2004. december 22. szerda 23:00
KARÁCSONYI TRYPTICHON
I. Adventi fénykvartett
Minden emlék egy-egy árulás nyoma, minden kötődés egy cserbenhagyás; valami fontos volt, mégis eltávolodtál, ráfogtad a rohanó időre kényelmed káprázatát, mert délibáb az üres nyugalom, hiába tagadnád; a legváratlanabb pillanatokban zúzza össze vélt csöndedet négy lobbanásra váró gyertya koszorúja, vagy akárcsak egy utcanév; leszállsz a hetes buszról, indulsz a zebra felé, hogy átsétálj a Thökölyn a Herminára, de szemed sarkába tolakszik egy tábla: Ilka utca; s te azonnal a professzorra gondolsz, itt lakik valahol, bár sosem jártál nála, csak kórházi szobájában ültél vagy ő ült betegágyad mellett és beszélgettetek politikáról, pártok színeváltozásairól, kultúrtörténeti csodákról; még lapot is alapítottatok volna, ha valamely földi pénzisten kegyeskedik megszánni lelketek; versed ajánlottad neki s ő versprózával felelt – majd elmaradtál tőle, nem hívtad, nem kerested; ha baj van, úgyis megtaláljátok egymást, gondoltad, pedig bajban éltetek: a közöny sivatagában; te ott, akkor hagytad cserben s erre nincs bocsánat; van-e hát jogod az első gyertyához, mondd; a Szabó utca sarka előtt mindig a színész jut eszedbe, oly gyakran voltatok már együtt közös barátokkal, de most is bizonytalanul köszöntök egymásnak, amikor itt összetalálkoztok; te biccentesz, ő tétován fogadja; tudja, hogy ismer, ám nem tudja, honnan; barátod barátja nem lesz mindig a barátod, így igaz; s talán nem is neki köszönsz sosem: az öt éve halott festőt látod mögötte, ki ötven évet sem élt, de öt asszony szerette s mennyi még; pannóit csodálják ma is, ha nagynéha falra kerülnek, mert felejtik már lassan; temetik nevét róla elnevezett díjba, alapítványba, így temetik emlékét balladasuhogásba; feledted te is, míg élt, bár hitted: örökké él úgyis s örökké élsz te magad; túlélitek e mai kocsmát s egy nyáron majd freskót fest faladra, vidéki házad képzelt szentélyébe; akkor átbeszéltek ott minden sebet és fájdalmat, gondoltad, de elment, el, mint egy címzés nélküli levél; van oly üzenet, mely célba csak így ér – mintha önmagának postázna az Úr egy ajánlott reményt; lobbanj hát éjemre, második gyertyaszál, lobbantsd szememre egy soha el nem készülő festmény színeit; a presszóból jövök, beültem ma oda, bár kocsma inkább, de flancosabb mégis, mint a korcsmák voltak rég; hallgattam csak a Kerepesi út lármáját, kortyolva lassan az Unicummal bélelt Amstel Bockot, mostanában már így iszom, hadd ölelkezzenek össze a pohárban még; mekkora időt s teret járt be itt a kettős emlékezet s míly hiábavalóan, bár nem tudom: akad-e pap, ki szebb gyónást annál, mi itt végbement, átélt-e bárhol is; de semmivé lett; titkot titokra hiába cserélsz, ha közös titkot találni nem akar – s nem akarsz te sem, bár szeretnéd néha idegen égboltok virradatát; maradt az emlék s marad a horizontodról kitakart csillagképekért lobbantott harmadik gyertya, mert itt a helyed s itt gyarapszik rád elpazaroltnak hitt tálentumod súlya, amelyről, igen, számot kell majd adnod; túl elvont lettél újra, azt hiszem, vagy túlságosan is átlátszó kristály; hazaérsz; a gép villog, a szalag lejátssza a felvett üzenetet: "...nagyon köszönöm írását, mély hatást tett rám, remélem, nem vette hívásom tolakodásnak..."; két mondat csupán, számot sem hagyott, hol visszahívhatnád, köszönni köszönetét; ülsz s nem érted, miért kutatta fel telefonod számát s nevedet miért; miért köszönte meg, miért, miért; ez túl sok, ennyit nem érsz; vagy ez lenne ama negyedik gyertya – ki tudja; hisz ki tudja, van-e fény; minden emléked egy-egy árulás nyoma, minden kötődés egy cserbenhagyás; s tán sorsod ez, hogy mesélj s emlékezzél, mint patakvíz ízére emlékező, szomjas Tantalosz, mint égbenyúló hegyek meredélyére s a szikla súlyára izzadtan tapadó Sziszüphosz, s mint álombátyád, a repülés gyönyörében mindentől távolodó s búcsúzó Antoine de Saint-Exupéry, s persze, mint a folytonos harcra ráunó, a földi világok labirintusából az örök fénybe vágyó Ikarosz; kinek döntését a földön járó kényelem azóta is viaszbalesetté degradálja; lobbanj hát, lobbanj rám, végy körül, őriztess meg advent havának – s havában.
