2004. november 02. kedd 21:47
Jön a hét bő esztendő…
(Az interjú október elején történt – de talán most sem érdektelen végigolvasni…)
Nyolc hónappal ezelőtt, egészen pontosan február másodikán látott napvilágot a hír: a kormány megnevezte jelöltjeit a négy betöltendő európai uniós posztra. A kabinet akkor az Európai Bizottság magyar tagjának – biztosnak - Balázs Péter uniós nagykövetet jelölte. Jó választásnak tűnt, hiszen személyében mind koppenhágai és berlini nagykövetként, mind a külügyminisztérium integrációs államtitkárságának vezetőjeként, mind az Európai Unió bizottságához akkreditált magyar misszió vezetőjeként az „uniós élet sűrűjében” forgolódó diplomata neveztetett meg. Aztán nagyot fordult a világ… De elsőként arról kérdezem Balázs Pétert: elégedett-e a csatlakozási folyamat eredményeivel? Hiszen gyakorta fogalmazódik meg panasz tájékozatlanságainkról, felkészületlenségünkről…
- A konkrét tárgyalási időszak ’98 márciusában kezdődött. Azzal az eredménnyel, amelyet ennek során elértünk, elégedett vagyok. Reálisan nézve is az elérhető legjobbnak tartom a tárgyalások eredményét. A lakosság felkészítése pedig, úgy igazán, senkinek sem sikerült. Summázva: az EU-felkészítés kisstílű volt, alacsony hatékonyságú. Néhány személy tiszteletreméltó munkát végzett, de kormányzati szinten nem sikerült úgy megfogni, hogy az elegendő pénzzel, jó koncepcióval működjön. Alacsonyan repültünk… Mindig valami más célnak volt alárendelve. Hivatali hatalmat akartak általa szerezni, például… Ezzel együtt én azt gondolom, hogy az élet tanított és tanít bennünket az EU-ra. Az egyik bevezető eszköz volt a Phare-program, hiszen ’90-től már működött. Általa tehát meg lehetett ismerni már nagyon sok mindent az EU-ról. Más, korábban csatlakozó országnak nem volt ilyen lehetősége. Kitanultuk, hogy ez egy erősen bürokratikus, borzasztóan fösvény, mindent háromszor ellenőrző szervezet; nem könnyű vele bánni. Tehát a „vadállat” viselkedését egész jól megismertük. És ugyanerre a nótára mennek az EU-alapok. A mezőgazdasági támogatás, az összes strukturális alap, a kohéziós – mind ugyanerre. Az élet, ismétlem, megtanítja az embereket arra, amit meg kell tanulni. Én úgy látom: azok a vállalkozók, és azok az önkormányzatok, amelyeknek valóban van dolguk az EU-val, nagyon gyorsan tanulnak. De ez a korábbi tagállamokban is így volt, Ausztriában például ugyanígy zajlott. Próbálták tanítani, több-kevesebb odafigyelés mellett; de amikor megindult a támogatási rendszer, az osztrák paraszt azt mondta a fiának: eredj, és tanuld meg, nagyon gyorsan, mert innen tudunk pénzhez jutni. Nálunk is így volt, van, így lesz. Ami ezen túl van, hogy megkérdezik az utcán az embereket: mit tud az EU alkotmányáról, amire azt feleli, hogy tulajdonképpen semmit, és akkor ebből lehet írni egy égbekiáltó cikket – nos, ez kritikai tevékenységnek kevés. Hiszen mit tud ugyanaz az ember a magyar alkotmányról? Ezek a kérdések nem tartoznak a hétköznapi ismeretek körébe; ha az iskolában valamit tanultak, akkor tud, de ezt talán még akkor sem szokták az emberek tudni. Legfeljebb egy-két fontos elemét. Mint például az EU alkotmány esetében is; Magyarországon ebből szinte csak az váltott ki politikai közérdeklődést, amikor eljött hozzánk a konvent belga alelnöke, és azt mondta: nem biztos, hogy minden országnak lesz biztosa az új bizottságban. Erre azonnal érzékenyen reagáltunk. Mi az, hogy nekünk, esetleg, nem lesz biztosunk?
- Mások viszont épp azzal érvelnek mostanában: korántsem volt közismert a népszavazási kampány során, hogy nem egy erős gazdasági szövetség jön létre, hanem egy olyan nemzetközösségi forma, amely – önálló alkotmánnyal például – egyfajta „európai egyesült államokat” hoz létre.
