2004. november 02. kedd 08:37
Merjünk keresztények lenni!
Teleki Pál mondásaiból "Merjünk magyarok lenni" címmel készül egy összeállítás. Ez adta az ötletet a címhez, amely minden kereszténynek, de különösen a keresztény sajtó munkatársainak szól.
A sajtó hatalma, a polgárok által való ellenőrizhetetlensége, a befolyásolás "művészetének" egyre nagyobb sikerei sokszor felvetik a kérdést, mit tehetünk, mit kellene tennünk. Bangha Bélának, a jeles magyar jezsuitának az alábbi írását azzal a lélekkel ajánljuk olvasóink figyelmébe, hogy ne gondolják: mindez csak a posztkommunista korszak jellegzetessége. Bangha Béla alakja noha már-már a múlt ködébe vész a mai kor embere előtt, mindenképp méltó a figyelmünkre. Írásának megismerése előtt talán érdemes bepillantani a korba, amelyben élt, s megismerni tevékenységét. Ebben Rónai Lászlónak a Vigíliában megjelent tanulmánya segít.
Ezek után lássuk, mit üzen nekünk a mai negyvenesek nagyszüleinek legendás Bangha pátere. A Buttiglione kinevezése elleni hecckampány különösen is időszerűvé teszi ezt az üzenetet.
Surján László
Bangha Béla a keresztény propaganda és hitvédelem szükségességéről
Hit és világnézet
1941
A kétely országa
...Hiszen ma már egész országok vannak s a jelenség nálunk sem ritka, ahol éppen az egyszerűbb néposztályok fordítanak tömegesen hátat a hitnek. Méginkább szükséges a hitvédelmi szilárdulás a műveltebb rétegekben, amelyek a kulturális fejlődésnek irányt szabni hivatottak s amelyeknek hitbeli erőssége ma a legtöbb veszélynek van kitéve. Hiszen ha régebben is voltak hitetlenek s a hitetlenségnek terjesztői, ma az istentelenség s annak minden fajtája már egészen gőzhengerszerű harci mozdulatokkal próbálja a hitet a legszélesebb néprétegekben letiporni s egyes országokban, főleg az ifjúság körében, megdöbbentő sikereket ér el. Ezeknek a sikereknek végső magyarázata mégis csak az, hogy a pozitív istenhit s a keresztény tábor oldalán gyengék voltak az értelmi védművek, a hit őrei túlságosan bíztak a hitnek önmagát konzerváló erejében s elmulasztották megfelelő hitvédelmi iskolázottsággal bástyázni körül a veszélyeztetett lelkek tömegeit. Az emberek a minden oldalról ezerszeresen ismételt támadásokra és ellenvetésekre felelni nem tudtak, lassankint elvesztették bizalmukat lelki vezetőikkel szemben, s ha nem lettek is minden esetben az Egyház ellenségei, de igen nagy mértékben elidegenedtek s elpártoltak tőle...
A hitoktatáson és lelkipásztorkodáson, sajtón és irodalmon túl azonban hitvédelmi képzésünk más eszközökre is rászorul. A tömegmozgalmak és tömegbefolyásolások korában nem állhatunk meg az egyesek vagy az egyes egyházközségek apologetikus nevelésénél, hanem igénybe kell vennünk, legalább úgy, mint ellenfeleink, a tömegirányítás technikai módszereit is.
Ma minden iránynak, amely érvényesülni akar, legfőbb gondja a propaganda, a nagystílű eszmeterjesztés, amely mindig tágabb köröket igyekszik elérni s ezerféle úton és változatban, mindig új formában, de szakadatlan fáradhatatlanságban döbbenti oda a tömegek elé a maga igazságait s addig hirdeti, védi, magyarázza, magasztalja, dicséri és ajánlja azokat, míg a közönség szinte belefárad az ellenállásba, megpuhul s végül is akarva, nem akarva érdeklődni kezd a folyton eléje tárt kérdés iránt. A mai tömegpropaganda valóságos művészetté lett, amelynek megvannak a maga szabályai és gyakorlati elvei. Ezekkel ma háborúkat lehet előkészíteni s megnyerni, ezekkel ma egy fél világot lehet megőrjíteni s hamis gondolatok és elvek szolgálatába szegődtetni. Az emberek eleinte talán bosszankodnak, amikor a propaganda mindig újra és újra arcukba vágja a maga tételeit, de azután, ha másként nem, belefáradva a folytonos ellenállásba, végül mégis csak odafigyelnek s igen sok esetben meg is hódolnak a hirdetett tételek előtt.
