2004. november 03. szerda 22:50
Must és mindörökké
A magam részéről nem örülök Demszky lemondásának, szóltam megfontoltan, miközben csak oly hasonlóképpen fordítottam hozott üvegem száját a műanyag pohár fölé. A dugó eltávolítása után, természetesen. Ám némi habocska így is kitüremkedett abból. Minő portéka, érdeklődött Csattan Pál, elengedvén füle mellett közéleti megnyilvánulásomat. Söröcske, adtam hangot belső elégedettségemnek. Belga söröcske. Chimay. Barnuljunk belülről is e kellemes nyárutóban, nyújtottam felé a nedű kelyhét. Oda is elette a fene, mondá Pál. De megszaladt. Munka, feleltem szerénykedve. De azért nem panaszkodom. Bár azt a kulturális sokkot, ami Brüsszelben ért, nem nagyon kívánom bárkinek is. Vagyis, inkább, ajánlom mindenkinek… A sátorra gondol, legyintett Csattan. Azért kár volt odáig utazni. Azt emlegeti mindenki, mifelénk is. De sokkal kevesebben látták, csattantam fel. Mert aki igen, az nem így beszélne. Meg ne védje már nekem őket, virtuskodott Pál. Milliárdokat sikkasztó csalókat, pornódívákat, kultúrbotrányhősnőket, de amúgy minden statisztikai mutatóban – abortusz, öngyilkosság, alkoholizmus – az élcsapatban jeleskedő országot vittünk az unióba? Erről kell kiállítást rendezni? És Rákóczi, Kossuth, Nagy Imre? A Nobel-díjasaink? A golyóstoll és a számítógép? A telefonközpont, heveskedett Pál. Na, ez utóbbiért esetleg mégis kár volt, tette hozzá megcsillapodva; sejtetvén ezzel is személyemhez fűződő rossz tapasztalatát.
Jól van, na, értettem meg a célzást. De mondtam már. Behavazott ez az utazás, rendesen. És késve értem haza, ráadásul oda sem szóltam időben, így maga hiába várt rám a megbeszélt időben. Ám hullafáradt voltam, aztán elkapott az itthoni gépszíj, de én mindenképp személyesen akartam jelentkezni, miközben perc megállásom sem nagyon volt. Aztán a maga megbocsátó telefonüzenete. Az ember ettől még jobban restelli magát. Nézze – bocsánatot kérek. Tényleg. Legközelebb azonnal jelentkezni fogok. Akkor is, ha elakadok valahol, akkor is, ha nem… Naná, pörölt tovább Csattan. Ha nem lesz épp Kuala Lumpurban. Mert nagyon elkezdett utazgatni az idén… Szóval – mit védi úgy azt a brüsszeli botránysátrat? Mert nem az, feleltem csöndesen. Csak az igazság. Az a sátor nem a történelemről szól. Persze, arról is: a huszadik század komplett idiotizmusairól. Egymás mellett ágál ott Lenin és Hitler; láthatjuk, hogyan harcolt itt mindenki, mindenki ellen – tudja: „mindegy, csak dolgozni ne keljen” – a legkülönfélébb ideológiák jegyében. És harcol ma is, legyintettem. Kit érdekel a történelmi dics, folytattam. A maga felsorolása. Tudja: az a sátor arról szól, amiről mi, itthon, lassan másfél évtizede szavalunk. Hogy nem csatlakoztunk Európához, hanem csak visszatértünk a közös politikai mederbe. Mert hiszen már oda tartozunk, ezer esztendeje. Na, hát erről van szó. Hogy akkor hogyan is élünk – ma. Per pillanat. A csatlakozás éveiben. Hogyan is állunk érzelmekben, lélekben, közösségben. És ne mondja nekem azt, hogy mifelénk a maga történelmi pannójával adják el az újságokat, a televíziós műsorokat. Hanem, bizony, a Kulcsár-féle Gyurcsányival, a börtön előtt politikai zsarolással próbálkozó exénekesnővel, és legújabb nemesítésünkkel: a csalogányszőlővel. Tudja: ha balról kérem, nekem fütyül, ha jobbról kérem, nekem fütyül… Hogy mikor és mennyit, változó. De egy biztos: fütyül, mint a zsákmányára húzó sas a levegőben; fütyült, fütyül s fütyülni is fog – must és mindörökké… Hát erről szól az a sátor, drága Pál. Tükröt tart, amelyben a történelmi trükkröztetések által korántsem „tükör által homályosan” vételezhetjük szemre azt: hogyan is látnak bennünket egy kicsit távolabbról? Ne nagyon verjük a mellünket a dicső múlttal, ha a jelen korántsem méltó ahhoz, közli, igen tárgyilagosan, ez a kiállítás. És ami azt illeti: ezt közli még további tíz országgal, ezt közli a kortárs világpolitikával, és ezt közli a komplett huszadik századról. Ébredjünk és éljünk, kéri – mindannyiunkhoz méltó, meg nem hamisított méltósággal – az a brüsszeli sátor. Amely, egyébként, hamarosan vándorútra indul; a tervek szerint talán Budapesten is láthatjuk majd. Már ha el tudjuk viselni a látványát…
És ha lesz hol felállítani, tettem hozzá kis hallgatás után. Tudja: nem csak ez az egy kulturális sokk ért Brüsszelben. Maga a város is megrázott. Sokfelé eljuthattam már – de életemben először éreztem úgy, hogy egy világvárosi rangú nagyvárosban járok, amely, ugyanakkor, megmaradt kisvárosnak. Lakható, járható, élhető, élvezhető. Ahol kellett, az autóutakat vitték a föld alá; ahol kellett volna, sem nyúltak a patinás városrészekhez, sőt, hagytak újrégi negyedeket kialakulni; de nem folytatom. Látni kell, és tanulni belőle. Van mit. Hát ezért mondtam, hogy személy szerint sajnálom Demszky lemondását. Mert öt év alatt, ott kint, Brüsszelben, talán megtanulta volna a dolgát. Talán megértette volna: milyen egy városvezető valódi keménysége. S talán egy újabb másfél évtized múltán nem éreznénk úgy: valakik valakikkel itt megint csak elherdáltatták az időt. És a legjobb, ha építünk egy nagy-nagy sátrat Budapest köré. Chimay ügy, bakkantottam meg a barnasörös üveget barátom pohara fölött. Nazdarovje, mondta ő, nem kevés éleslátással…
Tamási Orosz János