- Azt gondolom, hogy ez egész Európában gond, vagy kérdés. Nem mindenki fogadja be, hogy a gazdasági mozgástérrel arányosan ki kell tágítani a politikai mozgásteret. Ha a beruházások összeurópai, sőt, világfolyamatként működnek, s ha ezt kontrollálni akarjuk, kicsit is, akkor a politikai hatalmat (is) ki kell terjeszteni. Ez nem megy máshogy, minthogy az államok összefognak. A világ túllépett az olyan, egyszerű kormányközi szövetségeken, amelyek a westfáliai béke óta meghatározták a külpolitikát. Azaz vannak államok, amelyek hol összefognak, hol verekszenek. Ennél sokkal többet kell tenni. A huszadik század a nemzetközi szervezetek százada volt, Népszövetségtől az ENSZ-ig, és végül megszületett az Unió. Amelyben az együtt-kormányzás nagyon érdekes európai gyakorlata honosodott meg. Nagyon európai – valamikor azt hitték, hogy világmodellé válik, és lehet majd a mintájára dél-amerikai közös piac, meg afrikai – de nem. Európa a szent intézmények és a túlszabályozás hazája… Szeretünk óriási nagy törvénykönyveket alkotni, és rengeteg intézményt. Az amerikaiak kiütést kapnak ettől. Gyorsan, egyszerűen, rövidtávra - mondják. Nálunk minden azzal kezdődik, hogy a végtelenig húzunk egy hatalmas ívet, kijelentve: Európa népei örök időkre szeretni fogják egymást. Fölépítik az Európai Uniót, amely állandóan mélyülni fog, gyarapodni, kiterjedni. Ilyen nagyon-nagy célokat tűzünk ki… A lényeg ebből az, hogy a közös kormányzás viheti előre Európát. Rengeteg mindent megoldott. Ilyen még soha nem volt. A kormányok békésen leülnek, egyeztetnek. Ehhez kellett két világháború, rengeteg keserű tapasztalat, és az az akarat, hogy akkor most már tegyünk valamit másképp. Az Economist közölt nemrég egy uniós összeállítást, amelyben ezt olvashatjuk: lehet, hogy az Unió nélkül sem tört volna ki újabb háború ’45 óta. De ma már bolond lenne valaki megtámadni a saját beruházását a másik országban. Objektíve fonódtak össze az országok, itt már csak békésen lehet tovább haladni, s ehhez az unió adott egy kitűnő foglalatot, keretet. És állandóan képes volt megújulni. Időnként egy kicsit beragadt, de mindig tovább tudott menni. Kérdés, hogy erre meddig lesz ereje – a mi érdekünk az, hogy sokáig. De ebben a közös kormányzásban valahol be kell adni a közösbe a nemzeti hatáskört, mert különben nem megy. Ez ugyanolyan, mint annak idején a TSzCs. Ha nem adom be a lovamat, akkor nem lesz, aki húzza a szekeret. Be kell áldozni a nemzeti hatásköröket, és valóban ez a legnagyobb gond. Azt tapasztalom, szerte az unióban, hogy mi, magyarok, ezt viszonylag jól követjük. Látjuk a hasznát.
- Ellentétben néhány „újszülött” országgal?
- Pontosan rájuk gondolok. Szlovákiára például, amely most érzi igazán először a nemzeti lét fantasztikus érzését. És nem látják, hogy mindez be van zárva egy ötmilliós népességbe, hegyek tetejére, saját erőforrás nélküli, reménytelen helyzetbe. Vagy a baltiak, akik évszázadok alatt alig tudtak egy kis levegőt venni; vagy Szlovénia, amely világéletében tartomány volt. Tehát ezek az országok elnyerték a zászlóikat, himnuszukat, címerüket, nyelvüket, amely itt, az unióban is használható, de most ennek egy részéről azonnal mondjanak le, adják be? Ahogy ’45 után volt a földosztás, és utána rögtön be kellett lépni a TSz-be… Ezt néhányan még nehezen emésztik. Az újonnan csatlakozott kelet-közép-európai országok között kettő van, amely az utóbbi időben nem sokat változott: Magyarország és Lengyelország. Kicsit korábban rengeteget szabták át ezeket az országokat is, de éppen most nem változtunk, tehát nekünk nincs ilyen traumánk. S a magyar történelmi emlékezetben benne van a monarchia – amely szintén pozitív hatással járhat. A kiegyezés utáni duális monarchia emléke ma pozitív Magyarországon. Inkább a gazdasági előnyeit látjuk. Hiszen akkor tényleg volt fejlődés. Budapest akkor épült. És az egész országos vasúthálózat és folyószabályozás. A történelmi emlékeinkben van annak lenyomata, hogy egy integrált nagyobb egység jobb, mint egy kicsi… Hadd említsek egy érdekességet: amikor Berlinben voltam nagykövet, szembesültem azzal a ténnyel, hogy amióta – 1871-ben – Németország egyesült, csupa magyar nagykövete volt Berlinben a monarchiának. Magyar mágnások váltották egymást 1916-ig. És mind a három a német császár bizalmasa és barátja volt. Most megint ilyen helyzetbe kerültünk: ha egy kicsit ügyesek vagyunk, és nem hazafelé politizálunk, hanem kifelé, akkor olyan pozíciókat lehet megragadni, amelyek uniós szinten juttatják szerephez Magyarországot, a magyarokon keresztül.
