2004. november 13. szombat 23:46
Fonákja és színe
|
Gyurcsány Feri a Narancs-bulin
Zártkörű partin ünnepelte tizenötödik születésnapját a Magyar Narancs szerda éjjel az A38 hajón. A Narancs volt és jelenlegi szerzőin és szerkesztőin, és a viharos múltú hetilap holdudvarába tartozó közéleti személyiségeken kívül a Velvet és az Index több munkatársa is megjelent. Vidám, ordenáré esemény volt, felidézve azokat az éveket, amikor még volt lendület és padlón fekvés a budapesti társaságban. Az esemény csúcspontján Feri táncba vitte Györgyit, de végül visszaadta Sanyinak.
velvet
(velvet@mail.index.NOSPA-M.hu) Furcsa, lebegő állapotban hatolunk át egy két darab szociológusból, egy darab sakálrészeg Narancs-szerzőből és egy darab megmondóemberből épült gúlán, egyenesen bele a tömeg közepébe. Szily rovatvezető szűnni nem akaró lebegését részben a droghatású jet lagnek, részben droghatású drogoknak tulajdonítja, a buliba egyenesen Kínából érkezett, zsíroskenyér-túráról, ahonnan az utolsó emléke az, hogy a köztévé elnöke és egyéb rizspálinkás tartályok mellett fekszik a szőnyegpadlón. László a hajó fedélzetén alig bírt úrrá lenni feltoluló érzelmein, hiszen azért lett újságíró, mert Déri Miklós fotóművész, a Narancs egykori képszerkesztője, ma a miniszterelnök udvari fényképésze a Pipa utcai Csarnok sörözőben megkérdezte, hogy lefotózhatja-e amint sörözik, majd azt mondta, hogy írjon vicces horgászcikket a népszerű hetilap horgász-mellékletébe, amit ő szerkeszt. Akkor találkoztak életükben először. A parti azonban szerencsére van annyira zsibongós, hogy ennél többet ne lehessen nosztalgiázni. A tömeg a tomboló részegség állapotában hullámzik fel és alá, mindenki ismer mindenkit, bár a kívülállók egészen másképp élik meg a nagy összeborulásokat: egy távozófélben lévő, önmagát megnevezni nem kívánó sajtós lány szerint a hajón tarisznyás értelmiségiek izzadnak egymás hegyén-hátán, és még ingyen kaja sincs, szerinte nincs értelme bemenni. Mégsem hátrálunk meg, a bejáratnál Mérő Lászlóhoz tapadva elmélkedünk az intelligenciáról, majd Bence György filozófus felett áttekintve szemléljük a terepet. Megtekintjük a Sisso kisfiáról készült legfrissebb fotót, és megállapítjuk, hogy a Tűsarok-bébi változatlanul gyönyörű.
