2004. november 01. hétfő 22:07
Eladhatnánk fölös széndioxidot is…
Olajos Péter Európai Uniós parlamenti mandátuma nem okozott osztatlan örömet. Hiszen már-már „véresen megmosolyogtató” reakciót váltott ki saját pártján belül: az MDF még meg sem ünnepelhette, hogy önállóan is átlépték a júniusi választáson az ötszázalékos küszöböt, máris kirobbant a háború párton és frakción belül, egyaránt. Vajon hogyan élte meg Olajos Péter azt, hogy győzelme kis híján a széthullás állapotába hozta pártját? „Nagyon szomorú lettem. Rengeteget dolgoztam ezért, személy szerint is, hiszen ’96 óta erre készültem. A választások előtt bíztam, optimista voltam, és azt gondoltam: ez az MDF életében is fordulópont lehet. Az a hosszú idő óta tartó mélyrepülés, amely a párt folyamatos népszerűség-vesztését, kiszorulását jelenti, most megfordulhat. Hidegzuhanyként értek egyes párttársaim reagálásai…”
- Nyolc éve erre készül, de a magyar belpolitikában nem sokan ismerik Önt.
- 1996 óta vagyok az MDF európai integrációs irodájának a vezetője. Azóta foglalkozom komolyabban az ehhez kapcsolódó ügyekkel; Brüsszelbe négy-öt éve járok ki, rendszeresen. Sokan vannak úgy az európai parlamentben, hogy nem ismerik őket hazájuk belpolitikai életében. Ez abból adódik, hogy aki az unió életében valóban el akart mélyedni, annak leginkább itt kellett lennie. Ezért zárja ki például az egymást, hogy valaki otthon és itt is képviselő lehessen. Uniós szinten legfeljebb ötven olyan képviselő van, szerintem, akit otthon is alaposan ismernek. Azokat, akik életpályájuk lezárásaképpen, annak végén érkeznek ide. Vannak itt egykori miniszterelnökök, miniszterek; de a nagy többség itt kezdi a pályáját Egyetemek, kutatóintézetek, pártélet után kerülnek ide, az EU parlamentbe, s majd innen, felvérteződve a nemzetközi kapcsolatokkal és tapasztalatokkal, mennek haza, kamatoztatni mindezt.
- Jó esélye van arra, hogy egy-két ciklus után hazatérve a magyar környezetvédelem állapotát ugyanúgy találja, mint amilyen ma.
- Örülnék, ha nem lenne igaza. Bár… Szeretnék visszamenni, hivatásom a környezetvédelem, és úgy gondolom, hogy a magyarországi környezetvédelem valóban olyan terület, amelyre ráfér minden gyakorlat és tapasztalat. Talán még hosszú ideig… Hiszen gyenge lábakon áll, és a mindenkori költségvetés mostohagyermeke… Nem állítanám, persze, hogy az unió mindig gyorsabban fog haladni, mint mi, és soha nem fogjuk utolérni azt. Ez nem hangzik valami jól, és nem is fedi a valóságot. De azért attól nem félek, hogy öt-tíz éven belül ez megtörténik. Különösen nem a környezetvédelem területén. Mondok egy példát: Magyarországon tízezres nagyságrendben maradtak, olyan szennyeződések - elsősorban az elmúlt ötven évnek köszönhetően – például kiömlött olaj, kerozin, az orosz laktanyák itt hagyott örökségeként, amely nap, mint nap az eső által belemosódik a talajba, onnan a talajvízbe folyamatosan mérgezve ivóvízkészletünket. A kárfelméréséhez már az Antall-kormány alatt hozzákezdtek, azóta több cikluson átívelően dolgoznak a kérdésen, míg végre elkészült egy Nemzeti Kármentesítési Terv is, a tudományos kutatások és felmérések összegzéseképpen. Ez a terv arra a következtetésre jutott: hogy amennyiben évi huszonötmilliárd forintot költünk erre a kármentesítésre akkor kereken negyven év alatt tisztítjuk meg az egész országot. Azaz, idei áron ezermilliárd forintra becsülik a kármentesítés összköltségét. Lesz-e ennyi, és van-e ennyi, ez a folyamatos kérdés. Mert eddig még nem volt olyan kormány, amely erre a környezetvédelmi programra fordított költségvetése akár csak megközelítette volna ezt az összeget. Idén például évi hatmilliárdot költögetnek el erre a célra. Ha ebben az ütemben haladunk, akkor nem negyven, hanem száz év múlva is itt lesz mindaz a kosz, amelyet az elmúlt ötven évben "termeltünk". Persze csak akkor, ha közben meg tudjuk akadályozni azt, hogy további szennyeződések ne kerüljenek hozzá a már meglévőkhöz– márpedig pillanatnyilag még ez is akadályokba ütközik. Sajnos, azt kell látnom, még messze vagyunk attól, hogy Magyarország megfelelőbben védje és gondozza környezetét, természeti értékeit.