- Ha nem hazafelé politizálunk? Az uniós képviselők választása is a belpolitikáról szólt…
- A kampány során írtam egy cikket a belpolitikai csatározás ellen. Uniós témákat ajánlottam – de falrahányt borsó maradt. „A magyar politikai elit számára az EU a hold túlsó oldalán van”, írta Ágh Attila. És teljesen igaza volt. El kell jutni odáig, hogy EU-csatlakozásunk belpolitikai kérdéssé váljon. Ennek azonban, ma, nem igazán látom az esélyét. A magyar külpolitikának is van egy hagyománya: a nagyhatalmak közötti manőverezés. Ezt vissza lehetne vezetni: török porta, Habsburg-udvar. Vagy a második világháború idején a német szövetség, de kiugrási kísérlet, és orosz tárgyalások – titokban. Ebben az erősen szorongatott és szorongó kis ország kockázat-minimalizáló külpolitikája vonul végig. Tojásokon járunk, vigyázni kell, jaj, nehogy baj legyen. Ez a hagyomány. Ezzel áll szemben az uniós elvárás és gyakorlat, például Dánia esetében. Amely igaz, hogy ötmilliós ország, de a NATO és az Unió tagja. És ha egy dánt megkérdez az ember, hogy miért léptetek be, miközben folyton lázadoztok, hogy nem kell az euró, meg ez se, az se, akkor azt feleli: azért, hogy a németekkel egy asztalnál üljünk. Nekik a német a nagy szomszéd, attól félnek ezer éve, amióta Kékfogú Harald megalapította a keresztény dán királyságot. De abban a pillanatban, ahogy a dán odaül a német mellé, már egyenrangúan viselkedik. Átvált egy egészen más politikai stílusra, amit úgy lehet hívni, hogy bevétel-maximalizáló. Már nem a kockázatot akarja minimumra vinni, hanem a bevételt a maximumra. Magyarországon a ködös távolban sem látszik, egyelőre, az a politikai váltás, amely áttérne erre a magatartásra. Összefügg ez, egyébként, az én-tudatunkkal is. Egy bölcs, felnőtt emberben van önirónia. Akinek van egy érett személyisége. De aki mindig a többiek szeméből akarja kiolvasni, hogy ő mit ér, az még kamasz. A kamaszgyerek mindig másoktól várja az ítéletet: ő már elég jó, elég érett? Mi egy picit ilyenek vagyunk még. Ez a serdülő Magyarország – és nem vesszük észre, hogy már kihúzhatnánk magunkat, mert eléggé megnőttünk. A nagyon nagy kamasz problémája ez, aki nem veszi észre, hogy a többiek már felnőtt számba veszik.
- Nincs ebben valami egyszerűbb? Mondjuk: a félelem. A politikusaink nem nagyon mernek optimisták lenni, hiszen még előttünk van a tényleges felzárkózás neheze.
- A magyarok az utca emberétől a vezető politikus gárdáig az integrációt még mindig egy külső eseményként élik meg. Az egészben egy pici szembenállás is van; mi meg az EU, mondják, azaz az EU-val szemben kell megszerezni ezt, vagy azt. Olyanokat mondanak, hogy küzdjenek a magyar nagykövetek az EU-ban. No de ez: a mi családunk… Itt már másképp kell szövetségeket kötni. Annak még meg kell érnie, hogy rájöjjenek: ez a mi cégünk, egyenrangúak vagyunk, bár ezt nem mindig akarjuk; amikor pl. befizetésekről van szó, akkor senki sem akar egyenrangú lenni… A politikusnak meg kell éreznie, hogy az EU hozzá tud adni az ő hazai hatalmához. Majd ha erre rájönnek a politikusaink, mert erre a francia, vagy német már rájött; hogy ha itt ügyesen lépked, akkor olyan pluszhatalomra tud szert tenni, amitől otthon erősebb lesz. Nos, majd ha erre rájön, akkor azt mondja: tud az én miniszterem rendesen idegen nyelveket? Meg tudja szerezni nekem ezt a plussz előnyt? Mert a másik uniós ország meg tudta… Mi, ma még, rettenetesen befelé fordulunk. És ez, sajnos, pártsemleges… Hangsúlyozom: ha rájönnek arra, hogy ez pozíciót jelent, politikai bevételt, akkor változik a helyzet.
- Ezzel együtt nehéz bíztatót mondani egy olyan helyzetben, amikor itt, Belgiumban például
az autósztrádákat világítják be a fölösleges atomenergiával – nálunk viszont a jelenlegi villanyszámla is erős indulatokat ébreszt.