Hamar elvegyülünk az egyívású tömegben, amikor valaki közli, hogy miniszterelnökünk - vajon mi keres itt? - csocsózik. Úgy ítéljük meg, hogy ez az esemény érdekes programnak ígérkezik, könyökölve továbbhaladunk, félrelökjük Kerényi Gyurit, véletlenül rátaposunk Dessewfy Tibor lábára, és mire kiheverjük a tömeg okozta sokkot, egyenesen az ország irányítójába botlunk. Ő kezet nyújt, bemutatkozik, Gyurcsány Ferencnek hívják. Györgyi kezéből kiveszi a poharat, átnyújtja Verának, és egy határozott mozdulattal a karjánál fogva a táncparkettre húzza a megdöbbent újságírót. Utóbbi az első sokkot legyőzve rezignáltan visszaszól, hogy értesítsük legközvetlenebb hozzátartozóját. Éreztem, hogy felém jön, és azt is, hogy nem tehetek semmit, hiszen a rendelkezésemre álló pár másodperces idő pusztán arra volt elegendő, hogy kigondoljam, miszerint ki kellene gondolnom valamilyen menekülési útvonalat. Ő azonban hamarabb lecsapott, kivette a kezemből a bort, és bemutatkozott, tenyere puha volt és meleg. Azonnal letegezett. Ő az, kétségkívül, akit pár perce még a nőkre oly jellemző könnyelmű megbocsátással védelmembe vettem, hogy hát mért ne csocsózhatna szegény, hát hadd csocsózzon, elég ha egyszerűen nem megyünk be, és nem nézünk oda. Nem ő volt az egyetlen, aki zavart. Aztán mintegy megérdemelt büntetésként magával cibált, persze nem durván, csak finoman, mentem nyilván magamtól is, mentem hát, mit tehettem volna? Nem táncolok, hajtogattam rendületlen, nem táncolok, sohasem, sehol sem, senkivel sem, vele meg aztán végképp nem. És éreztem, hogy zavarba jövök, mondtam, hogy el akarok menni, mert mindenki engem néz, mert vele vagyok, mert idejön, és úgy viselkedik, mintha közülünk való lenne, pedig nem az. Ez nem esett jól neki, láttam. Ezért hát megpróbáltam kedvesebb lenni, mondtam hogy akár beszélgethetünk is, de nem táncolok, aztán arra kért, csak egyet. Megbeszéltük, hogy csak egyet, csak egyszer egy rövidet, aztán vége, elmegyünk mindketten a saját utunkra. Nehezen mentem bele, mert akkor már végképp mindenki engem nézett, vagy inkább őt, és mellette engem, rendkívül kínosan éreztem magam, és éreztem, hogy már én is csak röhögni tudok. És mikor már végképp azt hittem, hogy a tűzokádó sárkány martalékává válok, hirtelen kettényílt a tömeg, és feldúlva, csörtetve megjelent megmentőm, Sanyi. "Te vagy a pasija?" - kérdezte a szelídnek tűnt sárkány. "Na, jó. Akkor visszaadom." |
Csak egy tánc lenne? Lehet-e mélyebbre süllyednünk, kérdezte barátom, egy cikk kíséretében. Amely arról számolt be: hogyan ünnepelt a magyar miniszterelnök a minap egy állóhajó fedélzetén; hogyan csocsózott önfeledten, s hogyan csajozott be a régi, felejthetetlen csillebérci, vagy kilián-telepi lendülettel. Illetve, ez utóbbiból végül visszatáncolt; csak egy tánc volt, mondhatnánk rezignáltan – miért ne lenne legalább ennyihez joga…? Hiszen mégis csak az ország egyik felének első ember; s ha – például – a boldog emlékezetű Ceaucescu fiának becsajozásaira gondolunk, akkor a cikkben az élményről beszámoló hölgy igen csak elégedett lehet… Ez már itten a demokrácia, mondom tehát rezignáltan, visszakérdezve barátomtól: mégis, mire gondolsz? Lehet-e ennél mélyebbre süllyednünk? Talán bizony a boldog békeidőket sírjuk vissza? Amikor háromnapos demonstrációt váltott ki a benzin árának ötvenöt forintra történő emelése; s azóta – a most ünneplők magas koncentrátumú közreműködései révén is – már tudjuk, hogy a kormány épp csak nem lövetett közéjük. A tény ezzel szemben az, hogy demonstrációban fegyvert – célra tartottat – mindeddig csupán a jelenlegi éra tud felmutatni… De a magam részéről arra sem tudok oly