- Uniós tagságunk mennyiben gyorsíthatja a kármentesítés folyamatát?
- Magyarország és az Európai Unió kapcsolata a környezetvédelem mezsgyéjén, nem megfelelő. Látnunk kell, hogy az unióban nem csak a cégek versenyeznek egymással, a közös piacon, hanem az államigazgatások is. A magyar államigazgatáson pedig látszanak gyengeségei, különösen, amikor az Unióval kell együttműködnie. Világosan és egyértelműen kitapinthatóak azok a hiányosságok, amelyek e téren léteznek. Például akkor, amikor a csatlakozási tárgyalások során kérhettünk volna néhány területen átmeneti mentességet. De nem kértünk, így május elseje után kötelezővé vált számunkra bizonyos vállalások teljesítése. Konkrétan: 2005 január elsejével - a kiotói vállalásoknak megfelelően - elindul a kibocsátás(emisszió)-kereskedelem a tagországok között. A kereskedés alapja, egy tagállamokra és cégekre bontott terv, amely rögzíti, ki milyen mértékben szennyezheti, például széndioxid-kibocsátással, a környezetet. Aki ezt túllépi, az fizet érte; ugyanakkor meg is veheti a „többletet” azoktól, akiknek erre szabad kvótájuk van. Nekünk elvileg van szabad kvótánk, hiszen a bázisévhez (1985-1987), képest iparunk különösen a nehéziparunk jelentős mértékben összecsuklott, szennyezőanyag-kibocsátása lecsökkent. Ennek köszönhetően tehát még jó néhány évig nyerünk ezen. Eladhatnánk a fölös, meg nem termelt széndioxid kvótáját. Csak hogy ehhez még május elsején be kellett volna nyújtanunk az ezt szabályzó, un.: Nemzeti Elosztási Tervet, de ezt majd fél éves késéssel csupán egy hete tettük meg. Csak akkor, amikor az Unió már kikényszerítési eljárással, és pénzbírsággal fenyegetőzött. Ebből is látszik: vannak olyan feladatok, amelyeket az államigazgatás jelen állapotában csak nagyon nagy késéssel tud teljesíteni. Mert otthon közben éppen újra kormányváltás van, vagy csak veszekszenek a tárcák, hogy mely feladat kinek a kompetenciája. De ne feledjük az Unió nem vár ránk. Roham tempóban születnek az uniós törvények, és nekünk el kellene azt érni, hogy azok végrehajtását a magyar államigazgatás jól, pontosan és gyorsan végezze el.
- Az otthoni szakmai apparátusok változásai mennyiben befolyásolják egy uniós képviselő munkáját?
- Nagyon sokban… Nekem, nekünk, itt nem a saját kútfőmből kellene dolgozni, hiszen azért választottak meg bennünket, hogy a magyar érdekeket képviseljük. Ehhez azonban a kormányszinten, a szaktárcák szintjén kialakult álláspontokat ismernünk kellene arról, hogy mi a magyar érdek? Sőt, a magyar államigazgatásnak Brüsszelben proaktív módon kellene részt vennie a jogalkotásban, azaz már a törvények Bizottsági megszületésekor kellene a magyar álláspontot érvényesítenie. Például itt a következő EU-törvényjavaslat: a vegyipari termékek ellenőrzéséről, engedélyeztetéséről szóló. A törvény lényege röviden az, hogy 1981-től kezdve minden vegyipari termék – amit megeszünk, ruházatként magunkra öltünk, a testünkre kenjük, stb. – komoly engedélyeztetési eljáráson esik át. De a ’81 előtti termékek esetében ez nem áll fenn. A piacon lévő termékek kilencvennyolc százaléka ’81 előtt lett engedélyeztetve. Most az emberi egészség védelme érdekében ezeket górcső alá veszik, és kiválogatják: melyeknek kell utólag átmenniük ezen az engedélyeztetésen. Körülbelül harmincezer vegyipari termékről van szó. Az írásos anyaga ennek közel másfélezer oldal, angolul. Kérdem én: hol van az a civil, vagy állami szervezet, amely két hét alatt ezt a másfélezer oldalt átnézi, szakérti, és a törvénytervezet vitájáig – amely általában néhány hét, a konkrét esetben kettő hét – kialakítja a magyar érdekről álláspontját. A törvény amúgy mintegy kétezer magyar vállalkozást érint, amely kétezermilliárd forintos éves össztermelést állít elő. A magyar büdzsé egyharmadát. De így szakanyag hiányában érdemben alig tudunk részt venni a törvény előkészítésében, vitájában.
