2005. január 06. csütörtök 22:25
100 éves munkácsi Szent Márton-székesegyház
Csütörtök délelőtt Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek ünnepi szentmisét mutatott be a munkácsi Szent Márton-székesegyházban a templom felszentelésének 100. évfordulója alkalmából. Homíliájában a főpásztor hangsúlyozta: egyik ember megfeledkezhet a másikról, de Isten nem hagyja el a népét. Hűségesebben ragaszkodik hozzá, mint gyermekéhez a szerető édesanya. „És az igazán hívő keresztény emberek sohasem feledkezhetnek meg a testvéreikről. Nem tehetik meg ezt nálunk Magyarországon, de nem tehetik meg ezt sehol másutt a világon. Mert a keresztény hit kötelez bennünket. Különösen is szolidaritással tartozunk azok iránt, akiket a vérségi kötelék, a közös kultúra, a közös nyelv, a közös történelem, vagy a szomszédság és a mindennapi élet közelsége fűz hozzánk. Aki igaz emberként törekszik a keresztény szeretetre, ritka érték volt régen is, talán ritka manapság is. Ahogyan a liturgiában énekeljük: „Nagy érték az igaz ember, világít az éjszakában.”
Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek szentbeszéde Munkácson, a Szent Márton Székesegyház felszentelésének 100. évfordulóján, 2005. január 6-án (Mt 2,1-12)
Excellenciás Püspök Úr, Főtisztelendő Oltártestvérek, Kedves Testvéreim!
1. Vízkereszt ünnepén gyűltünk egybe, hogy hálát adjunk Istennek a Munkácsi Egyházmegye Székesegyháza, a Szent Márton-templom felszentelésének évfordulóján. Vízkereszt ünnepe, az Úr megjelenésének ünnepe. Megjelenik az Úr a nemzetek előtt: nemcsak a zsidóság előtt, a „nép” előtt, hanem a nemzetek, vagyis a pogány népek előtt. Ez a mai nap Evangéliumának központi mondanivalója. De az a történet, melyet a napkeleti bölcsek látogatásáról hallunk, teli van sokféle lelki gazdagsággal és mondanivalóval mindannyiunk számára. Hiszen Jeruzsálem, az a Jeruzsálem, amely fölött fölragyog az Úr, a régi keresztények hite szerint magának az Egyháznak is a képe. Az Egyház lesz az, amely fölött igazán fölragyog az Úr, az Egyház az, aki a mennyei Jeruzsálem lesz. A megdicsőült emberek közösségének az előképe és hordozója már itt a földön. Ő a hegyre épült város, aki el nem rejthető.
Amikor Jeruzsálemben megjelenik Jézus, oda érkezik és a saját népe körében megmutatkozik, akkor hitetlenség fogadja. Ezt mintegy előre vetíti a mai Evangéliumban Heródesnek a magatartása, aki inkább a félelem és a bizalmatlanság módján áll hozzá a keletről érkezők érdeklődéséhez. Hivatja az írástudókat, és meg is találják a Szentírásban, amit Isten nekik adott, mivel a választott nép hordozta az ígéreteket, megtalálják benne, hogy Betlehemben kell a Megváltónak születnie. De mire használják fel ők a Szentírásnak ezt az igazságát? Elmondják a bölcseknek, a bölcsek elmennek, de nem elég nekik a szentírási idézet, őket vezeti még valami, vezeti a csillag. És most ne azt kérdezzük egyre, hogy milyen volt a konstelláció abban az időben, hogy a bölcsek mit olvashattak ki a csillagképek állásából, hanem, hogy hogyan tud egy csillag megállni egy istálló fölött.
A hit csillaga biztosan vezette őket, és jobban vezette, mintha a hitre zártan, csak az Írásokat tudták tanulmányozni. Ők eljutottak Jézushoz, Heródes pedig, aki más okból – éppen, hogy megölje az Újszülöttet – ugyancsak kereste, nem találta meg őt.
