2004. december 02. csütörtök 00:54

Surján Lászlónak a közelmúltban megjelent írása

A hét részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

 

Surján László:

Család és egészség (7)

 

A lehetséges kitörési pontok

Három területen kell tevékenykedni, vonja le a fentiekből Kopp Mária a következtetést.

1. Családtámogatás. A társadalmi tőke alapja a család. A magyarok azt mondják: nem boldog, akinek nincs gyereke. Ugyanakkor a társadalom a gyermekvállalást nem segíti eléggé. A gyerekszámmal arányosan nő a kimerültség, a krónikus stresszállapot. A kiegyensúlyozott és gyermekekben kiteljesedő családi élet védő hatású: a diplomás férfiak esetén a depresszió a gyerekszámmal fordított arányban van.

2. Iskola. Ha az iskolákat fejlesztjük, akkor a lemaradó rétegeket tudjuk fölhozni. Nem csak a mai értelemben vett iskolarendszer fejlesztéséről van szó, hanem a készségfejlesztésről, a megbirkózási készségekről.

3. Civil társadalom. A harmadik tényező a társadalom önszerveződésének az erősítése. A közösségnek ez a szintje ugyancsak fontos éppen az egészség megőrzése szempontjából[29].
 [29] http://www.net.hu/magyarszemle/archivum/8_9-10/1.html

Ennek a tanulmánynak a keretei megszabják, hogy e három terület közül érdemben csak a legelsővel foglalkozhatunk.

Jó családtámogatáshoz világos családpolitika kell. Családpolitikai megfontolások akkor jelennek meg a politikában, amikor a család súlyos működés-zavarai jelentkeznek. Sok politikus szemében a család mindössze a munkaerő újratermelődésének helye. Problémái csak azért fontosak, mert esetleg nem lesz elég munkaerő. A családok megsegítése rendre akkor kerül napirendre, amikor a népesség csökkenése fenyeget.

Tekintettel arra, hogy magát a család-fogalmat eltérően határozzák meg és a családokat sújtó problémák is országról-országra nagyon változatosak, érthető, hogy a szubszidiaritásra épülő Európai Unió nem törekedett arra, hogy a családpolitikát közösségi hatáskörbe vonja. Ezért az Európai Unióhoz való csatlakozásnak nem lesz érdemi hatása a magyar családpolitikára. Mégis érdemes európai kitekintésben vizsgálni a témát.

Az a szavunk, hogy „nagycsalád” valaha három vagy több generáció együttélését jelentette, ma a három vagy több gyermekes családra utal. Régen a három generációs család volt az általános, ez azonban mára eltűnőben van. Dániában 1954-től 94-ig a háromgenerációs családok gyakorisága 30 százalékról 3 százalékra esett vissza. Ez jellemző egész Észak-Európára, míg a mediterrán országokban megmaradt a 30 százalék körüli érték, sőt Spanyolországban 1994-ben még a családok 42 százalékában együtt élt a három generáció. A nagyszülő-gyermek-unoka együttélés tanulmányozásból kiderült, hogy például Dániában elsősorban azokban a családokban fordul elő, amelyekben a szülő egyedül neveli a gyermekét. Ez rámutat a nemzedékeken átnyúló szolidaritásra, a család lelki és anyagi értelemben vett védő-óvó funkciójára.

Már a XIX. század második felétől érezhetően sokan a házasság kötöttségétől, a nem kívánt rokoni kapcsolatoktól féltették saját boldogságukat. Az irodalomban, de talán még inkább a mindenkori viccekben lehet utolérni ezt a magatartást: gondoljunk csak az anyós viccek özönére. A vallás erkölcsi rendjét magáról levető liberális polgári magatartás jogilag rendezett körülményeket teremtett a válás számára, a szexualitás megítélésében a reproduktív funkció fontosságát az egyéni örömszerzés elsődlegessége vette át. Korunk embere s a gyermekáldás helyett megismerte és általánossá tette a terhesség kifejezést és eszközök garmadáját vonultatta fel elkerülésére, beleértve a magzatok elpusztításához való úgymond jogot is.