- Elég sokat lehetett olvasni a csatlakozási tárgyalások eredményességéről, és elég sokat lehet hallani, mostanában, uniós felkészületlenségünk folyamatos jelzéseiről.
- Amennyire nem készültünk fel időben a kihívásokra, ugyanannyira vagyunk ma is lemaradva a konkrét, proaktív részvételtől. Olyasmin spórolunk és spóroltunk, amin nem szabad. A németek például olyan háttérintézményeket hoztak létre és működtetnek folyamatosan, amelyeknek van idejük arra, hogy időben, jó előre átnézzenek ezerötszáz oldalas szakmai anyagokat, megbeszéléseket hívjanak össze az érintettekkel, és hatástanulmányokat készíttessenek. Mindennek természetes hozadékai vannak. Magyarországon minden egyes törvény előtt, amely megszületik, hatástanulmányt kellene készíteni. De ’90 óta én még nem láttam olyan hazai törvényt, amely mögé oda lett volna téve a hatástanulmány. Születik egy törvény, a mindenkori kormánytöbbség megszavazza, mert akkor jó ötletnek tűnik, majd két hét múlva – amikor minden érintett panaszkodik, tiltakozik, tüntet – visszavonják, módosítgatják. Az egész felhajtást el lehetne kerülni egy hatástanulmánnyal. De megspóroljuk. Hadd tegyem hozzá: Magyarország európai uniós csatlakozásáról sem készült előzetes hatástanulmány. Pedig nem ártott volna. Nem jött létre az integrációs minisztérium, sőt, inkább az a koncepció, hogy építsük le az államot. Holott amikor ezen spórolunk, akkor tékozlunk. Itt ugyanis nagyon nagyban folyik a játék. Ha itt hibázunk, akkor nagyon nagyot hibázunk. Nem arról van szó, hogy otthon valahol bezárunk egy kisvasutat, hanem arról, hogy ha egy adott területen nem figyelünk oda az érdekeinkre, valami átmegy, rosszul szavazunk, akkor otthon annak a szektornak öt, tíz, húsz évre – befellegzett. Gondoljunk a transzeurópai hálózat fejlesztésének vitájára. Sikertelenül szerepeltünk – és azt húsz évre lezárták. Kész. Nem nálunk fog átmenni az észak-déli autósztráda, és a többi sem uniós pénzből fog megépülni. Ha épül. Ez a kérdés tavaly lezárult; s mi annak vitájában, bizony, rosszul szerepeltünk, rosszul lobbiztunk. Mármint az akkori képviselői az országnak.
- Milyen személyes „hatástanulmányt”, modellt állítana fel Magyarország uniós jövőjéről?
