2004. december 22. szerda 23:05
Kiskarácsony – nagykarácsony
Régi karácsonyok várakozása búsítja most agyamat: a kapkodó latolgatások hetei voltak azok: mit kérjek, minek is örülnék igazán; órákig tartó csatangolások a városban, a fénylő kirakatok monoton vizslatása: ez unalmas: ez is, ez is; ez jó lenne, de sokba kerül; végül mégis terjedelmes lista jön össze; aztán az izgatott várakozás, miközben saját ajándékaimat készítem: nyírok, szabok, rajzolok, ragasztok, s egyre csak azon jár az eszem: mit kapok? Mi lesz a csomagban?
S mi enyhítené vajon a friss izgalmat? Mit kérjek –˙ma!?
Elég lenne egy karosszék is. Vagy még inkább egy hatalmas bársonyfotel. Amilyen az irodádban volt. Kalocsán. Emlékszem rá: órákig kucorogtam ott, hol az öledben, hol melletted, félig a karfán – vastagabb volt, mint én –˙és raktam kipirultan, raktam tornyokba az aprópénzt. Ultiztál, és én voltam a pénztárosod. Raktam, szorgalmasan és figyelmesen, ahogy illik, raktam, szortíroztam az érméket. Tíz-, húsz-, és ötvenfilléresek, egy- és kétforintosok. Boldogan söpörtem be a nyereséget, és fejcsóválva fizettem. Tőlem akármeddig is eltarthatott egy-egy ilyen ulticsata, én nem untam bele. Nem nyűgösködtem, nem mászkáltam el az öledből, nem vágytam más, jobb szórakozásra. Elkábított a színes lapok forgataga; nagyokat kacagtam az önkéntelenül kimondott káromkodásokon; együtt nevettem egy-egy jól sikerült játszma után a felnőttekkel; és koccintottam én is, ahogyan illik, ha megszomjaztunk. Bambi. Egyetlen szó csupán, de hallatán évek kápráznak el szemem előtt.
Elég lenne egy kerékpár is. Egy bicaj. Vakító küllőkkel, a legalacsonyabbra állított, de még így is kicsit magas, kemény üléssel; bár a merev bőr nagyon vágott, mégsem mondhattam. Nagyfiú voltam már, rég elhagyva a boldog három és fél esztendős koromat, amikor végigkiabálhattam az utcát: vágja a tököm a nadrág! vágja a tököm a nadrág! Te kacagva bíztattál: hangosabban, nem hallom, hangosabban! és én kipirultan kiabáltam, kipirultan, mintha a szél csípte volna ki az arcomat, a szél, amely arcomba vágott, miközben szédítő sebességgel robogtam első igazi biciklimen. Néha nagyokat estem, egyszer a kerítés rácsai közé is beszaladtam, talán nem is fájt, talán nagyon sírtam, már nem emlékszem: ha fájt is, hamar elmúlt; két és fél évesen leestem a szekrény tetejéről a hokedli szélére; vállal estem rá, így a fejemet be sem ütöttem; de a vállam eltörött; az orvos pár nap múlva mosolyogva cserélte ki a szorítókötést: – na, kisbogaram, ezzel egy darabig sehová sem mászol fel!
– anyám kikísérte, de az ajtóból lélekszakadva rohant vissza: nagyon sivalkodtam, mert nem tudtam lejönni a konyhaszekrény tetejéről; a biciklivel is ezért estem eleinte akkorákat: bár kontráztam, de a talpam csak akkor érte a földet, ha oldalra dőlt a bicaj, hát néha nagyon oldalra dőlt; katonadolog: a bicaj aztán unokatestvértől unokatestvérhez került, talán már végképp elrozsdált egy kamra vagy egy padlás mélyén; megette a vasszú; de küllőinek vakító forgásától még ma is sokszor elszédülök; sok-sok éjszakán tapostam már újra pedáljait, próbáltalak utolérni; látom a hátadat, szinte el is érem, de nem merem elengedni a kormányt; száguldasz előttem, néha hátranevetsz, ellenőrzöl is ilyenkor: megvagyok-e még? és én még ott vagyok; taposom lihegve a pedált, próbállak utolérni; versenyzünk; én tudom, hogy kicsik a kerekeim, tudom, hogy akkor kerülhet mögém a hátad, ha megállsz, de én azt sem akarom, hogy lassíts; nem akarom, hogy becsapj.
Elég lenne egy űrhajó is. Egy olyan igazi makett, amilyen a kultúrház udvarán volt. A felvonulás ott maradt kelléke lehetett? Vagy egyenesen nekünk, gyerekeknek készítették? Már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy ott hevert az udvaron; hengeres teste ezüstszürke volt; közepére igazi kabinajtót is vágtak; bele lehetett ülni, lehunyt szemmel, és már suhantam is, a fénynél sebesebben, suhantam a csillagok között, és megdöbbenve láttam: nem is olyan alakúak, amilyenek a kabátodon vannak, a válladon; és nem is olyan fényesek. Ültem a száguldó rakétában, tettem néhány kört az űrhajóval, és olyan jó volt újra leszállni, kilépni a kabinból, odaszaladni hozzád; bújni; Te talán nem is értetted, hogy én akkor már sok száz éve nem láttalak, és minden olyan félelmetes volt nélküled, olyan üres; és olyan jó volt hinni, tudni, hogy te vársz odalent. Tudom, egy napon majd újra leszállok. Tudom, ott állsz majd akkor is, tudom, várni fogsz.
Elég lenne egy ágy is. Egy széles családi ágy. Fából, szalmazsákkal. Akkora, mint egy mai panellakás fél szobája. Birkózni rajta, sivalkodva, a nevetéstől elfúló hangon rimánkodni, hogy ne csiklandozz, de már újra akarva azt; behúzott nyakkal támadni újra meg újra, de mindig alulra kerülni, mígnem egyszer sikerül a fogás, és már a nyakadban vagy a nyakadon ülök, fejjel a hasad felé, és vadul dögönyözlek, illetve már csak dögönyöznélek, de nem érlek el; két tenyereden hasalok, a levegőben. Te lassan megforgatsz; és lenézek és meglátom az arcomat: mosolygok; két tenyeremen hasal kalimpálva kislányom, kacag; vakítóan fehérlik két apró fogacskája; nézi, nézi a magasból arcomat; talán könnyeimet is látja, de ez nem biztos; ha látja is őket, nem érti még; nem értheti –˙és ne is értse őket soha.
Nem akarom, hogy megértse őket.
Még nem mehetek.
Tamási Orosz János
