2004. november 08. hétfő 17:30
Irak és Magyarország
Somogyi Ferenc miniszter úr szerint – amint azt hétfőn (nov. 8-án) reggel a televízióban elmondotta - van jelentősége annak a három hónapnak, amire még a magyar csapatok Irakban maradnának. Ez azt jelenti, hogy ha ebben az érzékeny szakaszban vonulnak ki a katonák, akkor a terroristáknak az lenne az érzésük, hogy győztek. A miniszter úr nem gondol arra, hogy a magyar katonák kiküldetése kezdettől fogva határidőhöz volt kötve, senkit nem érhet meglepetés, ha az előre kitűzött idő elérkezik. Arra is feleletet kellene adni, hogy a kiküldetéskor ismerni vélt indokok egyike sem bizonyult igaznak. Ma még az sem világos, tudatosan vezették félre a magyar s több más ország parlamentjét, vagy csupán tévedés áldozatai lettünk. Tény viszont, hogy a magyar kormány nem néz szembe ezekkel a kényes kérdésekkel, hanem a szőnyeg alá söpri azokat. Ebben persze nincs semmi új, s nem is alkalmas másra, mint hogy rámutassunk: ez a kormány pontosan úgy viselkedik, mint minden szocialista vezette hatalom, 1949 óta. Amiért ez a kommentár amiatt a párhuzam miatt született, amelyet a miniszter az iraki bevonulás és 1956 között vont. „Akkor milyen rosszul esett nekünk, hogy a nemzetközi közösség cserbenhagyott minket.” Miniszter úr! Nem firtatom, hogy ön akkoriban milyen érzelmek hatása alatt volt. Azt azonban, hogy az Egyesült Államok nem az irakiak kérésére vonult be Irakba, s sokáig nem rendelkezett ehhez megfelelő nemzetközi felhatalmazással sem, azt ne feledjük. Ha van párhuzam a mi 56-unk és az irakiak mai helyzete között, akkor az csupán annyi: mindkét alkalommal egy nagyhatalom rákényszerítette akaratát egy nálánál gyengébb, kiszolgáltatott államra. Szerepvállalásunk Irakban azt a kérdést teszi fel, van-e rossz agresszor, aki csak a saját hatalmát erősíti és megkülönböztethető-e tőle a jó agresszor, aki valamely nemes eszme érdekében gázol át a nemzetközi jogon? Nemes eszmékre egyébként Hruscsov is, Kádár is hivatkozott. Hagyjuk ezt, és hívjuk haza a katonákat.
Surján László