A házasságoknak egy része sekélyes, könnyen felbomlik, nem tölti be sem emberi, sem szentségi funkcióját. Otthon és tartós emberi kapcsolatok hiányában igen sok ember elveszti erkölcsi-emberi tartását. Ahelyett, hogy a közösség javát szolgálná, élősködővé lesz. Az alkoholban esetleg a kábítószerekben találja meg örömét. Ez előbb-utóbb váláshoz vezet. E folyamat már évtizedek óta tart, és rossz példát ad az új nemzedéknek, akik eleve idegenkednek az életre szóló elkötelezettségtől: egyre többen élnek élettársi kapcsolatban[30].
 [30] Mindezen problémák láttán nevetséges, de egyben tragikus is, hogy vannak, akik számára a legfontosabb feladat biztosítani, hogy az állam a házassággal azonosan kezelje az azonos neműek együttélését.

A családszerkezet átalakulása, illetőleg a gyermekek számának folyamatos csökkenése következtében az idős emberek többsége öregségére magára marad. Ellátásuk lényegében a társadalomra hárul, az viszont nem tud a problémával megküzdeni. Sokuknak az egészségük fenntartásához szükséges gyógyszerekre, a mindennapi élelem beszerzésére sem futja. Talán még többen vannak olyanok, akiknek az egyedül maradás rémével kell szembenézniük, hiszen nincsenek rokonaik, akik gondoskodnának róluk.

A válások nagy száma miatt igen nagy az egyszülős családok száma, pedig ma általában minkét szülő keresetére szükség van ahhoz, hogy a család megközelítőleg megfelelő életszínvonalon éljen.

A kilencvenes évek közepére oda jutottunk, hogy a legtöbb családban nem adottak az egészséges gyermeknevelés feltételei. A gyermekek a társadalom egyes rétegeiben a minimális nevelésben sem részesülnek, pedig a gyermeknek nemcsak az élethez van joga, de az emberhez méltó neveléshez is. Általánosan igaz, hogy aránytalanul magas anyagi terheket kell viselniük azoknak a szülőknek, akik gyermek nevelésére vállalkoznak. Az állam elismeri, hogy az egyszülős családok terhei nagyobbak, és támogatja őket, de ezzel az alacsonykeresetűek körében maga is gerjeszti ennek a „családmodellnek” a terjedését.

A válásokra nem a házasságnak, mint intézménynek a hibái vezetnek, hanem a benne résztvevő személyeké. Mintegy 40 százalékban az egyik fél alkoholizmusa indokolja a kötelék felbontását. Társadalmunk tudatában számos tényként kezelt véleménnyel találkozunk, ilyen például, hogy a házasság sikeréhez hozzájárulhat, azaz nagyobb biztonságot jelent, ha a házasságot együttélés, azaz egy „próbaházasság” előzi meg. A családszociológiai felmérések azonban cáfolták ezt, valamint azt is, hogy a gyermekek számára közömbös lenne, hogy milyen együttélési formát választottak szüleik.

A hagyományos család Európa szerte észlelt felbomlását látva a keresztény család fogalom idejétmúltságáról szoktak cikkezni. Nem a kereszténység „elavultsága” a bajok oka, hanem éppen az, hogy az 1700-as évek vége óta az állam egyre nagyobb szerepet játszik a családok életében és fokozatosan megfosztotta azt keresztény jellegétől. Az állam Magyarországon 1894. óta vette át a családi élet irányítását, szabályozását. Létre hozta a polgári házasságot, majd megállapította felbonthatóságának szabályait. Akár a legjobb szándéktól vezetve jóléti szolgáltatásokat rendelt a családi lét jogi intézményéhez (így például a gyermeknevelési pótlékot vagy különböző lakásépítési hiteltámogatási rendszereket) vagy szabályozta a gyermekvédelmet, de eközben kialakított egy lélektelen felügyeleti rendszert. Ebben az Isten által szentesített szeretett kötelék vagyonjogi megállapodássá alakul, amely jogokról és kötelességekről szól, nem a szeretetről. A mai helyzet ennek a szekularizált családmodellnek a kudarca, és aligha hozható helyre a valláserkölcsi alaphoz való visszatérés nélkül. Érdekesen aláhúzza ezt egy véleménykutatás, amellyel az interneten találkoztunk. A (csekély számú) válaszadók többsége arra a kérdésre, hogy válságban van-e a család, azt válaszolta: nem a család van válságban, hanem a nyugati társadalmak. Noha ez aligha a valós többség véleménye, mégis igaz. Egy 2000 fős mintán végzett közvéleménykutatásban az angol nők arról vallottak, hogy a szex számukra a házasságban teljesedik ki, mert ahogy a kutatási összefoglaló[31] írta: „akkor a legjobb a szex és akkor szárnyal legjobban a képzelőerő, ha a kapcsolat szilárd alapokon áll. Igaz az, hogy az őszinte szexualitás és az intimitás nagyobb eséllyel vannak jelen a bizalommal teli házasságban vagy a hosszú távú kapcsolatban.”
 [31] http://www.online.rtlklub.hu/hirek/kulfold/cikk.php?id=021163137