- Nem arról van szó, hogy az ember vesz egy szerkezetet, és az a szerkezet majd megold valamit. A mentalitás változásáról van szó – és ez a leglassúbb folyamat. Mennyi idő alatt ébred rá például a magyar politikum arra, hogy előre kell gondolkodnia? Ne sodródjunk, ne kivárjunk, ne külföldről várjuk az ötleteket, hanem legyen elképzelésünk arról: milyen Magyarországot akarunk. Ehhez persze valamilyen, kormányokon átívelő közmegegyezés kellene. Abban nem szeretnék állást foglalni, hogy mikor fog otthon bekövetkezni az a kegyelmi állapot, amikor a politikusok leülnek, és – félretéve a pártvitákat – azon kezdenek gondolkodni: milyen országot találjunk ki, milyen országot szeretnénk, mondjuk kétezerhúszra. Milyen gazdasági szerkezetet, milyen szociális rendszert; ahelyett, hogy négyévente mindenki belekap a kormányzásba, ide-oda rángatja azt. Hétévente nemzeti fejlesztési tervet kell készíteni, de egy kormányváltás azokat is félre söpri. Káoszban lehetetlen jövőt építeni. Tervezés nélkül nem megy. Minden sikeres nyugati demokrácia alapja az, hogy tizenöt-húsz évre előre terveznek. És a modellek alapvető kérdéseit nem tekintik a politikai támadási felületeinek. Nálunk milyen hosszú távú elképzelések születtek, születnek? Hogyan fog alakulni Magyarország atomenergia-helyzete húsz év múlva? Nem beszél róla senki. Mi lesz a geotermális energia felhasználásával? Itt ülünk egy olyan kincsen, ami világon a párját ritkítja. Hozzá sem nyúltunk a kérdéshez. A mai napig egy watt áramot nem termelünk a geotermális energiából. Milyen lesz Magyarország energiapolitikája az elkövetkezendő húsz évben? Erről semmit sem tudunk. Pedig az Unió ezt kéri tőlünk, hiszen ahhoz, hogy egy központi tervet dolgozzon ki, szükséges a tagállamok stratégiai terveinek összevetése. S a nemzeti energia-stratégiai kérdéseket az uniós elképzelésekkel összehangoltan képviselni, a megfelelő személyes szakértelem nélkül, nagyon nehéz…
- Ennek egyik fóruma az a Bizottság amelynek elnöke, Barroso úr visszavonta a Öösszeállítását”, így arról az Európai Parlament szavazni nem tudott. Mi történt? Mi a véleménye erről?
- Több kormány és biztos-jelölt is úgy gondolta, hogy az Európai Parlamenti meghallgatás csak egy szükséges rossz, amin át kell esni, de nincs különösebb jelentősége, ezért arra nem kellő felkészültséggel jelent meg. Továbbá úgy tűnik: néhány kormány azt gondolta, hogy a brüsszeli Bizottság egyfajta "elfekvőhely", ahová a belpolitikailag kellemetlen személyeket exportálni lehet. Most viszont bebizonyosodott, hogy ez nincs így. Ha erős Európai Bizottságot akarunk, egy olyat, amely harmonikusan tud együttműködni az Európai Parlamenttel, akkor a tagországoknak és az érintett jelölteknek meg kell változtatni eddigi hozzáállásukat. Véleményem szerint először is egy új összetételű Bizottság kell. Nem elég a már meglévő jelöltek között a tárcákat újra elosztani, vagy cserélgetni. Másodszor: a tagországi jelölések kapcsán a kompetencia, a hozzáértés alapvető szempont kell legyen. A tagországok olyan jelölteket küldjenek a posztokra, akik értenek ahhoz a területhez. Harmadszor: a jelölés rendszerét meg kell változtatni, mégpedig úgy, hogy a nemzeti parlamenteknek és a kormánynak együtt kellene egy széles nemzeti konszenzuson alapulva kiválasztani a biztosokat, akik az adott országot képviselik. Ebben az esetben egy kormányváltás esetén az együttműködés folytonossága biztosított lenne, a biztos legitimációja pedig sokkal nagyobb.
- Így él Olajos Péter, két tűz között. Hiszen sem a hazai környezetvédelem állapota, sem a saját pártján belüli viszonyok nem igazán tehetik elégedetté… Mire visszatér – talán már pártja sem lesz…
- Ismétlem: nagyon szomorú helyzet. Azt gondolom az MDF eljutott a párttá válás pontjáig; és remélem végre a fegyelemben is megerősödik. Úgy tűnik, eléggé elszánt ahhoz, hogy önállóan mérettesse meg magát, legközelebb is. Ennek örülök. Meggyőződéses demokrataként a többpártrendszer híve vagyok, és a kétpártrendszer nem az. Hiszem, hogy a nagy pártok mellé ellensúlyként szűkség van a kicsikre. Időnk még talán van elegendő, de ahhoz be kell fejezni a vitákat, és keményen kell dolgozni.