II. Violaszínű vasárnapok
Hiába violaszínűek a vasárnapok, nézett rám szomorúan, ha szennyes rongyokként hordjátok a szavakat. Hordjátok, igen, tárgyiasul minden metafora, jelző, hangkép, s mint valami viseletet, úgy hordjátok őket magatokon. Cifrálkodtok a hazugságok köntöseiben… Te is, fojtja belém az erőtlen tiltakozást egy kézmozdulat kíséretében, nem vagy itt különb, te sem. Igaz: magadnál különb te sem lehetsz… Hallgatunk kicsit, majd folytatja: én vétkem, mondod, én vétkem, de tűröd, hogy mások nevezzék meg vélt vétkeidet. Tűröd, mint mindenki, ha legyintéssel és félrefordulással csak, képzelvén, hogy az idő elsöpri majd mind a percemberkék gőgös fennhéjázását, mégis – méltatlan tűrés az. Emlékezz: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Fontos, hogy mivel, de lényeges a tanítás eleje is: hogy – cselekedj. Ha megüték a bal orcádat, fordítsd oda a jobbot is. Ott kell lenned, arcukba kell nézned, a tekintetük közepébe – hogy állják-e, ütnek-e. Érted, néz rám piciny csönddel; bort kortyolunk, könnyű, violaszín rozét…
Sokan félremagyaráznak, veszi fel ismét a szót, amikor a szeretetről szavalnak. A szeretet nem szerénytelen, de nem is szerény. Meg kell teremtened a lehetőségét; hiába szeretsz embert, sorsot, hazát akkor, ha példát nem állítasz. Magad mellé és magad elé engedvén a gőg katonáit, magad csatáját nyered csak. Aki nem énvelem terel össze, az szétzülleszt, fúrja most szemembe tekintetét, emlékezz: Jánosig a törvény és a próféták, azóta az Isten országa hirdettetik, és mindenki erőszakkal nyomul abba.
