2004. november 20. szombat 00:07
Mi, magyar milliárdosok
Ha a hülyeség magyar találmány lenne, akkor Szijártó úr milliárdossá válhatna, mondta valahogy így Nyakó pártigazgató úr, és azt kell mondanom: tökéletesen igaza volt. Ugyan nem az adott kérdésben, és nem is abban, hogy egyetlen konkrét személyre szűkítette a megvagyonosodó emberek körét. Hiszen közben kiderült, hogy szegény jó szocialistákat átverték: nem tudtak róla, hogy megbízható üzleti partnerük erdélyi alvállalkozónak adta tovább a munkát. Így van ez… A közvetítők olykor megbízhatatlanokká válnak, sikerül például kipécézniük a Kárpát-medence legdrágább nyomdáját, és még így keresnek a bolton… De arról valahogy sohasem sikerül olvasnom, hogy egy szocialista párti megbízatást valaki közvetítő Fidesz-közeli cégnek adna tovább. Pedig, ha minden valóban a véletlen összjátéka, akkor a nagy számok törvénye (törvénytelensége…?) alapján már ilyesminek is elő kellett volna fordulni… De – nem. Ez – nem. Bizony, Nyakó úrnak már csak ezért is igaza van – a honi gazdaság egyik oldala, bizony, olyan hülye, hogy rendre lemarad a zsíros üzletekről. Ha a hülyeséget pénzzé lehetne konvertálni, hát sokan milliárdosok lehetnének balgaságaik miatt. Szíjártó persze nem, hiszen igaza volt, más kérdés, hogy mire megy vele. A végén még azt találják az arcába vágni: lám, lám, még ezt a kis bevételt is sajnálja szegény erdélyi magyaroktól. Így akar ő segíteni rajtuk? Mert lóvé kell oda, nem identitás. Lelki közösség? Ugyan. Mire lenne való a cujka, kérem tisztelettel…?
Ez a számháború is. Uram Jézus. Hogy belementünk a játékba. Mert a hülyeségnek nincs határa… Valaki „ügyes” kiszámolta, kilóra, hogy mennyibe kerülnének nekünk a magyar anyanyelvű kettős állampolgárok. Mi pedig belementünk. Hogy nem annyi, hanem ennyi. Hogy a nem magyar betelepülők, menekültek, bevándorlók kapcsán ezt miért nem számolták ki, eddig. Mert, ezek szerint, ezután már lehet… Esetleg tovább is mehetnénk a megkezdett úton. Feleleveníthetnénk Jonathan Swift Szerény javaslatát, azt a bizonyosat, amelyben tételesen leírta: milyen könnyen lehetne enyhíteni a szegénységen emberi fogyasztásra szánt csecsemőkkel. Nosza… És a kórházainkat se tessék annyira félteni – erre is van bevált módszer. Göthösök balra, ép, erős, egészséges hiányszakmások jobbra. Fiadnak kél káromkodni kedve, nem hallod, hazám, szólj rá… Vitanap is volt róla. A magyarparlamentben. Ezt én már, ezek után, csak így írom le. (Mellékvágány: talán bizony az oktatási államtitkártól tanuljak magyarul? Aki közölte: igen, volt elmaradásunk, de már „folyósiccsuk”). Egyébként pedig – szép, fényes nap volt. Vitanap… A számháború egyik szocialista „atyja” is megszólalt, megvédve elméletét. Nem számokról beszélni lenne demagógia, mondotta, egy félmondatban azt állítva, hogy a „nemzettestvér” kifejezés hallatán lám, „kibújt a szög a zsákból”. Mi és honnan, kérdeztem volna vissza, de senki sem tette. A szocialista felszólalók egymással versengve szóltak határon túli „testvéreikről”, a programjuk „nemzetpolgárságot” céloz meg – de a nemzettestvér kifejezés egyiküknek gyanús. És milyen szépen leírta emlékeit