2005. február 26. szombat 22:54
Egy keserű pamflet – nem minden aktualitás nélkül…
A kevésszavú emigráns
írók egyike. Ausztráliában él, tudomásom szerint csupán egy novelláskötete
jelent meg (Csak akkor fáj, ha nevetek, Adelaide, 1977), de verseket is
publikált különböző ausztráliai magyar orgánumokban. Az itt olvasható írása
lírikus vonásának nevettető (amelyeket Só Bernát néven jegyzett) oldalát
mutatja be. Keserű pamflet – nem minden aktualitás nélkül…
Ruttkay Arnold:
Szeretlek, emigráns élet
Válaszul a „Szeretlek, Budapest” című versre, Mely elhangzott a budapesti Rádiókabaré műsorában
Minap, mint palacküzenet,
A távolból hír érkezett.
Nem afféle, mi hónapos tán – kérded –
S késve érkezik légipostán?
Ide ért átlépve száz határon,
De nem jött nyekergő, ócska batáron
Hegyen át, pusztán, rónaságon
Vagy újsághasábon,
Nem énekelték igricek régi dallamon,
Szerényen érkezett egy szalagon,
Mit zsebtranzisztorom tekert,
Mitől a hír, mint varázsolt szellem,
Életre kelt…
S hírül hozta, hogy Pesten
Bár nem spórolnak takarékba’,
Még mindig járnak kabarékba
S nap nap után,
Mikor a színházakban leszáll az est,
Valaki arról énekel: „Szeretlek, Budapest,
Napilapjaiddal,
Csepegő csapjaiddal,
Repedő csöveiddel
S a folyton felszedett keramit köveiddel…”
S most válaszul,
Kit távol tép az élet
S ki ott, egy őszi estén olajra lépett,
Éneklem most, hogy szeretlek,
Szeretlek, emigráns élet,
Hisz éveket töltöttem véled
S tán attól sem félek,
Ha valaki nagyon csábít,
Hát elcseréllek.
Így ne átkozzatok most, mint hűtlen labancot,
Hogy Fordot vettem és nem Trabantot
S olykor szerényen elmesélem,
Hogy garázsom nagyobb,
Mint a Tanácsház Verpeléten,
Mert végre megleltem már jólétem titkát
Mióta rájöttem, hogy nem küldök több IKKÁ-t.
Ugyanis míg mi itt kint hordtuk a kavicsot,
Azok otthon vettek Volgát, Moszkvicsot.
Azóta sírhatnak, hogy nincsen mit enni.
Így szűntem meg végre Samu bácsi lenni…
Szeretlek,
Szeretlek, emigráns élet,
Ezüstlő hajjal, görbe háttal,
Szeretlek az intrikáddal,
Újságjaidban a sajtóhibákkal,
Összkomfortos fridzseiddel,
A Pestről kapott vicceiddel.
Szeretem szervezettségedet,
Melynek bámulatra méltó akciója
S szeretem egységedet, melynek alig van
Nyolcvanhét frakciója…
Szeretem benned az örök álmot
A ringó róna képét, bő gatyát,
Ezt a beépített délibábot
S a vámot,
Mit minden korty Mecsekiért fizetek,
S bár messze sodort,
Szeretem benned a sors kezét,
A mikrobarázdás cigányzenét,
Húslevesbe főtt csipetkét,
Levélbe küldött matyó csipkét,
Tűpárnát, kulacsot,
A zöld lajbit, hetykét,
Sárközi pendelyt,
Dolmánypitykét,
A rezgőcsárdást, a hallgatót,
Tulipános egérfogót,
Mindent, mi magyaros, anyait, apait,
Kokárdás szalámit, címeres csabait…
Szeretlek, szeretlek, emigráns élet,
Hisz’ látod,
Lassan már csak emlékeidből élek,
Melyről annyit mesélek össze
Hetet-havat
- Ma már persze szmokingosan -
Egy diszkrét bálteremben,
Valahol egy fényes csillár alatt,
Hol halk pohárcsengés közt hangzik az ének,
De én csak mesélek, egyre mesélek.
S némán hallgatják körültem
Öregek és vének
S én újra és újra
Ezerszer adok hálát az égnek,
Hogy meséim megszakadtán
A csillár eddig egyszer sem szakadt rám.
Mert elmondtam már százezerszer,
Hogyan küzdöttünk negyvenhatban
Gonddal és nyomorral,
Korgó gyomorral,
Hol az volt a legnagyobb sláger,
Ha egyszer jóllakott a láger.