Nemcsak eljutottak a bölcsek Jézushoz, hanem ajándékokat is adtak Neki, szinte a népek képviseletében. Az egész emberiség képviseletében. Hiszen mindannyiunkat hív magához az emberré lett Isten, mindannyiunknak örömet jelent az eljövetele, de felszólítás is mindannyiunk számára, hogy induljunk el Hozzá, és adjuk oda ajándékainkat. Mindenki azt adja, ami tőle telik. Mindenki azt, ami az ő saját gazdagsága. Ki a fiatalságát, ki a képességeit, ki a betegségét, ki a körülményeit, ki azokat a javakat, amelyekkel rendelkezik, ki az idejét: mindenki vigye oda a maga ajándékát Hozzá.
De legigazabb módon saját magunk vagyunk ez az ajándék, amit le kell tennünk jelképesen Elé, hogy Ő rendelkezzék vele. És akkor bennünket is majd örökre magához kapcsol úgy, mint azokat, akik hittel elfogadták Őt, és csatlakoztak Hozzá.
2. Még egy üzenet rejlik a mai Evangéliumban: a gyermek Jézus vonzza magához a népeket. És hozzák az ajándékokat, amint az Ószövetség megjövendölte, hogy majd karavánok mennek Jeruzsálem felé. Ugye, hallottuk az ószövetségi olvasmányban. Az Egyház, Jézus jelenlétével magához vonzza a nemzeteket. És a történelemben mindvégig, jönnek a különféle népek Krisztus Egyháza felé. Nem is azért, mert olyan lelkesek vagy ügyesek a hitnek a hirdetői, hanem mert ott van Valaki, Aki mindenkihez küldetett, Aki mindenkit magához akar vonzani. És elhozzák az ajándékaikat is, még földi értelemben is, hiszen az összes kultúrák, az emberiség összes értékes alkotásai és teljesítményei megtalálják az utat az Egyház felé. Annak idején, a zsidó környezetben született Egyház felé, elhozták kultúrájuk kincseit a görög és római világ népei. Ahogyan elhozták később a kultúrájukat és az értékeiket a germánok és a többiek, a szláv népek is, de a mi őseink, a magyarok is. Úgy hozzák most Afrika és Ázsia népei a maguk gazdagságát. És ez Rómában, de az Egyház tanításában, önkifejezésében is egyre feltűnőbb, egyre egyértelműbb: mindenünnen, az emberiségnek az összes értékei közül, érkeznek az ajándékok. Kinek a számára is? Nem annyira az Egyházért önmagáért, hanem Azért, Aki az Egyház középpontjában jelen van, és mindenkit Magához hív.
A hit az egyes népek kultúráját nem törli el. Nem alakítja szürke egyformasággá, hanem saját arculatukat megőrizve formálja az egyes népek szellemi örökségét. A mai Európa népeinek kultúrája ősi örökségek és a kereszténység találkozásából fejlődött ki. Úgy vált mindegyik nép kultúrája keresztény jellegűvé, hogy egyben önmaga maradt, és kibontakoztatta saját zsenialitását, saját adottságait, saját csodálatos képességét arra, hogy szembenézzen az élet és a történelem nehézségeivel.
3. Ez a Székesegyház, amely 100 esztendővel ezelőtt még nem Székesegyháznak épült, hiszen a Munkácsi Egyházmegye megalapítását a Gondviselés csak a közelmúltban tette lehetővé, Tours-i Szent Márton nevét viseli. Ez pedig ősi előzményekre utal, 1376-ban Munkács városa már szent Márton képét vésette a pecsétjére.
Tours-i Szent Márton Pannónia szülötte. És a lélek ereje az, amely a kultúrát hordozza, amely a közösséget is megteremti. Mélyüljünk tehát el egy kicsit az ő alakjának az üzenetében, hogy valóban szilárd, valóban erőteljes és gazdag lehessen a mai ünneplésünk.
Mártonról kell szólnunk, a keresztényről, Mártonról, az európairól, és Mártonról, a szentről.
