2004. november 20. szombat 20:28
Bármilyen korán kelek,
már el vagyok késve
Brüsszeli beszélgetés Schmitt Pállal a vélemények szabadságáról
Diplomáciai téren vitathatatlanul az egyik legfelkészültebb magyar uniós parlamenti képviselő. Számtalan poszton állt helyt Magyarország képviseletében és a sport nemzetközi színterein. Ezek többsége közismert, néhány azonban kevésbé. Tudják-e például azt, hogy Schmitt Pál az Osakában működő, a Világ Olimpikonjait egységes szervezetbe tömörítő klub elnöke? A kitűzött cél nem lebecsülendő: azt akarják, hogy az immár százezerre tehető olimpikonok követendő példaképekké váljanak úgy hazájukban, mint a nagyvilágban. Ezzel, persze, csak jelzem, hogy a Fidesz alelnöke, az Európai Parlament néppárti képviselője, a NOB protokollfőnöke, rendesen „be van havazva”. De inkább örül ennek. Ahogy fogalmaz: „…az tart fiatalon, hogy nagyon sok dolgom van. Úgy ébredek, hogy legyen bármilyen korán, máris el vagyok késve…”
- Ez nem vonatkozhat Brüsszelre, hiszen listavezetőként biztos mandátumra számíthatott…
- Azok közül vagyok, valóban, akik jó előre tudták, hogy tagjai lesznek az Európai Parlamentnek. Volt módom készülni azokra a feladatokra, amelyekről biztosan tudtam, hogy el fogom vállalni őket, vagy amelyekre számíthatok. Olyan területekre érkező felkérésekre, amelyeken hasznos tudok lenni. Igyekeztem felvenni a lépést, annak ellenére, hogy az új tagok nehezen lakták be ezt a hatalmas épületet, és magát Strassbourgot, Brüsszelt… A feladataim egyike: mint a néppárti frakció magyar tagozatának vezetője, összefogjam az ide tarozó képviselőket. A Fidesz alelnökeként is van egy összekötő szerepem – közvetlenül innen viszem a Fideszhez azokat az információkat, amelyek érdekesek lehetnek a magyar parlamentben dolgozó különböző munkacsoportok számára. És természetesen onnan ide hozzam, itt képviseljem az érdekeiket. Néhányunknak tehát konkrét feladata van, itt is és ott is. Azt vállaltuk, hogy maximálisan jó hírét keltjük, építjük Magyarországnak, de természetesen tapasztalatainkkal segítjük a hazai választási felkészülést is. A kulturális bizottság első alelnöke lettem (ezt azért hangsúlyozom külön, mert arra pályázni kellett), így hozzám nagyon közelálló területet kaptam. A kultúra, a média, a sport, a nevelés – rettenetesen fontos. A lisszaboni határozat egyértelmű: versenyképes, tudásalapú társadalmat akarunk létrehozni. Ha a tudást felértékeljük, akkor a nevelést is – hiszen összetartozó értékek. Ez a bizottság tehát a jövő bizottsága – bár sokan megmosolyognak, ha ezt mondom. A teljes költségvetés másfél százalékát érinti – hát ki figyel oda, mondják. Én viszont azt képviselem, hogy ez nem mindig lesz így. A nevelés a világ minden pontján, így Magyarországon is, nagyon fontos, a jövőt meghatározó, megalapozó kérdés. A kulturális sokszínűség szolgálata az Unió törekvéseinek egyik „zászlóshajója” lesz – ha nem az, már ma is.
- Számos feladatainak egyike: részvétel a horvát delegációban.