A magyar lakosságban is él a rendezett házasság és a több gyermek iránti vágy. Az emberek a szívük mélyén, kívánságaikban, vágyaikban nincsenek megelégedve a jelenlegi helyzettel. Az állam kötelessége hát, hogy hozzásegítse őket saját vágyaik megvalósulásához.

Az állam, amikor szembesült azzal a ténnyel, hogy a családok nem képesek ellátni bizonyos feladatokat, magára vette azokat. Az így kialakított megoldások azonban nem működnek zökkenőmentesen, sőt olykor újabb bajok forrásaivá válhatnak. Ez felveti a kérdést: nem kell-e valami egészen mást tennünk, mint eddig?

Vegyük először példának a nyugdíjrendszert. Világszerte érzik a veszélyt, hogy a népességszám csökkenése miatt a nyugdíjrendszerek az elviselhetetlen terhek alatt összeroppannak. Milyen megoldásokkal álltunk eddig elő? Kitoljuk a nyugdíjkorhatárt – ezzel esetenként viszont fokozzuk a munkanélküliséget. Rontjuk a nyugdíjak értékállóságát, hogy kisebbek legyenek a kiadások - ezzel azonban rontjuk az idős korosztályok életszínvonalát. Erőltetjük a magán-nyugdíjrendszereket - de ezzel elvonjuk a biztonságot jelentő állami kötelezettségvállalást. Hibát hibával javítunk tehát, időnyerésre játszunk, a távlatos megoldások hiányoznak.

Van ilyen megoldás? Amíg a családok maguk gondoskodtak öregjeikről, az volt a szülők célja, hogy minél több utódjuk legyen, időskori eltartásuk terhe több gyermek között osztódjék majd szét. Ma a több gyermek nem anyagi biztonság, ellenkezőleg, a több gyermek vállalása több tehernek, olykor magának a szegénységnek a vállalását jelenti (az állami támogatás sohasem éri el a gyermeknevelés költségeit). A mégis megszülető gyermekek felnőve nemcsak saját szüleik nyugdíját termelik meg, hanem az állami elvonások arra kényszerítik őket, hogy a gyermeknevelés terheit nem vállalók nyugdíjáról is gondoskodjanak. Személytelenné lett a nemzedékek közötti szolidaritás. A nemzeti méretekben megvalósuló szolidaritást megtartva, vissza kell hozni a személyes elemet, a közvetlen kapcsolatot. Egy Magyarországról 1956-ban eltávozott amerikai kutató, Demény Pál azt javasolta, hogy a munkavállalók adójának egy része ne kerüljön be a „nagy kalapba”, hanem irányítsák azt közvetlenül az illetők szüleikhez. Így a családok anyagilag érdekeltté válnának a minél több és minél jobban kereső (azaz tanultabb) gyermek felnevelésében. Az Európai Unió néhány tagállamában, (például Németországban) ennek az elképzelésnek bizonyos elemei beépültek az adórendszerbe: a nyugdíjak megállapításánál nemcsak az illető által befizetett összeget, hanem az általa felnevelt gyermekek számát is figyelembe veszik és minden gyermek után egy fix összeggel megemelik a biztosítási elven járó nyugdíjat.