Márton Pannóniában született, mint tudjuk – ha a történészek vitatják is, hogy pontosan hol is Pannónián belül, Szombathelyen-e vagy esetleg egy kicsit északabbra. Kétségtelen azonban, hogy szülei hamarosan az akkor még egységes Nyugat-Római Birodalmon belül, Észak-Itáliába költöztek, hogy azután később élete legtermékenyebb részét majd a mai Franciaország területén töltse el. Születésekor az Egyház már két vagy három esztendeje békét élvezett. Tehát a 313-as Nagy Konstantin-i vallásbéke, mely az üldözések korát lezárta, még egészen friss volt, amikor Márton meglátta a napvilágot. Ennek az új érának a bontakozása, ennek a kihívásai és terhei kísérték végig az egész életét. Ha tetszik, Szent Márton élete egy szabadságát visszanyert Egyház, egy szabadságát visszanyert világ környezetében zajlik. Már ezért is aktuális számunkra.
De hát hogyan is lett Mártonból keresztény? Hiszen a szülei pogányok voltak, hiszen Észak-Itáliában, ahol nevelkedett, még a környezetében a többség pogány volt. Ő mégis, 12 éves kora táján saját maga, arra az elhatározásra jutott, hogy a katekumenek sorába lép. Édesapja sohasem lett kereszténnyé, édesanyjáról úgy tudjuk, hogy később, majd fia hatására közeledett a hithez. Tehát egy 12 éves fiatalembernek a lelkében mozdult meg a hit, és indult meg, hogy végigjárja a hit tanulásának az útját. Ez a hosszú katekumenátusi idő, akkor is, mint a mai Egyházban újra, ahol újra és újra egyre több felnőtt jelentkezik keresztelésre – például nálunk, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében évente mintegy ötszáz – ennek az útja nemcsak a tanulás útja volt, hanem a keresztény élet begyakorlásának, az első tanúságtételnek az útja is. Ehhez az időhöz fűződik, igen korán megkezdődött katonai szolgálata. 15 éves korában már a hadsereg kötelékében találjuk. Ma is elszoruló szívvel tapasztaljuk, hogy a világ egyik-másik részén serdületlen fiatalokat kényszerítenek arra, hogy gyerekfejjel gyilkoljanak értelmetlen háborúkban. De Szent Márton katonáskodással terhelt hittanuló éveihez kapcsolódnak azok a nagy és hősies események is, amelyeket később legendái újra meg újra megemlítenek. Ekkor hasítja ketté a köpenyét, hogy a fagyoskodó koldusra adja, ekkor éri az az élmény, hogy Krisztusnak adta azt, amit a legelesettebb szegény embernek odaadott.
Amikor pedig a Birodalomban az igaz hit üldözésének, az ariánusok uralmának vége lett, szabadon szentelhette magát eleinte klerikusi, majd püspöki minőségben az Egyház szolgálatára. És ebben az időben tanításával és szervezői munkájával is tanúságot tesz a hitéről, és tanúságot tesz az érzékenységéről a kultúra iránt. A késő római korban sokan érezték, hogy ezt végveszély fenyegeti, hogy szétmállóban van. Ez a nagy érték pedig a kereszténység által megvilágosított nyugati kultúra volt. Ha ma végigtekintünk az oktatás, a művelődés világán, azon hogy az emberek többsége milyen nehezen képes nyugodtan gondolkodni, vagy keresni az igazságot, akkor átérezzük, hogy ma újra jogos az aggodalom. A kultúra szívét mindig egy világnézet alkotja. Ez ad értelmet az emberi viselkedés szabályainak, de a szokások rendjének, az ünnepeknek, az öltözködés szabályainak, a városépítés elgondolásainak, az országok szervezetének, de a művészeteknek és a tudományoknak is. Amikor küzdünk a hitünkért, a hitünk elmélyítéséért és továbbadásáért, akkor egyben az emberhez méltó kulturális környezetünkért is fáradozunk.
