2004. október 30. szombat 21:31
A szakértelem csupán szorgalom kérdése
Talán mégis kezdek hinni az Unióban… Mert bevallom: szkeptikusan néztem és nézem ezt az integrációt. Tudván, persze, hogy perspektivikusan szemlélve ma ez lehet a lehetséges világok legjobbika; de számomra akkor sem ígéri a legtökéletesebb világok legtökéletesebbjét.
Na de ez, egyelőre,
maradjon puszta filozófia, hiszen, ahogy kezdtem is: talán mégis kezdek hinni
benne. E gyarapodást, persze, megelőzte egy talán minden korábbinál nagyobb
kiábrándulás: Kovács László brüsszeli meghallgatása. Személyesen ülhettem
végig biztosjelöltünk meghallgatását, szakértők és újságírók között, s bizony:
szomorú órák voltak. Aznap este erről (is) beszélgettünk e fórum
főszerkesztőjével, s ígéretet tettem arra: benyomásaimat néhány nap múlva –
hazaérkezésem után – olvasóinkkal is megosztom. Nem tettem meg, ezúton is
bocsánatot kérek tőle, de addigra valahogy már nagyon megült bennem a helyzet.
Mint egy seb, mint egy betegség; nem ápolgattam, hanem próbáltam belőle, akár
a felejtéssel, kikúrálni magam. És úgy gondoltam: addigra már úgyis
közismertté válnak a részletek, mindenki mindent tud; „ráérünk” sajnálkozni a
mindenképp megalakuló Bizottság működésének első egy-két magyar „buktája”
során. Mert hogy várható, különösen ilyen „lakájszakértelem és ajánlkozó
bennfentesség” keverékével, az egyértelmű. (Szkepszisemhez hozzájárult: nagyon
nagy tapasztalatú uniós szakemberek is úgy vélték, magánbeszélgetéseim során,
hogy Barroso így is, úgy is elfogadja a jelölteket, nem fogja keresni a
konfliktusokat, kiélezni a helyzetet. Örüljünk, hogy – karakánul – nem ezt
tette, hanem visszadobta a labdát a jelölő miniszterelnököknek: képesek-e ők
levonni, saját belpolitikai jövőjük érdekében is, a megfelelő
következtetéseket…)
Mondom tehát: ott ültem, hallgattam a meghallgatást, de már az első pillanatban félrenyeltem. Hiszen nem az expozé meghallgatásával kezdődött. Hanem azzal: ugyan döntse már el Kovács úr, hogy külügyminiszter akar é lenni, avagy energiaügyi biztos. A kettő, ugye, összeférhetetlen, de ő mégis „meghallgatási nagyhéten” vesz részt. Ma itt, két nap múlva hazája Parlamentjében, a külügyi bizottság előtt. Nos? Az utóbbi csupán formaság, hárította a kérdést Kovács – egy hónapos mandátum-hosszabbításról van szó mindössze. (Most persze már szívesen maradna akár külügyminiszter is, jelezte, kissé komikussá téve ezzel a kormányátalakítás menetét, processzusát is…) De természetesen alig várom azt, hogy képességeimet a Bizottság rendelkezésére bocsássam, felelte ott, akkor. És bekövetkezett elképzeléseinek felvázolása. Különösen az „új energia hasznosítására” vonatkozó távlat izzította be a kérdezők fantáziáját: többen is hevesen visszakérdeztek. Hát az meg milyen állat lenne? „Csak egysze’ láttam olyat, de az se az vót”, summázhatnánk a régi vicc csattanójával biztosjelöltünk visszakozját; és, hát, spongyát is rá. Mert mondott ő cifrábbakat. Hősi múltjáról, amikor a külügy folyosóin arról suttogott nyugatkapcsolat-orientált partizántársaival: hogyan kellene mihamarabb megdönteni a rendszert, ám háromnegyed órácskával korábban még arról szerénykedett, a kapcsolatai révén az oroszok ratifikálják majd a kiotói egyezményt. „Nem, mintha a mellényzsebemben lenne Putyin mobilszáma, de, talán…”, hintette derűs mosolyát az energetika szakemberei felé. Mint a régi szép időkben: az élet nem habostorta, árad a Duna, tudjuk, hogy sokasodnak a problémák, de megoldjuk, elvtársak, csak bízzatok bennem.
