2005. január 01. szombat 22:35

 

Szembesítve Szabó Istvánnal

 

„Ma már egyre kevésbé vagyok naiv. Nagyon gyanakvóvá váltam a politikai akaratokkal szemben. Különösen akkor él ez bennem, amikor látom: hogyan élnek vissza a politikában az emberek a helyzetükkel; s hogy milyen elkeseredett harc folyik közöttük a politikai hatalom megszerzéséért, a hatalomban lévők eltaposásáért. Igen: gyanakvóvá tett az, hogy láttam, milyen elképesztően romlott a politikai hatalom megszerzéséért folyó küzdelem, itt, nálunk, Magyarországon” – nyilatkozta Szabó István 1998 januárjában. Amikor a jelenlegi állapotokhoz képest még minden sokkal tisztábbnak, egyszerűbbnek tűnt…

- Kénytelen vagyok ma is ugyanígy gondolni… - kommentálja most akkori szavait Oscar-díjas filmrendezőnk. - Nyilván valamiféle keserűség mondatta velem akkor e szavakat, de ez most is jelen van. Egyetértek Önnel abban, hogy egyre kegyetlenebb és keményebb az a hangulat, amelyet a politikai elit produkál, és ezzel megosztja az itt élőket. A túlélésre, a túlélési filozófia gyakorlatára készteti őket, a biztonságérzetet igénylő jövőépítés helyett…

- Ön politikus alkat. Ezt igazolta utolsó előtti filmje is, a Szembesítés. A Csodálatos Júlia kicsit puhított ezen a szemléleten, bár azért az sem „csak” egy habkönnyű történet…

- Nem értek, és nem is akarok érteni a politikához. A Szembesítés, a Mefisztó, a Redl ezredes és a többi - csupán filmek… Történetek… Nagyon keserű tapasztalataink vannak, amelyek lehetővé tették azt, hogy történeteket tudjunk elmondani; ez természetesen nagyon sok kollégámra vonatkozik Magyarországon. Megpróbáljuk úgy szőni a cselekményeket, hogy azok világossá tegyék: mi a saját életünk körülményeiről szeretnénk gondolatokat közvetíteni, ébreszteni. A Csodálatos Júliát egy baráti felkérés alapján készítettem el, de én is úgy érzem, hogy amiről szól, az azért elég fontos számunkra. A megfelelési kényszerekkel való élés, a szerepjátszás, az állandó maszkok viselése a megfelelési kényszer miatt, és az a harc, amelyet az ember folytat a túlélésért, a helyzetben, a pozícióban maradásért – mind-mind a cselekmény összetevői. Elég keserű helyzetek, de a történet megpróbálja ezt csokoládéba csomagolni. A nevetés mélyén azonban ott kell lennie annak a keserűségnek, amely jelen van bennünk. Nem annyira szórakoztató film, mint amilyennek kinéz. De hál’istennek, a nézők szeretik a moziban az ilyen filmeket. Van is egyfajta hagyományuk a filmtörténetben. Nekem megtetszett, és úgy éreztem, hogy egy élvezetes munkának nézek elébe – a következő dühös film előtt…

- Dühös, mint például a Szembesítés. Amely mintha érdemtelenül kisebb kört járt volna be. Holott egyfajta etalonként kellene emlegetni, például az ügynöktörvények kapcsán…

- Úgy gondolom: komoly visszhangot keltett, azokban a körökben, amelyeknek szántam. Nagy sajtónyilvánossága is volt – az más kérdés, hogy mostanában nem fordítanak annyi gondot a filmek közönséghez való eljuttatására, mint régen. Egy filmnek nagyon gyorsan eredményt kell produkálnia, „napok alatt” nyújtania kell valamit, és aztán eltűnik a mozikból. Ez most egy másfajta mozi-tulajdonosi magatartás, mint régen. Amit nagyon nehéz tudomásul venni, hiszen a filmek egy része nem tudja ezt a pillanatnyi sikert produkálni; de ennek ellenére meg kell próbálni, mindig, újra és újra. Előbb-utóbb talán kialakul az új forgalmazói szemlélet, amelyben néhány nonprofit szervezet nem a pillanatnyi sikerekre, a villámgyors pénzkeresésre helyezi a hangsúlyt, hanem lassú, módszeres léptekkel keresi az utat a közönséggel való találkozáshoz. Erre külföldön már vannak példák – talán Magyarországon is megszületnek majd. Visszatérve a Szembesítéshez: valóban az volt az egyik indíttatása, hogy elemezze az említett kérdést.