4. De Szent Márton nemcsak a keresztény hitben érett és növekedett, hanem a szónak egy újfajta értelmében európainak is volt nevezhető. Igaz, az Európa szóval sokat szokás bűvészkedni, hiszen nagyon régi a története. A keresztény Nyugat értelmében, tehát nem földrajzi értelemben, majd Szent Kolumbán, a középkor egyik nagy szerzetesi egyénisége fogja használni az Európa szót, később, Szent Márton halála után jóval. Mégis, Szent Márton a Római Birodalomnak ebben a nyugati felében, amely egyre inkább kereszténnyé válik, érzi és tanúsítja a közösséget. Pannóniától Hispániáig, északtól délig.
Márton, mint európai ilyen módon viszonyul az őt körülevő változó világhoz, gondosan ügyelve, szenvedélyesen ügyelve az ortodox hitre és az Egyház szeretetére. De hát van itt még valami, ami változik az ő korában. Ez pedig – ha tetszik – az Egyház társadalmi státusa. Hiszen mikor Márton püspök lesz, addigra a klérus vezetői már igen gyakran nagyon módos emberek. A társadalmi előkelőségek közé tartoznak. És Mártonnak a Tours-i püspöknek az életét végigkíséri, hogy feszültség és kritikák övezik azért, mert túl egyszerűen él, mert nem vállalja mindazt az előkelőkre jellemző életformát, amit esetleg a környezetében mások már olyan könnyedén elsajátítottak. Persze tudjuk azt is, hogy nem kellett püspökként tanulniuk ezt, hiszen a Konstantin utáni érában egyre inkább rangos köztisztviselők is átlépnek a klérusba. Olyan folyamat is megindul, hogy a világi előkelők soraiból kezdenek egyházi vezetők is kikerülni. Ebben az időszakban Márton felmutatja a hit és az őszinte emberi meggyőződés példáját. Tehát nem társadalmi szerencsevadászatból, nem a széljárást követve, hanem mélységes, személyes meggyőződéséből éli a hitét és szolgálja az Egyházát. Ugyanakkor türelmesen fogadja el a körülötte élő többi püspököket is, a kollegialitás korrektségével és a megbecsülésével.
5. De azt mondtuk, hogy nemcsak keresztény, nemcsak európai volt Márton, hanem szent is. Ezért tiszteli őt mindmáig az Egyház. Milyen szent volt? Ő volt az első, a legelső, akiről a történelemből tudjuk, hogy szentként tisztelték, pedig nem volt vértanú. Nagy szó ez. Ma azt mondanánk, hogy hitvalló típusú szent. Igen, de az ő életében nagyon különös jelenségek voltak. A hősies szeretete, a szegényeknek, az elesetteknek a különösen nagy szeretettel való támogatása és gondozása bizonyára az egyik olyan elem volt, ami a kortársak figyelmét felhívta a személyére. Ebben a szegényeknek való segítésben Mártonnak egészen különleges, mély szemlélete volt. Egy alkalommal, amikor egy koldust segíteni akart, valaki odasúgta neki: vigyázz ez egy gonosz ember, ne adj neki. Ő azt mondta: ettől még éhezik, és adott neki. Egy másik esetben viszont arról volt szó, hogy egy halott sírkápolnája körül, mint a mártírok sírjánál, körmenetet kell rendezni, egyházi szertartással kell ünnepelni az illetőt, és a környék papsága már meg is szervezte volna a dolgot. Megtiltotta nekik, mert pontosan tudta, hogy bűnözőről volt szó, nem pedig mártírról. Tehát akkor, amikor az emberi könyörületességet mindenki felé kitárta, világosan megtette a különbséget is, hogy milyen emberi magatartás érdemli meg a tiszteletet, és mi az, ami erre nem méltó.
Milyen szent is volt Márton? Olyan szent, akinek már az életét is csodák híre kísérte. Tehát Isten ereje működött az ő egyéniségén keresztül, ez az az erő, amelyre mindannyiunknak szükségünk van, akkor, amikor a hitünkről tanúságot akarunk tenni, amikor emberek akarunk lenni, amikor értékek alapján szeretnénk magunk körül Európát látni és építeni.