- Kezdjük távolabbról. A huszadik század első felében még az számított, hogy kinek milyen gyarmati erőforrásai voltak. A belgák is attól gazdagok, hogy kihasználták Afrikát… A második felétől már az számított, hogy ki milyen korán tudott integrálódni; az integrált piacból milyen erőt tudott, tud meríteni. Akik korán kezdtek integrálódni, azok nagyon sok előnyre tettek szert. Még Ausztria, amely kilenc évvel előttünk csatlakozott, is megfejelte az amúgy meglévő előnyeit azáltal, hogy ’95-től élvezte az uniós támogatásokat és az uniós mozgásteret. Ezek nagyon nagy, szinte behozhatatlan előnyök… De ha most leszűkítem arra a kérdésre, hogy a ’04-es csatlakozásunk mikor válik érezhetően előnyös életminőséggé, akkor azt felelem: le kell telniük a természetes átmeneti időszakoknak. Mindenki lépcsőfokokon jutott be. Az euro bevezetése, a munkaerőpiaci kérdések szabályozása; nem sorolom. Ez egy szűk évtized lesz. Gondoljunk bele: a tagsági kérelem beadásától a belépésig ugyanennyi telt el – és elég gyorsan elmúlt. A szűk évtized után jön az: hogyan tudunk élni az előnyökkel. A fiatalok, a diákok már most élnek vele. Ők kezdték meg a leggyorsabban. Tanítok az egyetemen, és keresem ezt vagy azt a diákot. Kiderül: fél éves francia ösztöndíjat szerzett. A másik németet, vagy hollandot. Ők mobilak. Egy családos ember, aki oda van ragadva a házához, a családjához, már kevésbé mozgékony. A nagy cégek már felfedezték a piacainkat. Ezt a folyamatot egy jó kormány meg tudja gyorsítani. Ehhez az kell, hogy ne húzzák le napi belső problémák, megélhetési gondok az országot – és valamilyen nemzeti minimum alakuljon ki. Ne kelljen mindig, minden témában véres harcba bonyolódnia a parlament két oldalának. Mert így nem fog sikerülni. Amúgy is még nehéz idők jönnek. Ugyanakkor a regionális támogatások terén most van egy hároméves felfutási időszak, amikor nagyon jól kéne produkálni, megmutatni, hogy képesek vagyunk pályázni, fölvenni ezeket a pénzeket. Majd 2007-től nagyon nagy valószínűséggel háromszorosára ugrik az EU-pénz. Jön a hét bő esztendő. Én nagyon-nagyon remélem, hogy lesz olyan kormány, amelyik hatalmas nagy képzelőerővel és igen jó szervezéssel ezt a pénzt fel tudja használni. Ez a pénz olyan, hogy ott van az ablakban, de kell tudni bánni vele. És nagyon szigorú szabályok vannak, még a tökéletes projekttel elhozott pénz is, ha három év alatt nem valósul meg, akkor ugrott…
- Egy személyes kérdéssel zárom. A bevezetőben már említettem: februárban még Önt jelölték az Európai Bizottság magyar tagjának – de fordult a kerék. Ma már arról is hallani, hogy ellenzéki – néppárti – támogatást is élvezett volna. Ha… Csalódott?
- Azt azonnal szögezzük le: ezt a kérdést a magyar kormányfő és a kijelölt bizottsági elnök egyeztette. Ez esetben Medgyessy és Barroso. Az alkotmányból is végül törölték azt a passzust, hogy egy ország legalább három jelöltet nevezzen meg. Summa summarum: engem a Fidesz „pártkatonának” nevezett, mert az MSZP programját írtam. Nem igaz tehát az a híresztelés, hogy néppárti támogatást kaptam volna… Engem a Fidesz ellenzett, és az MSZP nem támogatott. Februárban még jelöltek, áprilisban volt a meghallgatásom, amelyen általános elfogadottság övezett. Pártra való tekintet nélkül. Egyébként nem vagyok csalódott, mert realista vagyok, és láttam azt a folyamatot, amely ide vezetett. És nem vagyok elégedett, mert elhagyom azt a posztot, amelyben, mint hal a vízben, tudtam mozogni. Amelyben Magyarország számára egy nagyon hasznos pozíciót tudtam kiépíteni, és úgy gondoltam, hogy mindazt, amit egész életemben tettem és tanultam, ideálisan tudtam, tudom hasznosítani. Amikor kineveztek biztosnak, egy hajdani öreg főnököm, aki még huszonnyolc éves koromban vett maga mellé titkárának, és rengeteget tanultam tőle, amikor kineveztek biztosnak, felkeresett, és azt mondta: te egész életedben erre készültél. Csak nem tudtad. A nyelvek, a kapcsolatok; mindent úgy építettél fel, hogy ide kellett vezetnie. Hat hónapig ez igaz is volt…