- Említette, hogy nem ért a politikához – s ezt nem nagyon akarom tudomásul venni…

- Ismétlem: nem értek a politikához, és nem is szeretnék érteni hozzá. Azt hiszem, ez tökéletesen kiderül akár a Mefisztó, akár a Redl ezredes, akár a Szembesítés című filmekből. Ezeknek a lényege, érzésem szerint, az, hogy mi, akik magunkat értelmiségi embereknek tartjuk, sokszor úgy gondoljuk, szót tudunk érteni a politikával. Mert érveink vannak, történelmi tapasztalataink, s ezek összegzésével esetleg eredményt tudunk elérni. Ha nem, akkor a tehetségünkkel át tudjuk verni őket annyira, hogy a munkánkat el tudjuk végezni. Itt tévedünk. A politika tudn’illik - cinikus. Felemeli, akire szüksége van, és elejti, amikor már nem tudja használni. A politika nem az eredeti feladatát teljesíti, tehát nem szolgálja egy adott ország lakosságát, hanem csak a hatalom megszerzéséért, a hatalom hasznaiban való osztozásért harcol. Ezt látják az emberek a maguk számára bebizonyítottnak, ezért inkább eltávolodnak attól, sőt, kivonják magukat a politikai döntésekből. Hogy ne érezzenek felelősséget. A politika célja – és ezt próbáltam elmondani több filmemben – hogy közös bűnbe vonja az általa irányított embereket saját magával. Ezt a közös bűnt a leggyorsabban és a leghatározottabban a diktatúrák tudják elérni. Amikor a közös bűn megszületik, az emberek kénytelenek támogatni a bűnt, mert félnek. Talán ezt tartom a legborzalmasabbnak… Van egy mondat a Napfény ízében: „a politikusok azt hazudták nekünk, hogy értünk dolgoznak, mi pedig azt hazudtuk, hogy ezt elhisszük nekik…” Erről van szó. Amíg ettől a közös hazugságtól, és a hazugságokba kényszerítéstől nem szabadulnak meg az emberek, addig ez, sajnos, így marad. A politika dolga az lenne, hogy biztonságérzetet adjon.

- Hogy úgy érezzük, ki tudjuk számítani a jövőnket…

- Hogy tudják, mennyi adót fognak fizetni jövőre, és az utána következő évben; hogy ne változzanak állandóan a körülményeik; s hogy ne változzanak állandóan a kipécézett bűnösök. Ez is a közös bűnbe való kergetés módja, hogy mindig meg kell találni valakit, akit az emberek a saját bűneik, saját hibáik, saját tehetetlenségeik helyett gyűlölhetnek – a lényeg, hogy lehet valakit gyűlölni… Ha egy megélhetési bűnöző, mondjuk, egy romagyerek ellop egy almát, vagy egy fél csirkét, mert éhes, akkor őt azonnal elviszi a rendőrség. De milliárdokat lehet lopni - büntetlenül.

- Ámulattal hallgatom az Ön hozzá nem értését… Lehet ennél felelősebben, politikusabban, közéletiséggel teltebben beszélni?

- Természetesen. Hiszen a politika elemzéséhez higgadtság és objektivitás kell. Az én foglalkozásom pedig ennek pont az ellenkezője. Én érzelmekről és szenvedélyekről beszélek, a politikai kérdésekről pedig nem szabadna így beszélni a valóságban – csak a mozikban. És én ott is akarok erről beszélni, kizárólag a mozikban, sehol másutt.

- Nekem pedig úgy tűnik, hogy a politika, még a demokráciában is, szinte csak az érzelmek nyelvén közelít hozzánk.

- Ez a bűnbe kergetés eszköze. Goebbels és Mussolini voltak ennek a huszadik századi mesterei, és ez azóta sem csillapult le. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki e két személy követője lenne, hanem azt, hogy a politika most úgy érzi: ez egy használható módszer… A demokráciában nem arra törekednek a különböző politikai csoportok, hogy egy konkrét ellenséget rajzoljanak meg, amelynek az eltűntetése után a lakosság majd boldog lesz? Most nem erről van szó? Talán meg kellene próbálni erről, egy dühös filmet forgatni. Hogy a Monarchia óta itt lényegében semmi nem változott. Ugyanolyan patriarchálisak és feudálisak az emberi kapcsolatok, a hatalmi viszonyok a királyságban, a kormányzó által vezetett országban, és a kommunizmus alatt, mint a demokráciában. Ezzel nem akarom összehasonlítani ezeket a rendszereket, csak azt akarom mondani, hogy az embereket dominálni akaró viszonyok, az alá- és fölérendeltségi kapcsolatok gyökerei azonosak, és ezért úgy látom, hogy nem változnak. Hogy hány évtizedes gyakorlata és belső igénye legyen a demokráciának ahhoz, hogy ez megváltozzon, és ne szülessenek hasonló történelmi helyzetek, hasonló emberi viszonyok – nem tudom megmondani.

- Néhány napja a lehetséges köztársasági elnökjelöltek között emlegették. Meglepte a hír?

