúttal pedig 1880-an kívánták elmondani
véleményüket. Gyanús volt ez a hirtelen támadt nagy érdeklődés, ezért
számítógépes szakembereink utánajártak, és kiderítették, hogy egyes
címekről több száz szavazat érkezett.
Az ilyen szavazatok kiszűrése után már sokkal reálisabb képet kaptunk a témáról: igennel 163-an szavaztak, részben érzi magát veszélyeztetve 110 személy, nem érzik magukat veszélyben 115-en, más okból érzi magát veszélyeztetve 11 olvasónk. Ami a szavazásból a buzgó voksolók kiszűrésével is kiviláglik, az az a tény, hogy a magyarság az utóbbi hónapok történései fényében nem érzi jól magát lakhelyén, mégpedig nemzeti hovatartozása miatt.
A közeli múltban a milosevici háborús politika volt az, ami miatt okunk volt félni, sőt, rettegni puszta életünkért. A magyarok ágyútöltelékként szolgáltak, ezért sokan fogták cókmókjukat, feltépték a vajdasági földből a mélyen megkapaszkodott gyökereiket, és elhagyták ezt az országot. A demokratikus fordulat után álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaha is bajunk lehet azért, mert magyarok vagyunk. Ám a decemberi választásokat követően megsokszorozódtak a nemzeti alapon történt incidensek. Először sírhelyeinket dúlták fel, azután jöttek a falfirkák, majd következett a tettlegesség, végül az egészet tetőzte a szabadkai Sötét család Magyarországra menekülése.
Az incidensekről számos elemző elmondta a véleményét. Dr. Vladimir Ilic a magyarság elleni támadás okait vizsgálva kifejti, hogy Vajdaságban a magyarság az egyetlen kisebbség, amelynek lélekszáma meghaladja a három százalékot, ezenkívül tömbben él és politikailag is szervezett, a ruszinokkal és szlovákokkal ellentétben ellenáll az asszimilációs nyomásnak, illetve a nemzeti csoportok közül egyedüliként volt mersze felemelni a szavát az albánok érdekében. Ilic szerint ezek a tényezők együttesen közrejátszhattak abban, hogy a magyarság a támadások célpontjává vált.
Felvetődik a kérdés: vajon valamelyik politikai vagy másmilyen szervezet gerjeszti vagy koordinálja háttérben a kilengéseket, és ki vagy kik állnak ezek a cselekmények mögött?
Véleményem szerint az első kérdésre a válasz egyértelműen nem. Nem valószínű, hogy szervezett akciókról lenne szó. Ezzel szemben az aktuális kormány hallgatásával, egy helyben topogásával, a belügyi szervek pedig a cselekmények elkendőzésével, kicsinyítésével közvetve hozzájárulnak a kirohanások ösztönzéséhez. Emlékezhetünk rá, hogy a kormányfő, sőt még helyettese is, a magát egyébként nemzetek felettinek és polgárinak tituláló G17 Plusz párt elnöke - akik számára egyébként többek között Vajdaság is az első helyen áll - az első eseteket követően kijelentették, hogy semmiféle incidensekről nem hallottak. Miután a helyzet annyira elfajult, hogy Szerbia nemzetközi tekintélye forgott kockán, végre Kostunica kormányelnök is tett néhány tétova lépést, ám még ekkor is a maga jól ismert, legalista stílusában a konkrét megoldások helyett a Kasza József által használt atrocitás szó eredetén és jelentésén morfondírozott.
Ami pedig az elkövetők kilétét illeti, nos, mindannyian tudjuk, hogy közvetlen környezetünkben, mellettünk, velünk élnek olyanok, akik nem nézik jó szemmel azt, hogy más nyelven beszélünk, máshogy viselkedünk, és hajlamosak rá, hogy ezt ki is nyilvánítsák. Hogy mennyien vannak, azt híven tükrözi a radikálisok győzelme Vajdaságban. A belügyi szervek nyomozása alapján megtudhattuk, hogy a temetőket hat-hét éves gyerekek dúlták fel, akik szülői felügyelet nélkül játszottak, és közben úgy mellesleg 60-70 sírt feldúltak. A nyomozás ilyen "eredményei" nyilván azt az üzenetet hordozzák, hogy tessék csak bátran verni a kisebbségieket, halállal és kitelepítéssel fenyegetni őket, az elkövetők büntetlenek maradnak.
Hozzájárul a helyzet gerjesztéséhez az is, ahogy a fővárosi média tálalja az eseményeket, és itt nemcsak a nemzeti alapon történt incidensekről van szó. A szerb nyelvű média azon magyarázatán kívül, hogy a magyarok elleni incidenseket maguk a magyarok, az ő pártjaik, politikai vezetőik gerjesztik olcsó poénszerzés céljából, a csantavéri rendőrgyilkosságról szóló tudósítások hangneme és megfogalmazása ("meggyilkoltak egy szerb rendőrt a zömében magyarok lakta Csantavéren") is azt sugallta, hogy az elkövető csakis magyar lehet. A kanizsai Keramika körüli bonyodalmak is ilyen módon láttak napvilágot az egyik bulvárlapban ("Kasza és a felfegyverzett magyarok elrabolják a gyárat szerb tulajdonosától"). Miután a fővárosi vagy Szerbia déli részén élő átlagpolgárnak fogalma sincs az itteni viszonyokról, elképzelhető, hogy milyen kép alakul ki benne a magyarokról. Nyilván hasonló, mint a kosovói albánokról.
Itt kell maradnunk, össze kell fognunk, a jogainkért ki kell állnunk, és a dr. Ilic által említett tényeket előnyként kell felfognunk. Mert szervezettek vagyunk, vannak intézményeink és felelős politikai szervezetünk, amely ezen incidensek alkalmával is bizonyította, hogy kész megvédeni az érdekeinket. Továbbra is szólnunk kell a jogaink védelmében, és rákényszeríteni az illetékeseket, hogy kerítsék kézre az ilyen gaztettek elkövetőit, példásan büntessék meg őket, mert amíg azok büntetlenül tiporhatják alapvető emberi jogainkat, addig ezt meg is fogják tenni. A mindenkori államvezetés pedig előbb-utóbb kénytelen lesz változtatni hozzáállásán, mert ellenkező esetben az oly sokat emlegetett Európa kapui zárva maradnak Szerbia előtt.
BAJTAI Kornél
