2004. december 23. csütörtök 16:47
Velünk, de nem nélkülünk
Karácsony előtt néhány nappal két esemény is borzolhatta mind a hívő, mind a csupán józan, kellő toleranciával áldott embereket. Az első: Gyurcsány Ferenc szereptévesztése a Vatikánban. Túl sok szót erre fölösleges fecsérelni; az ember annál jobban szégyenkezik, minél több gondolatot szán e diplomáciai és emberi fiaskóra – hisz, amennyire közös örömnek érzünk egy világbajnoki győzelmet, úgy egy ilyen politikai pofon szégyene is közös. A lényeg nem is az, hogy mi az, ami megtörtént – sokkal inkább az, hogy a vatikáni fél arra kéri magyarországi illetékeseit: közvetítsék az igazságot. Mert az valahogy „elsikkadt” a találkozót követő hivatalos magyar állásfoglalásokból… Miniszterelnökünk csúsztatott; nem mondott igazat; erre egyetlen egy józan magyar állampolgár – álljon bármely politikai meggyőződés oldalán – nem találhat mentséget. De, amennyiben a kormányfőt saját miniszterelnökének tekinti, ha vele azonos politikai célokat és érdekeket szolgál, úgy a jövőben ne csodálkozzék, ha a régi mondás szerint ítélik meg őt, magát is: „madarat tolláról, embert barátjáról…”
(Miközben Szili Katalin is, látszólag a „baljobbik” oldalon, egyre szomorúbb helyzetbe manőverezi önmagát. Tett, ugye, egy emlékezetes kijelentést, a pártját ballasztként sújtó nomenklatúra terhéről – no, lám, kapta fel a fejét az effajta beismerésekre váró, azokra érzékeny ember. Majd ugyanezen Szili Katalin saját, házelnöki szavazatával „megmentette” a kormány sportminiszterét – a nomenklatúra-nyilatkozat „célszemélyét” - attól a szégyentől, hogy egy interpellációra adott válaszát a magyar országgyűlés ne fogadja el. E sportminiszter azóta miniszterelnökké avanzsált – párton belüli tekintélyét talán épp e Szili-löket is erősíthette… Majd, hogy nagy léptekkel haladjunk, jött a kettős népszavazás kampánya, amelyben Szili Katalin tett egy lényegében vacilláló kijelentést, de azt eltűrte, hogy a szocialisták perrel fenyegessék a Fideszt, egy szórólap szerint, amelyen az állt: „Szili Katalin is igennel szavaz.” Szili valójában hallgatott, egészen a kassai Márai-szobor avatásáig, amelyen azt találta mondani: „ne engem fütyüljenek ki, én igennel szavaztam”. E kijelentésnek nagyon komoly politikai súlya is lehetne, amennyiben Szili Katalin már kilépett volna pártjából, mondván: meggyőződése ellenére működött az a pártkampány-stratégia, amelynél szégyenletesebb talán egyetlen egyszer sem fordult elő a magyar történelem során. /Mintha, mondjuk, a magyar főurak egy része nem „csak” lekéste volna a mohácsi csatát, hanem egyenes azért kampányoltak volna szerte Európában: ne’mán elhinni azt, hogy mi lennénk Európa védőbástyája; be kell szántani, sóval behinteni az egész Kárpát-medencét… Mintha? Lehet, hogy ez is történt, most, a huszonegyedik század európai Magyarországán…?/ No de a Szili-saga újabb fejezete: „Olyan felkorbácsolt indulatokkal vártuk - vagy féltük - a referendumot,” – nyilatkozta a Népszava december 23-ai számában - „hogy óhatatlanul a kiábrándultság, csalódottság, bűntudat, keserűség vagy kétségbeesés uralkodott el rajtunk. De tévúton járunk, ha hagyjuk, hogy ezek az érzések sodorjanak tovább bennünket. Mintha nem tudnánk, vagy nem akarnánk tudni, hogy a demokrácia nem csupán versenyelvű közéleti vetélkedést jelent, hanem ha kell, akkor ennél valamivel magasabb látószöget, megegyezést és összefogást. Kiváltképp akkor, ha ez a parancs nemcsak lelki, érzületi okokból fakad, de ezt követelné meg a hosszabb távú, nemzeti politikai racionalitás is. Személy szerint nagyon fájlalom, hogy az elmúlt hetekben elmulasztottunk egy ilyen alkalmat, s nem voltunk képesek legjobb önmagunkhoz híven, közösen cselekedni.” Ó, kedves köztársasági elnökasszony-aspiráns – ez, így, ilyen sanda konstellációkban, nagyon, de nagyon kevés. Megbánásnak is, az erő vélt felmutatásának pedig még inkább. De ha hátat fordít a pártjának, ha a „civil szféra” területén próbálkozik, ugyanezen kijelentésekkel – talán nem lesz egészen esélytelen. Kezdetben, mondjuk, valamely önkormányzat képviselői posztjának elnyerésére…)