felhőtlenül emlékezni, amikor az ország elsöprő többséggel választotta miniszterelnökévé a cölöpverőt. Ódzkodásomról Paizs Miklós mesterművének végső kicsengése – „áldja meg az Isten horn gyulát” – sem tud lebeszélni. Ahogyan, bizony, gondolatban akkor is „berosáltam”, amikor Nagy Imre lánya együtt koszorúzott az említett politikussal a 301-esben, s Hodosán Róza kijelentette a televízióban: igen, pár éve még valóban megverték a rendőrök, igen, mostani politikai harcostársa volt akkor az egyik fejes, de kár már erről beszélni, nem fontos, nem érdekes. Soroljam…? Minek. Talán valóban történt valami a kilencvenes évek hajnalán. Néhányan álmodni mertek, egy jó nagyot, de mások kőkemény céltudatossággal konszolidálódtak. (Nem kevés segítséget kapva a „csipásszeműektől”…) Ma pedig ismét övék az ország, és övék a hatalom. A szeretet ereje kevésnek tűnik, a szelídség fegyvertelensége egyre inkább megmosolyogtató. Hirtelen elém rémlik egy majd egyesztendős írásom; a múlt év végén tippelnem kellett arra, hogy nálam ki lehetne az Év Embere. Idézem akkori, röpke gondolataimat – mert időszerűnek érzem. „Megnevezni az Év Emberét, egy elmenni látszó „utolsó hajókkal” teli esztendő után – nem könnyű. Inkább a fogalom „kárhozataira” vélünk rá. Mint Schmitt Pál, aki konfliktus-helyzetek sorozatát vállalta: vert helyzetben, vert oldalon élére állt egy társadalmi mozgalomnak. A tettet utóbb azonban „panelkapcsolattá” minősíthette a jelölés vállalása egy olyan politikai szintéren, amely pozíció nem a kívánt összefogást erősíti. De a fogalom „szabadgyalogjai” Tamás Gáspár Miklós és Gyurcsány Ferenc; az előbbi utóbbi írásaiban a valóságshow életérzéseihez hasonuló bulvárpolitológia magasságait hódítván meg. Már azt is képes volt definiálni számunkra, hogy „…a korrupció elleni harc tehát ellenforradalmi, reakciós taktika, mert a „szabályos” kizsákmányolást igazolja…” Gyurcsány Ferenc veretes érméjük két oldala közül a fej. A kapcsolati tőke fogalmát etikai és erkölcsi szempontból kifogástalanná mosdatta, sőt, pár nappal karácsony előtt elmagyarázta az országnak: a kormány bármikor akár tőzsdére is vonulhatna a költségvetés adóforintjaival. Ha úgy ítéli meg, hogy néhány négyzetcentiméter egy Forma-1-es versenyautón jobban használ az országimázsnak, és az ország hangulatának (amely azért mindennél jobban befolyásolja ezt az országimázst…), mint néhány halálra ítélt kistelepülés, kórház, színház, vagy tömegsportlétesítmény, akkor ezt – kakaósbögrécskét forgatva a képernyőn, eminens egyetemista-külsővel – el kell magyaráznia ennek a szerencsétlen, nehézfejű, elmaradott, demagóg országnak. A „családi tűzfészkek” hálátlanságát is megbocsátván.. Nos, ahhoz, hogy megnevezzük az Év Emberét, azt kell körülírnunk: milyen volt ez az esztendő? Lecsupaszító – a szó minden értelmében. A hídemberek kompországa végképp a múlté; a gesztusok, filozófiák, erkölcsi kategóriák devizája a multiké. Dúl a Sátántangó. Itt és most, ezért és így lett nálam az Év Embere – Tarr Béla, a magyar mikrokozmosz kíméletlenül nyers krónikása. Tavasszal Kossuth-díjas, novemberben a világ negyven legjobb rendezője között a tizenharmadik, december első napján pedig a tíz legjobb európai filmrendező között említik. Talán elnézi nekem, hogy e kis szövegben keserű játékot játszottam filmjei címeivel…” Eddig a röpke múlt. Most, visszatérve a jelenbe, ismét csak azt kérdezem: mi a gond ezzel a csillebérci, avagy kilián-telepi feelinggel? Ami azt illeti, a hölgynek, ott, azon az állóhajón, nem is biztos, hogy igaza van. Mert én korántsem vagyok abban olyan biztos, hogy – csak egy tánc lesz… Írtam, biz’a, ezt is én: ††† |
