2004. október 31. vasárnap 23:00
A múlt lesújt
Ennek már sohasem lesz vége, morogtam magam elé, míg küzdöttem a kavargó levelek között. Húztunk, át a Városligeten, megnézni egy új kávézót a túloldalán. Mi a baj, csúfolódott Csattan Pál, zavarja a nemere? Akkor mit szóljanak a háromszékiek; tudja: roppant heves, lecsapó, a környezetéhez képest igen száraz és hideg szél. Ők nevezték el nemerének… Hát sullódik, hezsetált fel bennem a szó. Csak füdül az embör, erőst. Mármint bódul, tettem hozzá, elértvén Csattan cziházó tekintetét. Különben meg, hagyjon engem békén a Háromszékkel. Elég lenne már kettő is, de az alattunk legyen… No-no, szúrt vissza Pál. Nemsokára népszavazunk, maga meg itten agitál ellene? Én? Dehogy. Ámbátor nem ártana róla beszélni, hiszen megint nem arról van szó a vitákban, amiről kellene. Mert ha marad a jelenlegi választójogi törvény, akkor a kettős állampolgár még nem voksolhat. Nem ám. Ha viszont változik a törvény, az olyan nagy csuda lenne, hogy mindenki elámulna. Konszenzus egy kétharmados törvényben? Itt? Ahol olyan buzgón folyik az árokbetemetés, hogy az izzadtság-vájt mederben lassan vízlépcsőket lehetne építeni. Sőt, már csak egy-két szépszavú, szelíd szónoklat hiányzik ahhoz, hogy a mi árok nevű fekete lyukunkból lassan-lassan előkerüljön Attila sírja is. Ne háborogjon már annyit, hunyorított Pál. Majd elfújja a nemere a rossz emlékeinket… Hagyjon már békén, horkantam rá. Ne provokáljon. Tudom én, miről beszél. De juszt se érdekel. Most kezdjek azon bihirgálni, matatgatni, hogy, na lám, mégis nekünk volt a legtekintélyesebb titkosszolgálatunk? Azt is el tudták érni, hogy az „emberük” világválogatott legyen. Azért ez nem semmi ám; vajon kinek sikerült, személy szerint?
Komolyan kérdezem ám, torpantam meg. Mert beszéltem én már erről magának, és a véleményem jottányit sem tud változni. Mikor fogják végre beszámoltatni a sok-sok jelentés kiértékelőit? Mire jutottak az adatok összevetése során; kiknek súgtak egy-egy hazai, vagy nemzetközi tárgyalás előtt, alatt, után? Hol végzik ugyanezt a munkát – most? Milyen karriereket segítettek elő, kikét tették tönkre? S hogy is van az, hogy az egykori főelemzők itt sorra-másra miniszterek, kormányfők, rendőrfőnökök, sőt, akár európai főrendőrök lehetnek, minden különösebb sajtóhadjárat nélkül, miközben az általuk egykor megzsaroltakra országnyi átok hull. Megkontrázva, bólintott Csattan Pál. Hiszen, már csak a rend kedvéért, megint fel lettünk szólítva az országos vezeklésre. Bűnös nemzetté váltunk, akikre méltán sújtott le Trianon, bűnös nemzetté váltunk, mert irredentáztunk, mert utolsó csatlósok maradtunk, mert gulyáskommunáztunk, s mert elumbuldáltuk a köztudatból a forradalmat. Csak ezt az utolsót nem egészen értettem, rekontráztam Pál szavait. Mert azért azok, akik most ezt mondják, is a munkásosztály forradalmi élcsapatának „fidelitászában” szerezték maradandó érdemeiket. Szóval azért ne tessék már áthárítva kollektivizálni itten megint az össznépi bűntudat-inspirációkat… De megcifrázta a szót, legyintett Pál. Nincs ezen mit képpedni. Teszik a dolgukat, mint minden politikus. Nézze, váltott még komolyabbra. Ha a forradalom ünnepének nagyhetében nézte a televíziót, mit látott-hallott? Semmi újat, de sok kis újdonságot. Emberekről, akiket sok-sok éve köznapi, csöndes oldalukról ismerünk, most kiderül (persze, saját elmondásuk szerint), hogy ők szervezték a felvonulást. Sőt, késleltetni akarták, mert fegyvereket vártak vidékről – ergo, eleve fegyveresen akartak a rádió elé vonulni. Egyébként pedig ellenezték a fegyveres felkelést, mert annak esetleges elbukása stabilizálta volna az oroszok magyarországi jelenlétét. Amúgy – minden változatlan. Ellopták a forradalmat, mondja az egyik fél, meggyalázták a forradalmat, csármájja a másik. A „belgák” meg jegyet vesznek ünnepeste a tévedések vígjátékára… Vagy átkapcsolnak, otthon, valamelyik szappanoperára. A Juaniták és a Pedrók világában otthonosabbak. Mert ezt a magyar jelent egyre kevésbé értik. És, bizony, ne jöjjön nekik senki a múlttal akkor, amikor szeretnének már végre egy kicsit a holnapokban gondolkodni. De nem tudnak. Mert mit gondoljon a privatizációról? Egyik kutya, másik eb, de mindkettő neki passzolta át a gumicsontot. Mit gondoljon a politikáról? A frontemberek késdobálók, a szakértők köszörűsök… Mire gondoljon nemzeti ünnepeinken? Hogy ahány ház, annyi szokás? Ahány emlékezés, annyi értelmezés? Hadd legyek nagyon komoly, a sörök előtt, kedves Pál. Minden ünnepünk vérrel van átitatva. És a vér – szó és kötelék. Szaggathatjuk, persze, de akkor jobb, ha a felére fogyott, magunk által szétmarcangolt maradékunk pólóira vési sírfeliratát: „hiteles halált / sem adhat nekünk a múlt. / a jövő – lesújt.”
Tamási Orosz János