6. A templomnak, szeretett Testvéreim, nem csak a védőszentje az, aki a templom köré gyülekező közösség arculatát megadja. Sokkal inkább formálja a közösséget Isten, aki a templom gazdája. Kemény vésővel faragta a Gondviselés Isten népének munkácsi közösségét. Ahányszor ez az ősi templom is más felekezetek kezére került, leégett, gazdát cserélt. Végigtapostak raja a háborúk. Hol a császári hadak, hol Zápolya János hajdúi, hol a lengyelek, hol megint a labancok. Az a tény, hogy ma ezen a helyen egy fiatal, csupán 100 esztendős templom áll, nem pedig egy 700 vagy 800 esztendős, a történelem borzalmas viszontagságait mutatja. Hiszen a munkácsi katolikus közösség létezett már a tatárjárás előtt is. De az újabb időkben is mennyi nehézség, mennyi szenvedés, mennyi bizonytalanság égette rá a bélyegét az itteni közösség lelkére. Hol anyagi szükség és rombolás, hol pedig az emberi elfelejtettség és magárahagyottság keserű érzése árnyékolja be a lelkeket. De nem szűnt meg a katolikus élet, nem szűnt meg a magyarság sem ebben a közösségben. A legutóbbi évek meghozták épületek és közösségek újjáépítésének lehetőségét. II. János Pál pápa megalapította a Munkácsi Egyházmegyét, amely Majnek Antal megyéspüspök úr vezetése alatt Magyarország-szerte és Európában is ismertté vált. Hitének, helytállásának tanúságtételével tiszteletet vívott ki magának. Mert egyik ember megfeledkezhet a másikról, de Isten nem hagyja el a népét. Hűségesebben ragaszkodik hozzá, mint gyermekéhez a szerető édesanya. És az igazán hívő keresztény emberek sohasem feledkezhetnek meg a testvéreikről. Nem tehetik meg ezt nálunk Magyarországon, de nem tehetik meg ezt sehol másutt a világon. Mert a keresztény hit kötelez bennünket. Különösen is szolidaritással tartozunk azok iránt, akiket a vérségi kötelék, a közös kultúra, a közös nyelv, a közös történelem, vagy a szomszédság és a mindennapi élet közelsége fűz hozzánk. Aki igaz emberként törekszik a keresztény szeretetre, ritka érték volt régen is, talán ritka manapság is. Ahogyan a liturgiában énekeljük: „Nagy érték az igaz ember, világít az éjszakában.”
De égő gyertyát kaptunk a kereszteléskor. Krisztus világosságát hordozzuk. Azét a Krisztusét, aki egyetlenként volt tökéletes, és megváltotta a világot. Azét a Krisztusét, akit a húsvéti gyertya egyetlen lángja jelképez a sötét templomban, de akinek lángjáról fények százai és ezrei gyulladnak, és bevilágítják az éjszakai sötétséget. Őrizzük hát Krisztus szeretetének elolthatatlan lángját, azt az új fényességet, amely Krisztusban minden nemzet számára felragyogott. Vízkereszt ünnepén tekintsünk Krisztusra, és tárjuk ki a szívünket minden ember felé, mert Benne az üdvösség minden nép számára megjelent. Találkozzunk össze Krisztus körül egymással, legyen minden szomorú látszat ellenére is Krisztus a reménységünk és örömünk.
Isten áldja meg a munkácsi Székesegyház hívő közösségét, a Munkácsi Egyházmegye püspökét, papjait és egész hívő népét, egész Kárpátalja népét! Tegye a mi szívünket is nyitottá és nagylelkűvé, hogy népünk egész közösségét a hit és a szeretet kapcsolja össze. Szent Márton püspök és hitvalló, könyörögj értünk! Bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj értünk! Ámen.
MK