- Kettőben is részt veszek. Az egyik a japán, amelyet érdeklődési területemnek megfelelően neveztem meg, a másik, ennél sokkal fontosabb: én lettem a társelnöke a horvátországi bizottságnak. Ez nagyon komoly feladat. Segíteni őket azon az úton, amelyet mi már bejártunk. Megítélésem szerint ez párt-semleges. Ne jobboldali, vagy baloldali orientáció kérdése legyen a mostani és jövőbeni együttműködésünk biztosítása. A szomszéd országok integrációját elő kell segíteni, hiszen ebben érdekeltek vagyunk. Ne mi legyünk Európa külső határai. Ez tehát számomra szintén nagyon fontos feladat – a horvátok mindig is jó szomszédaink voltak; mostani együttműködésünk ezt ki kell, hogy hangsúlyozza. Akár úgy is, hogy – például – a médiakérdések között szorgalmaztam: el kellene érni, hogy az Euro News, amely egyre népszerűbb hírcsatorna, a már csatlakozott országok nyelvén is sugározza adásait. Egy nagyon népszerű műholdas adóról van szó, jelenleg hét nyelven nézhető, de sajnos, hátránya, hogy a mi szempontunkból belterjessé kezd válni. A régi tagországok életével foglalkozik elsősorban, holott mindenki számára jobb lenne, ha az újak és a társult tagságra törekvők életére is nagy hangsúlyt fektetne.
- Politikai belharcainkra is? Hadd legyen ez a kérdésem komplex: Magyarország megítélése mind az uniós biztosi poszt jelölése terén, mind a kettős állampolgárságról szóló népszavazás terén meglehetősen ellentmondásossá vált…
- Ez a két dolog azért teljesen különbözik egymástól. Sajnos, mi vagyunk az első olyan ország az Unióban, amelynek biztos-jelöltje pótvizsgára kényszerült. Sokan csodálkoztak azon, hogy tízmillió magyar állampolgár között ő az egyetlen alkalmas jelölt, ráadásul bármely posztra… Ami pedig a kettős állampolgárságot illeti: nem hiszem, hogy lenne Európában még egy olyan ország, amely megtagadná sajátjaitól az állampolgárságot, és a róluk történő gondoskodást. Egyébként minden uniós tagállam élhet ezzel a lehetőséggel, nagyon sok él is; teljes jogú állampolgárságot ad elszármazottainak, akik ezzel az állampolgársággal teljes körűen élhetnek, lakjanak bárhol az anyaországukon, vagy akár Európán kívül… Majd most, december ötödikén kiderül: kik azok, akik komolyan gondolják a határokon túl élő magyar anyanyelvűek segítését, és kik azok, akik valójában ez ellen ágálnak…
- Visszakanyarodva elsődleges feladatára: megítélése szerint hogyan tudja minél hatékonyabban képviselni kultúránk értékeit az Unióban? S ki tudja-e majd védeni a különböző érdekek lobbistáit…?
- A művészet nagyon sok területe „eladható” Európában. Az irodalmi értékeken kívül szinte sehol nincsenek közvetlen nyelvi akadályok: egy zeneszerző, vagy egy képzőművész előtt csupán a lelkek megnyitásának akadályai állhatnak. De a film sem idegen ettől – épp most kértek fel a magyar és európai filmművészek szövetségei arra, hogy legyek egyfajta szócsövük itt, az Unióban. Teremtsük meg annak a lehetőségét, hogy körbejárjanak a filmek a tagállamokban. Nemzeti filmheteket kell rendezni, minél gyakrabban, hiszen nagyon keveset tudunk egymásról a kortárs művészetek terén. Mindenhol éhség van az újra – az én feladatom az, hogy ennek itt nagyon gyakran hangot adjak. Sokkal több lehetőségem nincs, hiszen az Európai Parlament nem egy önálló döntéshozói szerv. Különösen nem a bizottságai. A döntések előkészítése valahol lent kezdődik; az ember elkezdi, felszólal, s az ügy előbb-utóbb a területért felelős biztos asztalára kerül. Aki, immár hivatalosan, napirendre tűzi, szakértőkre bízza, végül a döntési folyamat