2004. december 22. szerda 08:53
Laza, mint Katin a mentőkötél
*
(Előszó: ezt a történetet tizenegy esztendővel ezelőtt írtam. Most, hogy ismét közreadom, egyetlen szót sem kellett benne megváltoztatnom. Sajnos…)
*
„...nehézfegyverekkel tűz alá vették az ENSZ-békeerők szarajevói főhadiszállását...” „...követeli a megyei elnöki megbízottól, hogy indítson büntetőjogi eljárást a kárpátaljai jogvédő szervekkel szemben...” „... az újabb menekülők autóbusszal érkeztek Drávaszabolcsra...” „... legmélyebb válságával küszködik a fiatal magyar demokrácia...” „... a határon túli magyarok félnapos várakozás után jutnak át a határon, hogy végigkuncsorogják az előszobákat...” „...novemberben elterelik a Dunát... ” „... az ő időszakában nagyon sokat tettek, építettek Romániában. Ceausescu jó román volt...” „... nacionalista diktatúrák lelnek rokonra egymásban a föderációk romjai fölött...”
Mondatok, hírfoszlányok a gyomorszáj tájékára. Tudom: jó híreket is lehetne ugyanígy csoportosítani napilapjaink oldalairól. De minek, ha e fentiek is .....? Becsaphatjuk-e, áltathatjuk-e önmagunkat azzal: körülöttünk még mindig nagyobb a vész; a mi kis békés, vértelen forradalmunkba bőven belefér a belső, szellemi és ideológiai, indíttatási és identitási csatározás, szópárbaj, sajtóháború!?
Van egy mondat, amelyen valaha oly sokat nevettem.
Hadd írjam itt le történetét. Egy erdélyi körutazáson született. Autóbusszal jártam be egyetemisták csoportjával egy kisebb utat. Arad, Kolozsvár, Vajdahunyad, Marosvásárhely – épp csak néhány város fért a néhány napba, mikor is? Lassan már tíz esztendeje. Az élmények különös villanásai sorjáznak most előttem. A beszélgetés Marosvásárhelyen a kirendelt idegenvezető fiával. Az étteremben, még zárás előtt, sikerült néhány székhez jutnunk. Később a téren ülve, a padon folyt a szó, majd hívtam: menjünk fel a szállodába. Nemet mondott. Lehet, motyogta, hogy már e pillanatban is figyelnek minket. S tilos bemenni, talán még ma éjjel szekusok jönnek majd érte, e rövid utcai beszélgetés okát, tartalmát kérdezni. S még szintén ugyanitt. Ahol tíz után elsötétült a város, mintha légiriadó lenne; s szinte vakon botorkáltam az utcán, körbe-körbe pislantva. Mert valahol belül már megérintett a bujkáló félelem óvatossága.
Talán Déván álltunk meg a városka egy forgalmas pontján; sofőrünk egy, még nyitva tartó benzinkút után kérdezősködött. A buszban szólt a zene; István, a király. A busz körül, hallva a dalokat, lassan gyülekezni kezdtek az emberek. Némán; nem szóltak, nem intettek. Hallgatták csak a zenét, meg sem állva, csak lassan sétálva el a busz mellett, majd tétován megfordulva, mintha elfelejtettek volna betérni valahova. S elindultak visszafelé, épp' oly lassú léptekkel. Nyolc–tíz perc telt így el, majd idegenvezetőnk – ki sofőrünket kísérte el – visszatérve rémülten kapcsolta ki a magnót.
S indultunk tovább.
Át-átrobogva a falvakon, volt, ahol kedves szót és sört kaptunk a helyi kiskocsmában; volt, ahol egészen apró gyermekek is öklüket rázták, s obszcén mozdulatokat tettek autóbuszunk felé. Látva a hátsó ablakában kihúzott zászló színeit… Tulajdonképpeni történetem elmondása gátat vet most az egyéb emlékek idézése elé. De egyetlen mondatban még idetolul: Vajdahunyad vára magtárnak használt terme, elgazult környezete. A történet egyik hegyiúti pihenőnkön történt, útban a Gyilkos-tó felé. Ahol megálltunk, úgy félúton lehettünk a föld s ég között, közel az úristenhez; lepillantva legalábbis ez volt valamennyiünk érzése. Szóval: hatalmas mélység, s mégannyi magasság közt, félúton.
„Pár száz méterre van egy nagyon szép vízesés.” – így idegenvezetőnk. Ajánlotta a megtekintését, ecsetelve a séta szépségét, amellyel elérhetjük. Páran – galád módon – a mindössze pár méterre lévő turistapihenőt választottuk. Ahol is szert tevénk néhány sörre, s a panoráma e teraszról sem volt azért megvetendő... A csoport egy része becélozta a vízesést. Fülükben a figyelmeztetéssel: senki ne próbálja lerövidíteni az utat, látszódjék bármily könnyűnek is. A talaj laza, csúszós, a lerövidítés könnyen egy szakadék mélyére juttathatja az arra vállalkozót. A megbeszélt időpontban csak az a két lány hiányzott, akik a forrástól jövet egy rövidebb ösvényt választottak. Legyintve társaik károgására. Már második órája várakoztunk; időközben háromra szaporodtak a hiányzók, mert akadt egy derék leányzó, aki elindult felderíteni ama rövidebb ösvényt, no persze, úticélját senkivel meg nem osztva, lévén nem kíváncsi a tiltakozások hadára. (Később kiderült: neki volt igaza. „Filippinél” találkoztak...)
Szóval várakoztunk, a düh és az aggodalom forrpontján; közben azért kérve a helybéliek segítségét; de a többségnek – nem lévén más dolga – csupán a fortyogás maradt. Idegenvezetőnk több ízben kinyilvánította, hogy ezért a fegyelmezetlenségért valamennyiünket kitiltanak Romániából, csak őt nem. Őt lecsukják. De jő végre a hírnök, egy maszatos kis román kislány képében, hogy hallotta őket kiabálni, a nagylányokat; lecsúsztak egy kicsi, pár méteres gödörbe, de szólt már az édesapjának is; mennek a kötéllel. Hogy még rövidebbre fogjam: a kihúzás – a mentés első szakasza – sikeres volt. A második, a lejutás, már körülményesnek bizonyult. Vagy visszaindulnak egy több kilométeres, biztonságos kerülőúton, vagy le kell ereszkedniük egy körülbelül húsz méteres, függőleges szakaszon.
Az utóbbit választották. Egyikük azonban, miután elindult, derekán a mentőkötéllel, amellyel segítették lejutását, pár méter után döbbenten felkiáltott: laza a hurok! S pánikszerűen ejtette maga mellé a kezeit, a kötél azonban, hóna aljára csúszva megtartotta. Nos, ekkor született a mondat. Ezután, ha bármelyikünk kicsikét is kilógott a sorból; túl vidám volt, vagy túlontúl elgondolkodott valamin, már röppent is feléje a mondat: laza vagy, mint Katin a mentőkötél. S ha másra nem, erre feltétlenül kitört a buszban az össznépi röhögés.
Hát ez az a mondat, ami manapság oly gyakran eszembe jut. Csak az a felszabadult röhögés. Az valahogyan elakad; valahogyan megfagy bennem.
Tamási Orosz János