Na, ennyit e hosszú zárójelben, Szili Katalinról. Hadd térjek rá a bevezetőben említett második eseményre: az Országgyűlés hétfői – december huszadikai - határozatával megerősítette az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződést. Magyarország a huszonöt EU-tagállam közül - Litvánia után - másodikként ratifikálta azt. A háromszázötven oldalas dokumentumot - előszava szerint - az aláírók azzal a meggyőződéssel hozták létre, hogy „Európa népei, miközben büszkék maradnak saját nemzeti identitásukra és történelmükre, elhatározták, hogy felülemelkednek ősi megosztottságaikon, és - egymással mind szorosabb egységre lépve - egy közös jövő megteremtésére törekednek”. Ez, így, ebben a formában, talán igaz is lehet. De nem az – mert épp a közös identitás megjelölése, vállalása hiányzik abból az alkotmányból, amelyről – egyébként – a magyar csatlakozásról szóló népszavazás kampányában nem is nagyon esett szó… Természetesen újfent a keresztény gyökerek megfogalmazásáról – illetve azok kihagyásáról – beszélek; mint ahogy tettem ezt már más alkalommal is, e honlap olvasói előtt. Itt és most sem szaporítom tovább az érveket; falrahányt borsónak bizonyulnak; azt azonban nem állom meg, hogy ne idézzem ide Peter de Rosa mondatait abból a „botránykönyvből” (Krisztus helytartói – a pápaság árnyoldalai), amely, hogy elegánsan fogalmazzunk, korántsem vádolható a kereszténységgel szembeni elfogultsággal, a szemlélet „pozitív diszkriminációjával”. Miközben a katolikus egyház és egyházfők hibáit, bűneit taglalja, megállapítja: „A nyári forróságban a Szent Péter bazilika kupolája mintha lebegne a levegőben. Nem valamelyik pápa, hanem Michelangelo az, aki tervezte; ő juttatta kifejezésre a világtörténelem legnagyobb intézményének szívós erejét. A barbár hordáknak új vallást és törvényt adott. Létrehozta Európát, midőn a különböző népekben felkeltette az összetartozás és a küldetés határokon átívelő érzését. Úgy, ahogy Lord Macaulay, a történész több mint egy évszázaddal ezelőtt jól megfogalmazta, midőn a római egyházról a következőket vetette papírra:
’Hatalmas volt és tekintélyes még mielőtt az angolszászok Britannia földjére léptek, mielőtt a franciák a Rajnán átkeltek, amikor még virágzott a görög ékesszólás Anthiochiában, amikor még Mekka templomában bálványokat imádtak. És valószínűleg virágozni fog még akkor is, amikor egy új-zélandi utazó a London-híd egyik leomlott pillérén megállva a Szent Pál székesegyház romjairól készít majd vázlatot.’
Így ír – és idéz – olyasvalaki, aki, mint mondtam, nem nevezhető elfogult – hogy azt ne mondjam: bigott – katolikusnak. Akkor hát mit várjunk barátainktól…? Az Országgyűlés nagy többséggel - 322 igen, 12 nem és 8 tartózkodás mellett - fogadta el az Európai Unió alkotmányának ratifikálásáról szóló határozati javaslatot. Ebben felkérik a köztársasági elnököt, írja alá az alapdokumentumot. Tudnunk kell: amennyiben működésbe lép, az Unió számára sokkal egységesebb fellépést tesz majd lehetővé az új alkotmány. Ennek érdekében megnyirbálja az egyes tagállamok jogait, egyes területeken elveszi a vétó lehetőségét; s az irányításban kiterjesztett jogokkal vesz majd részt az EU végrehajtó szerve, az Európai Bizottság. Amelynek alakulása körül emlékezetesen nagy viták folytak… Pillanatnyilag tehát több az árnyék a falon, mint a fény az alagútban. S a képet tovább árnyalja az is: a huszonöt tagállam közül kilencben népszavazással, s csupán a többiben erősítik meg parlamenti határozattal az európai alkotmányt… Kilenc ország tehát megkérdezi polgárai véleményét; a magyar kormányfő – aki szintén nem népszavazás útján jutott hozzá tisztségéhez – viszont elérte, hogy az országgyűlés konzervatív oldala még csak ne is tartózkodjon a szavazástól. Pedig talán nem ártott volna, különösen azok után, ahogyan Gyurcsány Ferenc ezt az oldalt is képviselte a Vatikánban… Immáron kilenc ország közvéleményére van bízva ez a kérdés is; többek között a britekére, akik ugyan inkább a vétójog elvesztésének lehetősége miatt szavaznak – az előrejelzések szerint – nemmel, s nem a kereszténység védelmében. Ám vajon nem szólhat-e erről is az a vétójog? Charles Péguyt idézem: „Nem is akarok hallani az olyan keresztény szeretetről, mely örökös meghunyászkodás az evilági hatalmak előtt. Csak egyfajta keresztény szeretetet ismerek: az állandó lelki és anyagi egyességet a szegénnyel, az erőtlennel, az elnyomottal.” Charles Péguyt folytatom: csak az az Európa lehet őszinte önmagához és a jövőhöz, amely a keresztény egységen alapuló identitásától nem akar és nem tud elfordulni. Csak azt az Európai Uniót ismerem – és fogadom el – amely a szeretet szolidaritását lelki összetartozásként vallja és vállalja. Amely velünk, keresztényekkel lép unióba – de nem nélkülünk.
