2005. február 28. hétfő 11:31
Pethő Sándor
(1885–1940)
Író, publicista, történész, a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője Pásztoriban született, az egyetemet Kolozsvárott, majd Nápolyban, Rómában és Halléban végezte, egyetemi disszertációja A római szent birodalom bukásának okai és körülményei cím alatt 1907-ben jelent meg. Kolozsvárott Márki Sándor történészprofesszor tanítványa lett, és történelem–földrajz szakos tanárként dolgozott 1909-től 1924-ig. 1912–1914-ben az Élet című hetilapot is szerkesztette, 1920 és 1934 között a Magyarság című napilap főmunkatársa, 1934-től 1938-ig főszerkesztője volt a lapnak. Amikor fiatalon a fővárosba került, elsősorban ifj. Andrássy Gyula figyelt fel a tehetséges publicistára, akinek legitimista nézetei voltak, vagyis Magyarország fennmaradásának zálogát a Monarchiában látta, a német és orosz hatalmi törekvések ellensúlyaként. Milotay Istvánnal együtt alapította a Magyarságot, ellenzékben a Horthy-rendszerrel, de konzervatív alapon, a nagybirtokosok támogatásával, de társadalmilag érzékenyen. 1925-ben megjelent könyve, a Világostól Trianonig nagy vitát váltott ki, mert határozottan elítélte a Szabadelvű Párt és Tisza Kálmán és Tisza István nemzeti tragédiát eredményező politikáját. A Bethlen-kormány lemondása után, a gazdasági válsággal és Hitler hatalomra jutásával Pethő felismerte a pángermán törekvések veszélyét, és egyre jobban kezdte szorgalmazni a dunai népek összefogását, melynek magját Magyarországban és Ausztriában látta. 1930-ban jelent meg Görgey Artúr című monográfiája, melyben a szabadságharc egyik legnagyobb vezérét felmentette az árulás vádja alól. Gömbös Gyulának annyira megtetszett a könyv, hogy képviselőséget ajánlott Pethő Sándornak, valamint egy kormánypárti napilap főszerkesztőségét. A felkérést Pethő visszautasította, így Milotay István alakította meg az Új Magyarságot. Így lett Pethő a Magyarság főszerkesztője és Gömbös állhatatos kritikusa, vasárnapi vezércikkeiben megpróbálta védelmezni a magyar függetlenséget és a nemzeti hagyományokat a proletártömegeket és a lumpenrétegeket is mozgósító nácizmussal szemben. 1935-ben jelent meg A magunk útján című könyv, melyben már az angol–francia szövetség lehetőségeit vizsgálja a Harmadik Birodalommal szemben, s ekkor publikálta A magyar nemzet történetét (Asztalos Sándorral). 1938. augusztus 20-ikán alapította meg a Magyar Nemzet című napilapot, mely a nemzeti összefogás, a középosztály, a munkásság és parasztság együttműködésének fóruma lett egészen haláláig – 1940 augusztusában Balatonfüreden autószerencsétlenségben hunyt el. A helyére Hegedűs Gyula, majd Barankovics István került. A németellenes lapot, mely mögött mecénásként a zsidó nagytőke állt, hevesen támadta az Új Magyarság már 1940 júliusában, a Habsburg-legitimizmust és szabadkőművességet is sejtve a színfalak mögött. A Magyar Nemzet erőssége a publicisztika volt, a sorok közötti üzenetek és a „bilincsekbe vert beszéd” drámaisága, leghatékonyabb rovata pedig, a Szellemi honvédelem mindössze 1939 júliusától 1940 júliusáig élt, Szabó Zoltán szerkesztette e rovatot, de egész fennállása alatt remek munkát végeztek a lap külpolitikai szerkesztői is. A lap utolsó száma 1944. március 22-ikén jelent meg – ami utána következett, az már egy másik kor lapja – a Hazafias Népfronté, a kommunista diktatúráé, melyben a lap szerényen igyekezett kicsit hasonlítani egykori önmagához – nem mindig sikerült.
Szentmihályi Szabó Péter jegyzete
megjelent a Magyar Fórumban
2002. szeptember 19-én
.