végén valahogy lezárul. Jól, vagy rosszul, de semmiképp sem közvetlenül tőlünk, az uniós parlamenti képviselőktől függően. Minden bizottság tehát csak párhuzamosan dolgozhat a biztosával. A kommunikációt kell szorgalmaznunk – ennél többet, úgy igazán, nem tehetünk. Szeretnék például Magyarországra hozni egy Európai Iskolát. Jelenleg csak a régi tizenötöknél van; jó lenne nálunk is meghonosítani. Egy olyan iskola, amelyet az Unió finanszíroz, a keretein belül nagyon átfogó oktatási programmal. Summa summarum: az én bizottságom kérdéseiben nagyon ritkán dönt az Európai Unió. Csak abban tud dönteni, amit finanszíroz is, különben nem szabályozható. Ebből a másfél százalékból nem avatkozik be az egyes országok életébe, nem is teheti, hiszen a kultúra belső kérdései az adott ország kompetenciájába tartozik. Az otthon meglévő feszültségek pedig itt nincsenek jelen. Kulturális téren – semmiképp. És nem is lesznek… Az, hogy ki leszek téve a különböző érdekeltségű körök lobbistáinak, feltételezhető. Ugyanakkor van már annyi rálátásom erre a területre, hogy meg tudom különböztetni a valódi értékek érdekeit a csoportérdekeknél. A magyar kultúra egyetemes értékeinek szolgálata és az európai értékek minél erősebb hazai megismertetése – ez a feladatom. Ezt kell mindenkinek – aki bármilyen kéréssel érkezik hozzám – megértenie. Nyitott vagyok és leszek mindenki felé, de elvárom, hogy ne partikuláris értékek mentén gondolkodjanak.
- Sokan az elmondottaknál jóval több kompetenciát látnak Önben. Néhányan például, a hazai sajtóban, egyenesen a szemére vetették, hogy hozzájárult egy számunkra dehonesztáló kiállítás létrejöttéhez. Ahhoz a bizonyos Sátorhoz, itt, Brüsszelben, a Schumann-téren…
- Az effajta tévhitek erősítését roppant sérelmesnek tartom. Az ön lapjának főszerkesztő-helyettese, nagyon korrekten, már egy hónapja leírta: „Semmilyen hivatalos fórum, s kivált az Európai Bizottság nem tekinti a maga „véleményének” az ábrázolást.” Így van. De hadd szögezzem le: ennek ellenére felszólaltam az unió parlamentjében, hangot adva azon véleményemnek: nagyon bosszantónak találom azt a kiállítást. Elmondtam: nem gondolnám, hogy az, amit ott rólunk bemutattak, egybeesne azzal, amit mi Európába hoztunk. Amire mi büszkék lehetnénk és lehetünk. Sajnáltam, hogy épp Hegyi Gyula szállt velem vitába, mondván, kit érdekelnek a magyar művészek. Az alkotóművész szabadságát nem szabad politikai síkra hozni, ilyen alapon kritizálni, tette hozzá. Cicciolina, Kulcsár Attila az előtérben, az egyik legjelentősebb filmrendezőnk a háttérben, eldugva; igen, nagyon felháborított az a kiállítás. Ilyesmit mindig össze lehet fényképezni, minden országban. A felszólalásomban kitértem arra is, hogy ezt közpénzen megvalósítani, Európa szívében, felháborító. Így is van nagyon sok euroszkeptikus. Ha most ezt a kiállítást elkezdik körbevinni Európában, s mondjuk, Londonban vagy Párizsban belép valaki a családjával, hogy „nézzük meg Európa imázsát” – az el fog borzadni. Így is sok szkeptikus van. Ezért szólaltam fel, hangsúlyozom, épp a kiállítás ellen. Azt állítani, terjeszteni, hogy nekem személy szerint döntési kompetenciám lett volna egy – sajnos – tőlünk függetlenül létrejött kiállítás ügyében, az a valóság felelőtlen eltorzítása. Hadd említsem meg: még a Magyar Nemzet munkatársa is megtámadott. Azzal érvelve, hogy szalonképtelen lett miattam a Fidesz, mert én az alkotói szabadságot támadtam… Én viszont azt mondom, hogy a vélemény szent, de a véleményről alkotott vélemény is szent.
Tamási Orosz János