Ha a kereszténység ebben a harcban nem vesz részt, ha a pályát ellenfeleinek engedi át, ha nem gondoskodik szintén nagyarányú, művészien kiépített s megszervezett propagandáról, szükségkép egyre veszti a talajt. Természetes, hogy az ő propagandája sohasem szállhat le az eszközök válogatásnélküli mezejére, nem hazudhat, nem ferdíthet, nem túlozhat és nem lehet a hangjában sem útszéli vagy alpári, forradalmi vagy felforgató. De a propagandában rejlő roppant erők felhasználásáról lemondania nem szabad.
Igaz, hogy a kereszténység mai ellenségei: a nemzetközi marxizmus s a német nemzetiszocializmus egyaránt, még azt is zokon veszik az Egyháznak, hogy a templomban, iskolában, egyesületekben és sajtóban propagandát folytat; szerintük ezzel az Egyház túllépi hatáskörét. De ez csak újabb bizonyíték arra, hogy mennyire megtévesztették már sokfelé a közvéleményt. Igenis, az Egyháznak a kereszténység mellett az eddiginél sokkal nagyszerűbb szabású propagandát kellene csinálnia, már azért is, hogy ezeket az illetéktelen és valótlan támadásokat kivédhesse. Miért legyen szabad csak a hazugság és téboly megszállottainak a nyilvánosság meghódítására törekedniök s éppen az Egyháznak, a kereszténységnek kelljen katakombákba zárkóznia?
A modern eszmeterjesztésnek számos eszköze van s ezeket a maguk módján mind be kellene állítani a keresztény és katolikus gondolat védelmébe s terjesztésébe. Szinte érthetetlen, hogy a pozitív, építő, vallásos munka ezeket a hatalmas eszközöket milyen nagy mértékben engedte át eddig a tisztán evilági, sőt gyakran a romboló és vallásellenes irányoknak. A sajtó és irodalom terén a katolicizmus ma már a legtöbb országban annyira-mennyire ráeszmélt időszerű kötelességeire, de már pl. a film és a rádió óriási tömegnevelő hatalma eddig mintha csak kivételes esetekben érdekelte volna rendszeresebben.
Vannak már katolikus filmjeink s a különféle országok rádióiban is jelentős szerepet visz egy-egy katolikus előadó. De nem mondhatjuk, hogy e roppant jelentőségű eszmeterjesztő eszközök igénybevételére módszeres és messze terjedő kezdeményezések történtek volna. Pedig ezek az eszközök hatási intenzitásukban elevenebbek a sajtónál és irodalomnál, extenzitásban pedig szinte felmérhetetlen a hatókörük. Nincs az a szószék vagy előadóasztal, amely körül olyan széles, többszázezres hallgatóság vagy nézőközönség sorakoznék fel, mint a rádió vagy a film nyilvánossága körül.
Miért csak Moszkva s az antikrisztus többi csatlósai éljenek ezekkel a félelmetes sugarú propagandaeszközökkel? Pedig a filmen és rádión túl is mennyi lehetősége van még a modern, tömeges eszmeterjesztésnek, mutatja többi közt az ellenfélnek minden elképzelhető ügyeskedést programjába iktató ezirányú leleményessége.
*
A láthatár sötét, eddig szinte ismeretlen méretű támadások s legázoló törekvések fenyegetik a vallásos világnézet s a kereszténység híveit. Közép-Európa mai képe mutatja, hogy ezekkel a veszélyekkel szemben ma már sem a legmodernebb lelkipásztorkodás, sem a katolikus szervezkedés egymagában nem nyújt elegendő védelmet. Az egyetlen, amivel a jövőt biztosíthatjuk, az, ha tömegeinket sokoldalú és tervszerű munka révén komoly hitvédelmi felkészültséggel látjuk el.
Fáradozhatunk sok és dicséretes módon a katolikus hitélet elmélyítésén és rendszeresítésén s mégis súlyos mulasztást követünk el, ha nem viszünk minél több nagystílűséget, komoly tervszerűséget és rendszerességet a hitvédelmi frontra.
Tartsunk hitvédelmi előadásokat!
Az összes hazai katolikus egyesületek vezetőségeit felkérjük, rendezzenek sűrűn és állandóan, de kellő ügyességgel és változatossággal hitvédelmi előadásokat saját tagjaik s az érdeklődő katolikus közönség számára.