Amikor a társadalomnak egyre több munkáskézre, a családoknak egyre több bevételre lett szüksége, megindult a nők munkába állása. Ez egyrészt pozitív jelenség, mert hozzásegített a nők kiszolgáltatott helyzetnek a megszűntéhez, amelyről a MKPK „Boldogabb családokért” című körlevele is elítélően szól. Korábban a házasságok erősen patriarchálisak voltak: a férfi, volt a család feje, aki a család anyagi fenntartásáról gondoskodott. A feleség általában alárendelt szerepet töltött be. Nem végzett külön jövedelemmel járó munkát, viszont vezette a családi háztartást, és az õ feladata volt a gyermekek gondozása-nevelése, a család belső életéről való gondoskodás. A nők munkába állásának következménye: a társadalomnak a gyermekgondozás területén is intézményeket kellett létrehoznia. Ezek részben nagyon drágák, részben – különösen a kisgyermekek körében - sok egészségügyi problémát is felvetettek. Magyarország egyike volt a legelsőknek, ahol a kisgyerekes anyák néhány évre úgy maradhattak otthon a kicsivel, hogy közben nem vesztették el állásukat és a gyermeknevelés okán még készpénzben is támogatták őket. Nem az anya helyett kell átvállalni a feladatot, hanem az anyát kell segíteni a feladatai ellátásában. Ez a megoldás éppen abba az irányba való elmozdulás, amelyet más feszültséggel teli területeken is javaslok. Ahol a családok működésképtelenné válnak, ne elvegyük tőlük a feladatot, hanem segítsük hozzá őket a feladatok ellátásához. Valószínű ugyanis, hogy jobban, kevesebb új problémát gerjesztve fognak majd tevékenykedni.

A családpolitika része annak a támogató rendszernek a fenntartása is, amelyet közös szóval családsegítésnek nevezhetünk. Ide beletartozik a nevelési tanácsadástól kezdve az alkoholelvonásig nagyon sok minden. A családsegítő hálózatot nemcsak a családpolitika megvalósítója, annak tervezőjévé, alakítójává is kell válnia. A konkrét családok gondjainak elemzése tárja fel azokat a területeket, amelyeken az államnak be kell avatkoznia. Az ez irányú tapasztalatok összegyűjtése, a nemzetközi összehasonlítások elvégzése nélkül korszerű családpolitikáról nem beszélhetünk.

A családok helyzetének a népesség egészségének javítása érdekében tett konkrét javaslatok

  1. Már a középfokú oktatásban ismertetni kell a fiatalokkal a házasság egészségvédő hatását.
  2. El kell érni, hogy minél több fiatal részesüljön házasságra való felkészítésben. Ennek szerepelnie kell a közoktatásban és támogatni kell a civil szervezetek és egyházak által nyújtott jegyes­ok­ta­tást is.
  3. Az első házasságkötés jogosítson állami nászajándékra. Ez lehet adókedvezmény, áfa visszatérítés, készpénz.
  4. A lakásépítések állami támogatásakor előnyben kell részesíteni a három generáció együttélésére alkalmas lakások építését.
  5. Növelni kell az otthonápolás díjazását és azt nyugdíj mellett is igénybe vehetővé kell tenni.
  6. Három évre ki kell terjeszteni a GYED-et, és a többgyermekesek számára a legkisebb gyermek tíz éves koráig ki kell terjeszteni a gyermeknevelési támogatást.
  7. Meg kell erősíteni a családsegítő szolgálatokat, meg kell teremteni ezek és a gyermekvédelem közti szerves kapcsolatot és anyagi eszközöket is rendelkezésre kell bocsátani számukra, lehetővé téve az azonnali beavatkozást hatékony gyorssegélyek formájában.
  8. A jelenleginél sokkal nagyobb mértékben támogatni kell a társadalom önkéntes szerveződését, az egyesületeket, klubokat. A bejegyzett szervezetek tagdíját az adóból leírhatóvá kell tenni. (Ezzel egyidőben megszüntethető az egyesületek működéséhez ma szükséges, de autonómiájukat veszélyeztető pályázati úton elnyerhető támogatás. Konkrét feladatok ellátására – tehát nem működésre - azonban továbbra is pályázhassanak az egyesületek.)
  9. A munkanélküliség kezelésére a leghatékonyabb eszközt: az állásteremtéssel járó gazdaságösztönzést kell alkalmazni, de a szociális segélyekhez való jogosultsághoz külföldi példák alapján tartozzon hozzá a közösségért végzett munka, amelyet ne csak önkormányzati, hanem egyesületi keretben is lehessen végezni.

(vége)

A cikk anyaga egybefüggően

 

vissza Vissza a kezdőlapra