2004. december 05. vasárnap 22:03
Akinek került már kedvese,
közeli hozzátartozója műtőszobába, az ismeri ezt az érzést. A reményteli vágy
elegyét a félelemmel, a segíteni akarás harcát a tehetetlenség béklyóival.
Ülni, enni nem lehet a torokba szorult gombóc miatt, az idő alig telik, minden
zajra riadtan mozdul a test.
Kora délutánig még az volt a kérdés, van-e elméleti esély az érvényességre.
Fél hatkor aztán kiderült, hogy jobb a időarányos részvétel, mint az idei,
uniós parlamenti képviselők megválasztására kiírt voksoláson. Ekkor már azt
számolgattuk, az éppen aktuális részvételi arány mellett hány százalékban kell
győznie az igennek ahhoz, hogy érvényes legyen a népszavazás.
A határon túl még jobban, többen szurkoltak, mint itthon. Égtek a
telefonvonalak - ottani barátok, ismerősök érdeklődtek és biztattak a
részvételre. Ők megtettek mindent, amit megtehettek: zsúfolásig teltek a
templomok, az emberek az igazi hazában kiírt referendum sikeréért imádkoztak.
„Nézz uram az anyaországra, ahol döntenek sorsunk felől, adj bölcsességet és
tisztánlátást testvéreinknek, kapcsold össze imádságunkat mindazokéval, akik
ma sok-sok templomban hittel keresnek téged, és várják útmutatásodat” – szólt
a fohász.
Az anyaországi testvérek többségének nem volt fontos ez a kérdés. Talán
hallgattak a miniszterelnökre, aki felelős kormányfőhöz méltatlan módon,
harminchat órával a voksolás megkezdése előtt a távolmaradásra biztatta a
választópolgárokat. A szavazásra jogosultak több mint hatvan százaléka otthon
maradt – nem ért meg nekik egy tízperces sétát az a kérdés, hogy magyar-e a
(határon túli) magyar.
Az igazi hidegzuhany a hétórás urnazárás után jött. A szavazatok felének a
feldolgozásáig győzelemre állt a nem – az anyaországi szavazók a család melege
helyett a kályhán rotyogó fazék tartalmára szavaztak. Bevált a riogatás, a
nyugdíjcsökkentéssel és adóemeléssel fenyegető taktika. Este negyed kilenckor
fordult meg valamicskét a helyzet, amikor leheletnyivel vezetni kezdett az
igen.
Az erdélyi író-építész és polihisztor, Kós Károly azt írta 1911-ben: „Mai
helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés mellett és öntudatosan
előrenyomuló románsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és
reményvesztett magyar társadalom lépésről lépésre, lassan, de folyamatosan
kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk és csodára nem
számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségre nem jön sem a
magyarországi társadalom, sem az állam”.
A csoda most is elmaradt. Az anyaországról jövő mostoha bánásmódot eddig
lehetett magyarázni azzal, hogy csak a politikusok mondtak le a határon túli
magyarokról, de most a nép döntött így. Nem csak ők, mi is veszítettünk,
hiszen hogyan lehet ezek után szembenézni egy tiszta tekintetű székellyel, egy
magyarságában megalázott délvidéki fiatallal? Végképp beszorultunk a trianoni
határok közé, mert nem akadt kétmillió igen egy olyan kérdésben, hogy kék-e az
ég, magyar-e a magyar.
Most egy ideig megint szégyen lett magyarnak lenni itthon, és még nagyobb
szégyen a határon túl. A szabadkai piacon, ahol holnaptól bátrabban vernek
pofán, Kárpátalján, ahol elszállt talán a legeslegutolsó, Európához fűződő
remény. És Erdélyben, ahol a tolakodó idegenség joggal hivatkozik arra, hogy
hazátlanok vagytok, magyarok.
Nagy kár érte, mert most volt egy esély - de mi időközben megtanultunk kicsik
lenni.
Lukács Csaba, Magyar Nemzet