Hol nem kártyáztunk,
Sosem tekéztünk,
Csak sváb parasztokkal csereberélve
Gálickővel feketéztünk
S cseréltünk
Szappannért snapszot,
Lúgkőért májat,
Dohányért sósavat,
Ostornyélért hájat,
S míg a csúf idők ránk zúdítottak
Annyi gondot,
Mi eladtunk a papunk reverendájáról
Minden gombot.
És loptuk a fát négyen,
Bár nem volt tanácsos,
Egy törvényszéki bíró,
Két titkos tanácsos
Közben óvatosan kúszva, előre hatolva,
A kétkerekű kocsit
A vezérkar tolta,
Mialatt a sarokban vidáman tördelte a követ
A volt prágai rendkívüli követ.
(S a lágerben annak volt a legsikerültebb gyereke,
Akinek nem lógott ki a nadrágból a feneke…)
És szürcsöltük a magermilchet,
Miközben örökre
Munka nélkül lődörögve
Az utcán kóboroltunk,
Míg szép napon konzul érkezett
S mi kivándoroltunk.
És úgy hiszem, most nem vétkezem,
Ha rég’ időkre emlékezem:
A kis Kovácsra,
Ki bőrönd nélkül érkezett szál gatyában,
A rossz lajbijával
S most ő is emlékszik
Nosztalgiával
Rég’ időkre
S arra a nőre,
Ki, bár úgy tűnt, hogy fut előle,
De a bestia
Már a hajón titokban megfogadta,
Ha a kis Kovácsnak egyszer idekinn majd nagyon jól megy,
Hát Kovácsné lesz majd belőle.
S emlékszem a Cserepesékre,
Kik minden dollárt élére raktak,
S Kerekesékre,
Kik hónapokig villamosban laktak
S Ferikére,
Ki mindenkit azonnal jobb kedvre hangolt,
Ha kinyitotta a száját
És szolnoki kiejtéssel beszélte az angolt…
Szeretlek,
Szeretlek, emigráns élet,
Hisz néked köszönhetek mindent:
Sikert, biztonságot, kedélyt,
Jólétet és gyomorfekélyt,
Vágyaimat, mit szívem áhított,
Kőházat,
Faltól falig perzsát,
A nyírott pázsitot,
Hol körültem mindenki örül
Amint a lanyha semmittevés vesz körül
Az esős délutánon,
Hol nem döng körül békés darázs
S átkozódva jut újra eszembe,
Hogy két kocsim számára
Szűk a garázs…
Vasfüggöny nincsen,
Így a pletyka bejárja
Az öt világot,
Mikor Siposné diszkréten suttogja:
„Hát ilyet ki látott?
Hallottátok?
A dörzsölt Fülöp Londonban is
Meglelte a zacit
S a kis Takács Torontóban
Elvette a Sacit,
Azt a kancsalt,
Kit első férje megcsalt
Egy clevelandi nővel,
Ki Münchenben együtt élt a kis Jenővel,
Kinek kettővel több volt a kereke,
De Párizsban nem tőle lett gyereke,
Kinél jobb Palit úgy sem kaphatott,
Kit Las Vegasban mégis ott hagyott,
Mert úgy érezte, sok volt a jóból
S lelépett egy sváb mérnökkel,
Ki akkor érkezett Rióból,
Kivel nem bírt ki egy telet,
Mert ő volt, ki Horváthnénak csapta a szelet
Adelaidben,
Kit a sors csúful megtorolt,
Mert a Horváth végül kivándorolt
S ha a sors kegyes,
Egymásra sosem találnak,
Mert ez volt az igazi ok,
Miért Baloghék ma Friscóban válnak
S ha a Balogh eddig még meg nem fúrta,
A Baloghné még visszakönyörögheti magát
A nővéréhez Klagenfurtba.
A zsír pedig remeghet most már a tokáján
S talán még haza is mehet,
Ha ezek után maradt még
Elég bőr a pofáján…”
Szeretlek,
Szeretlek, emigráns élet,
Pedig látod, öregszünk
S könyörtelenül szállnak fölöttünk
Az emigráns évek.
Kacagunk,
De mosolyunk mögött néha
Keserűbb lesz az ének.
A rosszat már elfelejtettük
S talán köszönjük még a jót.
Közben egyre
Egyre nagyobb aggódással kísérjük azt a kis hajót,
Mit vihar tép ott, messze, valahol…
Ó, mert mennyire szeretnénk,
Hogy éljenek, haladjanak,
S aggódunk, hogy kik a kis hajóban vannak,
Megmaradjanak…
S ti, kik vihart éltek most túl
Egy imbolygó hajón
Ezer hullámtól dobáltan,
Bocsássátok meg nekem,
Hogy a hajóból kiszálltam…
.