- Nem az a jó kifejezés, hogy meglepett. Kétségbe ejtőnek tartottam. A barátaim hívták fel a figyelmemet arra, hogy ez megjelent az újságban. Az első pillanatban teljesen kétségbe estem; s a kétségbe esésem állampolgári volt. Hogy egy olyan ember szerepel a jelöltek listáján, aki ilyen feladatra teljesen alkalmatlan és felkészületlen. A köztársaság elnökének egy olyan embernek kell lennie, aki a jogi, az államtudományi, és az alkotmánnyal kapcsolatos ismeretekkel, valamint meglévő, óriási történelmi és politikai tapasztalataival egyensúlyba tudja tartani azokat az energiákat, amelyek egy országot uralnak. Aki személyiségével képviselni tudja a lakosság nagy részének hagyományait, akinek bölcsessége, embersége hiteles, megbízható. Nem érzelmi alapon reagáló művész. Én minden szempontból alkalmatlan vagyok.  Egyszerűen kétségbe ejtőnek tartottam azt, hogy egy ilyen feladat kapcsán, egy annyira alkalmatlan ember neve, mint én, valakinek a vicces ötletéből rákerülhet egy listára. Ez olyan, mintha az öreg király, aki, nem lévén utóda, körülnézne a nemesek között. Ott sem talál senkit, és azt kérdi a közelebbi barátaitól: gyerekek, én ezt már nem bírom tovább. Szerintetek, ki legyen a király? Néhányan mondanak neveket, de a többiek sorra mindenkit lehurrognak. Nem találnak senkit. S akkor egyszer csak valaki rámutat a király széke alatt üldögélő művészbohócra: hát miért ne lehetne ő a király? 

- Idézek még egy mondatot a hét esztendővel ezelőtti interjúból. „Nagyon határozottan veszek részt például a filmtörvénnyel kapcsolatos harcokban. Ez a törvény alapkérdés számomra.” Nos, a törvény megszületett. Elégedett?

- Magával a filmtörvénnyel ki lennék békülve, óriási dolognak tartom, hogy létrejött, még nagyobb eredménynek azt, hogy a teljes parlament, minden politikai irányzat, fontosnak tartotta, támogatta és egyet értett vele. Ez egy óriási dolog. Ám de: december huszonkettedikén volt egy éve annak, hogy a filmtörvény megszületett, és mind a mai napig nem követte végrehajtási utasítás. Jelenleg sem tudja senki, hogyan fog működni – és ez kétségbe ejtő.

- Persze, hogy elfogadták, fél évtized után, hiszen szükség volt rá a csatlakozási fejezetek lezárása miatt…

- Nem kell a filmtörvényt olyan fontosnak tartani, hogy ennek elmaradása akadályozta volna az Unióba történő belépésünket. Taggá válásunk az Unió politikusainak, sőt, én úgy érzem, hogy az unió polgárainak döntése volt. Ha nem lett volna filmtörvény addigra, akkor lett volna valami más, ami ezt kiváltja, áthidalja. Minket elfogadtak, vagy ha úgy tetszik, visszafogadtak, már előbb is. Deklarálták, hogy bennünket Európa részének tekintenek. Egyértelműen a magyar mozgóképszakmát érintő, és a közönséget érintő döntés volt, s én azért tartom nagyon fontosnak ezt, mert a mozgókép ma már – ahogyan a huszadik században is kialakult - a leglényegesebb és a legfontosabb olyan kommunikációs eszköz, amely jó esetben művészetet is tud produkálni. Ha akar, vagy ha szerencsés. Különben pedig egy alapvető kommunikációs eszköz. Könnyen manipulálható, hamisítható, és a piaci érdekek szerint mozgatható; tehát mindenféleképpen kézben kell tartani a belső mozgásait. De része a magyar, és így az európai kultúrának is. Az európai kultúra lényege a gazdag különbözőség, tehát nem egy általános európai kultúra létezik, hanem különböző kultúrák együttélése adja, amelynek Magyarország akkor teljes jogú tagja, ha van saját arca, saját kultúrája. Ennek ma meghatározó része a mozgókép-kultúra. Nekünk, ennek a kicsiny szegmensnek, Európa szélén, amely még a római birodalomnak is része volt; nekünk nincs ilyen szempontból – kultúránk egyetemes értékeinek színvonala miatt - szégyellni valónk. Szégyellni valónk emberi kapcsolatrendszereink miatt van; az alá- és fölérendeltségi viszonyaink állandó továbbélésének, felhasználásának okán; s szégyellni valónk a saját országunk lakosságának állandó bűnbe kergetése miatt van…

Tamási Orosz János

 A képeken: 1. Anette Bening és Szabó István

                     2. Koltai Lajos és Szabó István

 

Vissza a kezdőlapra