A vallásunkat érő támadások, amennyiben nem kizárólag a gyűlölet és gonoszság sugalmazásaiból erednek, legtöbbször abból a rengeteg tudatlanságból táplálkoznak, melybe művelt közönségünknek igen nagy része saját vallásával szemben keveredett s melyet a keresztényellenes irányzatok, főleg a sajtó egy része, oly ügyes tendenciával és soha ki nem fogyó animozitással tart érvényben. Hitéletünk, vallási önérzetünk, katolikus akciónk minden próbálkozása addig gyenge és eredménytelen, vagy legalább a tömegeket nem tudja meghódítani, amíg mindennek alapja: hitünk igaz voltának ismerete sokak lelkében gyenge, esékeny talajon áll.
Nem vallásunkon, hanem a vallás alapjait nem ismerő tudatlanokon múlik mindama megszégyenítő hátramaradottság és gyengeség, melyet annyiszor van alkalmunk felpanaszolni. Ellenfeleink is e tudatlanságnak köszönik minden eredményüket. Ezen pedig csak azzal segíthetünk, ha pótoljuk közönségünkben a hitvédelmi tudás terén nyilvánuló hézagosságokat.
E pótlómunka legjobb eszközei a hitvédelmi előadások. A hatalmas érvhalmazok, argumentumok egész fegyvertárai, hitvédelmi irodalmunk és tudományunk óriási, kiaknázatlan kincsesházai, a keresztény bölcselet, a kinyilatkoztatástan, a szentírástudomány, a dogmatika, a katolikus egyháztörténelem, művelődés- és dogmatörténet, szertartástan és régiségtan, a katolikus egyházi művészet történelme stb. tömérdek anyagot, bőséges repertóriumot, változatos és gazdag programot nyújtanak. A tekintélyes szakirodalom, a nagy német, francia, olasz, angol, belga, spanyol apológiai folyóiratok, a direkt előadási célokra összeállított előadási vázlatok hatalmas segítőeszközt nyújtanak s még a hosszas utánjárás és invenció feladatainak egy részét is elvégzik helyettünk. Igazán csak ki kell nyújtani kezünket s az anyagforrás bőven buzog felénk.
A hitvédelmi előadások sikere biztos; csak meg kell a dolgot okosan szervezni. Megnyerni 2-3, vagy esetleg csak egy ügyes, alapos műveltségű, kellemes előadású, szóval hivatott előadót. Helyiséget keresni. Meghívni az érdeklődő publikumot s a kongreganistákkal propagandát csinálni az ügynek. A hatás el nem maradhat. Minekünk egyetlen fegyverünk az igazság, de azt használni, illetve hangoztatni kell, különben nem fényeskedik, nem vonz, nem hódít, nem győz. Ellenfeleink csak addig vívnak ki felettünk győzelmeket, amíg a mi igazságunk néma, amíg viszont a hazugság tele torokkal süvíti végig rémregéit a csendes, hallgatag tereken.
Hogy a hitvédelmi előadások iránt mekkora mindenütt az érdeklődés, mutatja azok rendkívüli látogatottsága a fővárosban s a vidéken, ahol csak eddig megpróbálkoztunk velük. A legelőkelőbb, a legműveltebb, a legkritikusabb publikum viaskodik ott az utolsó székért is. S az előadás után tucatjával jönnek a magábaszállások, az észretérések, a hódoló- és köszönőlevelek, a további kérdezősködések és a — megtérések. A tömegek félrevezetéséből tőkét kovácsoló hitetlenség pedig, fanatikus vezetőivel az élén, kénytelen meghátrálni egy-egy biztosnak vélt területről, vagy elveszti ideig-óráig elámított publikumának komolyabb, gondolkozó részét. Dühöng is a hitvédelmi előadások ellen nagyon s dühe annál őrjöngőbb, mert tehetetlen velük szemben; egyetlen lehetséges ellenvetése a merő ferdítés, paralogizmus, aljas gúny és piszkolódás. Amivel törődni csak annyiban érdemes, amennyiben azt a tanulságot kell belőle levonni, hogy amit teszünk, nyilván igen helyes, igen üdvös és igen korszerű dolog, mert megdönti a ,,szabadgondolkodásnak" azt a kedvelt fikcióját, melyre pedig mindent épít, hogy t. i. a mi vallásunk nem áll a legszigorúbban tudományos alapon.
Azért csak folytassuk s ahol még nincs meg, szervezzük meg az apológiai előadásokat. A legszebb kultúrmunkát végezzük vele, mely csak azoknak lehet kellemetlen, akik félnek a világosságtól és reszketnek az igazság erejétől.
