2004. október 31. vasárnap 22:48
Bogdán László sepsiszentgyörgyi költő verse
Az 1948-ban született költő, újságíró a
sepsiszentgyörgyi Háromszék, és több művelődési lap munkatársa. Következetesen
merít a rendszerváltás előtti idők kegyetlen, embertelen élményeiből.
A bráni lakoma
Ad notam Arany János
Hős pártfőtitkárunk,
Csausz,
száll helikopterén.
Hadd látom, él-e, s mennyit ér
az erdélyi remény?
Van-e ott gyár? Vegyi
üzem?
Járnak-e turbinák?
Mit csinálnak a magyarok?
Szítnak-e belviszályt?
Hogy él a népem? Értem él
az együgyű paraszt?
Reménytelen-e? Elvtelen
hallok-e még panaszt?
Csausz! Családi haciendád
éke Szilvánia.
Csak ritkán hallik Csíksomlyóról
az Áve Mária.
S a nép? Hát mit is
mondhatunk?
Boldog, derűs, kövér;
hite, szíve, orcája is
vereslik, mint a vér.
Hős pártfőtitkárunk,
Csausz,
száll helikopterén.
Alant erdők, mezők, hegyek -
aranykorszaki fény.
Törcsvár a helység neve,
hol megnyugvást talál.
Rabok legyünk? Vagy vámpírok?
Fogadására száll
száz pionír, száz hajadon,
de persze miután
steril fürdőket vettenek,
persze, csak azután,
hogy megvizsgálták őket
bölcs,
hű orvostudorok.
Nehogy bajt hozzanak Reá
renegát vírusok.
És ezután következett
a bráni lakoma.
Túrót zabált, és bort ivott.
Hát illett szólnia.
Szemembe ötlött az előbb
egy magas hegyorom.
Bátran tört égnek, nem övezte
alamuszi korom.
Mondták, valaha itt e
helyen
Drakula vára állt.
Karós Vládé volt, ősömé,
híre messzire szállt.
És akkor ért bensőmbe meg
szerelmes ötletem.
Helyére építtetem fel
vízierőművem.
De Elvtárs! Hegyek
tetőire?
Te sem tehetsz csodát!
Hogy viszünk vizet oda fel?
Mi hajtja turbinád?
Erőmű nem? De kell-e még
a magyar egyetem?
Mostanság kétely szúja rág,
emészti a szivem.
Ki rólam énekelne? Még
van-e oly hív dalár?!
Vagy elragadta renitens,
bősz irredenta ár?
Járnak Erdély bús malmai,
zúgnak a traktorok,
elismer Kuba,Korea,
Bokassa, Andropov.
Engem dicsérnek kínai
s nyugati dalnokok.
Hát ti, renitens árulók,
ti pártütő gazok,
mikor zengitek végre el
dicső hőstetteim?!
Költőt ide, s pohárba bort!
Hol van Paun s Vadim?!
Ajtó mögül emelkednek
szájtépő dalnokok.
Nagy vagy, Csausz! Bősz, hős, dicső!
Nem voltak ily korok
történelmünkben tán soha.
A retusált tusák
tablóin vajdák serege
csak árulásra várt...
Elég! - ásítozik a hős. -
Hagyjuk! Ezt már unom.
Nincs oly dalár, ki zengené
az aranykorszakom?!
Egymás szavába vágnak a
bájolgó dalnokok.
Neved ki diccsel zengené,
Tárul ezer torok.
Hangzavar takar árulást.
Neptunra! El velük!
Nyaraljanak. Vedeljenek.
Lessék az ihletük.
Ötszáz bizony nyaralni
ment,
tengerre hív dalár.
De egy se bírta mondani,
hogy ne éljen a párt!...
De hát a pártom én vagyok,
beste kurafiak!
Hős pártfőtitkárunk, Csausz
orcáján a harag
elomlik. Hát még verset is
én írjak, dögevők?!
Felszántatom a falvakat,
várost és temetőt.
De hah mi zúg? Mily
hangzavar,
minő rebellió?
És elragadja hirtelen
Csauszt egy vízió.
S már nem segít Paun,
Vadim,
elsodró mánia.
Köré zárul egy látomás:
égő Románia.
Elhagyja Vlad, Emil Bobu,
reviz siserehad.
Száll helikopterén Csausz,
űzi az áradat.
Túl versen, erőműveken,
pártkakofónián:
önmagát látja holtan egy
kaszárnya udvarán.
2000. január 1.