Nem részletezem tovább. Ma már mindenki tudja, hogy szakértelem szintjén csúfosan megbukott, ezzel ő maga is tisztában van; a szomorú csupán az, hogy úgy gondolja: az nem is olyan fontos. A szakértelem csupán szorgalom kérdése – szerinte néhány hónap alatt megszerezhető. Legyen a feladat a vidámpark vezetése, az uszoda igazgatása, vagy a gyümölcsnemesítés kérdése. A baj csupán az, hogy kedves jó szokását még most sem tagadta meg. Hiszen, a botrány gyűrűzése során, mit kellett itthon olvasnom: „Kovács biztosi meghallgatásán Brüsszelben, ellentétben más nemzetek jelöltjeivel, nem kívánt saját anyanyelvén kommunikálni, még akkor sem, amikor az elnök jelezte: nyugodtan használhatja Kazinczy nyelvét, hiszen az Európai Parlamentben ez bevett szokás. Kovács nem élt a lehetőséggel, inkább angolul fitogtatta megkérdőjelezhető felkészültségét az energetika terén. Később az esettel kapcsolatban azt nyilatkozta: csapnivalóan rosszak a magyar tolmácsok, ezért nyargalt át Shakespeare nyelvére. Ezek után hazai bizottsági meghallgatásán sem rejtette véka alá a véleményét. Az integrációs bizottság előtt kérdés nélkül erősítette meg a hazai tolmácsokról alkotott véleményét.” Azért, ezzel kapcsolatban, szögezzük le: az anyanyelv használata az Unióban – egy gesztus a nemzet felé. Olyan bizonyítása az identitásnak, amellyel nem élni több, mint árulkodó. Ennyit az elvről – gyakorlatban pedig az történt, hogy Kovács László már az első pillanatban valóban angolul szólalt meg. Csupán a magyarul feltett kérdésekre válaszolt magyarul – de ezek során is vissza-visszaváltott az angolra. A külföldi szakértők és újságírók túlnyomó többsége tehát nem szorult a magyar tolmácsok szakmai segítségére; pontosan értették biztosjelöltünk időnként érthetetlen szakmai megnyilvánulásait, és minden fordítói segítség nélkül, mondhatni, saját kútfőből merítve röhögték, visongták, nyerítették, kacagták, mosolyogták végig a meghallgatás óráit. Nem az Anna Lindt teremben természetesen, ahol történt, hanem a számukra biztosított kisebben, amelyből végigkövethették az eseményeket. Amelyben, mondom, magam is ott ültem, és szégyenkeztem. Szögezzük le: nem Kovács politikai múltjával volt ott baj. Bár néhányan ez irányú pálfordulásait is, valóban, szóvá tették. Hanem arról az attitűdről, hogy: mi itt a probléma? Szakmailag valóban vannak még hiányosságaim. Ezt lehet pótolni. És ha nagy energia-válság következne be – majd megoldják a szakértőim. És mondja még ma is, a Barroso-bizottság visszavonása után, hogy „a szakértelem csak szorgalom kérdése”. Hát – nem tudom. Én azért, magyar újságíró-megfigyelőként, nem szeretnék jelen lenni egy olyan bizottsági ülésen, amelyen – energia-politikai kérdések mellett – az integráció tágabb hatásai is szóba kerülnek. És, mondjuk, elhangzana ott egy olyan szakértő biztosi vélekedés: csak lassan a testtel, csak óvatosabban azzal az integrációval, mert mi lesz az Unió biztonságával, ha rászabadul huszonhárommillió román munkavállaló…?