Csak összezavarsz, mondom riadtan, de elakad a szó. Ülünk a csöndes presszóban, nézem a Városliget százados fáinak hófedte ágait, a tó vizének szelíd fodrait, s arra gondolok: ma sem cselekedtem semmit. Sorsát sem tudom annak, aki itt panaszolta el jó évtizede már kisiklott életének csapdáit. Nem kerestem, nem üzentem a barátnak, aki nem csupán advent vasárnapján gyújt violaszínű gyertyát; azzal világít már évek óta, reszketve a lassan reá omló fedél alatt. Nem szálltam szembe a terjeszkedő indulattal; nem voltam rest üzletet kötni a lélek kufáraival; kongó tallérokért szolgálom a földi hiúság mohó bálványimádóit; ha meg nem is gyújtom, de nem oltom el a talmi csillogás kormot okádó fáklyáit; nem ámítok, de ámulgatok szorgosan, s nem számítok, de számolgatok… S még csak főhajtó gesztust sem gyakoroltam halott költőtársam emléke előtt; bennem a bánat épp elegendő, nyugtattam magam. Ha nem teszek semmit a szeretetért, már azzal is ellene cselekszem, motyognám, ha szólni tudnák – de szorítja torkom a szent szavak szennye. Amelyeket reájuk rakódni én magam engedtem, sőt, ennél többet is elkövettem…
Nem vagyok méltó rá, hogy hajlékomba térj, pillantok végül tekintetébe. Méltóvá erre nem érdem emel, legyint mosolyogva. Felkereslek, mert méltatlannak véled magad; de keresd fel nevemmel te is a méltatlanokat. Persze, karácsonyig még van néhány napunk. No, igyunk egy kortyot – a születésnapomra. Isten, Isten…
III. Gallyak keresztje
Karácsony közeledtével az ember megtorpan kicsit esztelen rohanásában; megérinti az advent misztériuma, vagy talán csak a hiánya valaminek; eltöpreng, jeleket keres, bizonyosságra vár; majd, hogy túl jut az emberélet útjának felén, s túl racionális élete falain, néha úgy érzi: megtalálta a jeleket; évtizede már annak, hogy távol az országtól egy kis faluban éjszakáztam gyermekeimmel s reggel az ösvényen halott madárra bukkantunk; felemeltük, s bentebb, az erdőben sírhelyet készítettünk, fölé ágakból eszkábált keresztet tűztünk; két évvel később ismét arra jártunk, s a kereszt még állt; különös élmény volt, de csak mostanában töltődik meg bennem a jelenség Jellé, intéssé, üzenetté; töltődik, egyre erősebben, s bár még ma is közeledem csupán ahhoz, amit mondani akart, mégis – mondom magam is, egyre belülvalóbb csöndességgel: Miatyánk, ki egyként borítod a szeretet katedrálisát mindannyiunkra s egyként kínálod azt minden tévelygőnek, ki vagy a mennyekben, de otthonosabban élsz a szívekben és az álmok palástjában, a Domonkos-templom lépcsőire helyezett könyvekben, amelyeket azért tett oda tulajdonosuk, hogy rátestálja így az olvasni akarókra, mert ő oly útra indult, hol szükségtelen már a betű; szenteltessék meg a te neved, úgy, ahogy azt az Abonyi utca platánfáinak elhulló levelei suttogják, ahogyan elkiáltják a fájdalmaikat magukból kitépni vágyók; jöjjön el a te országod, tűz a vízzel megbékélve, völgy a heggyel ölelkezve, rossz a jóra nem felelve, szép a rútért vezekelve; legyen meg a te akaratod, az az egyetlen, a végső, amely ma még csak a koldusok tekintetében izzik, a szemétbe túró hajléktalanok vállrezdüléseiben feszül, miképpen mennyben, hol nem csak a te örökké hű szolgáid élnek, ugye nem, az nem lehet, hisz tíz igaz nem akadt talán a hetedik nap óta; azonképpen itt a földön is, a Bethesda utcai gyermekkórházban, honnan ne szólítsd még el a kisdedet, de gyógyulva engedd őt a karácsonyfa csillogó díszeit csodálni; mindennapi kenyerünket s evilági hitünket barátságban, bizalomban, munkánk jogos jussában, büszke magunk bízásában add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, mert oly nagyok, hogy amúgy is roskadva hordjuk őket, ha olykor tán másképpen véled: nem úgy van, láthatod ezt a mi szíveinkben, amelyek izmait átrágja lassan a dölyf s egy nap leroskadunk csak, hirtelen, miképpen mi is megbocsátunk, annak, ki elhazudta annyi éven át a méltó szabadságot, a határtalanság mámorát, ki ma is csak tilt és tűrni tanítana az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket a kísértésbe, mert rettenetes ám bennünk a vágy: lesújtani a harag indulatával mindazokra, kik legszívesebben csak négyévente állnának szóba velünk, de akkor aztán oly mézesmázosan, hogy azt kívánjuk – szabadíts meg a gonosztól, mert; de mégse; lohad a düh ingere, sóhajtunk csupán, hisz karácsony közeleg, fehér is lesz talán, mint arcunk, s gazdag, mint az, amit teremtettél, hisz tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, ámen; s tiéd a gallyakból font kereszt magányos jeladása.