a történelmi magyar határvidékről. A szülőföldjéről. A Bucsecs ormáról. Mások, szerinte, azt sem tudják, hogy miről beszélnek, de ő tudja. Ezért szavaz nemmel. Uram Jézus – és ti, ott, vitatkoztatok vele… Bizony, a hülyeség milliárdosai ti lehetnétek… Bucsecs. Nekem egy régi vers sorai villantak be; Pappné Tarczay Gizella – elfeledték, rég, hisz tisztességes kismester volt csupán – Hazatérés címen tette közzé örömverseit 1940-ben, s belefűzött egy írógéppel sokszorosított kéziratot is. Azokhoz, akik ott maradtak, volt e vers címe, nyomtatásban megjelenését a cenzúra nem engedélyezte (1940-ben sem). „Üzenjük néktek, drága véreink: / Megvirrad egyszer! Bízva bízzatok! / A Bucsecs ormán üstökös ragyog / És kitartásra, új erőre int.” 1940. szeptember 17-én kelt az a vers, benne egy másik veszélyes szóval – na, vajon melyikre gondolok, kedves szocialista nemzetpolgárok? -, és nyomtatásban tán azóta sem jelent meg. Nem kell félni - nem is fog… Mert mi inkább a hülyeségből szeretnénk megmilliárdosodni.
Számháború. Na igen. S kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk, írta az apja révén román származású (magyar állampolgársága tehát kétséges) költő (jövőre lenne száz esztendős, juszt se árulom el, kire gondolok, a minap egy írótársaságban, komoly, illusztris, népnemzeti magyar Kossuth-díjasok, szépen összvevitatkozának, hogy fontosabb lenne jövőre Csokonai halálának kétszázadik évfordulójára emlékezni, de pont, szóval ez a költő nagyjából pontos szociográfiai felmérésekből vette ezt a másfélmilliót. Máthé Elek felkerekedett és 1940-ben az amerikai magyarok nyomába eredt. Hasonló címen adta ki útikönyvét, számokkal, népesség-térképpel, s ebben mintegy hatszázezerre tette – tették, kinti magyar szervezetekkel együtt – az amerikai magyarok lélekszámát. Ma úgy kettő, kettőszázötvenezerről beszélnek a számok. Száz év alatt a kitántorgottak nyolcvanöt százalékát veszítettük el lélekben, identitásban, ha kell – nemzetpolgárságban. Erről beszélünk, drága jó uraim. És arról, hogy mennyibe kerülnek nekünk a hülyeség milliárdjai…
Csak azt ne tessék mondani, hogy majd „leevázzuk”. Ugyan. A „vagonkerékpumpáló” már leszögezte, idézzük: „Kovács László a Hír Televízió kérdésére elmondta: még tájékozódnia kell, mennyire EU-konform az eva. Hangsúlyozta: tudja, hogy Magyarországnak fontos az egyszerűsített vállakozási adó, ezért nem akarja, hogy baj történjen vele, de ha ellentétes az unió szabályaival, akkor ki kell iktatni a magyar adórendszerből. Mint ismeretes, Kovács László szocialista pártelnökként az eva-t zászlójára tűzve kampányolt 2002-ben… Na és akkor mi van, kérdezem, az utolsó mondatra reagálva. Akkor azt mondta. Most ezt mondja. Régebben azt mondta, amit „leszóltak” Moszkvából. Most kivárja a brüsszeli verdikteket. Mit neki magyar vállalkozói érdekek, mit neki magyar pénzügyminiszter. Ha a döntés, odakint, az lesz, hogy meg kell szüntetni az evát, akkor kuss, Draskovics, kuss, magyar. De pofázni, vitázni, persze, lehet. Azt mindig lehet. Csak nem nagyon érdemes… Identitás? Gyorsan szokj le róla. Nézzenek oda – hát nem elfelejtettem már a nevemet is…?
†††
