2005. március 27. vasárnap 22:02
Tomka Miklós megjelent írásának befejező része
Az öt részből álló cikk egybefüggően is olvasható az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Tomka Miklós:
Az egyházak - a civil társadalom szereplői (5)
4. Az egyházak civil társadalmi szerepe részben tény, részben lehetőség
Társadalmunk rendje hirtelen, a fejünk felett változott meg. A szocialista-kommunista rendszer sok mindenre megtanított, de nem a demokráciában és a pluralizmusban való érvényesülésre. A civil társadalom is még kialakulatlan, építeni és ösztönözni és tanulni kell. Az egyház civil társadalmi szerepével kapcsolatban is ellentmondásosak a tapasztalatok. Az egyházak kétségtelenül a civil társadalom értékes részei, de tizszer annyira azok lehetnének. Ha pedig így van, akkor semmiképpen nem lehetünk elégedettek a jelen helyzettel, hanem meg kell vizsgálni, hogy mit lehetne tenni a lehetőségek jobb megvalósítása érdekében.
Ha igaz a kósza brüsszeli hír, akkor az EU-csatlakozáshoz benyújtott magyar dokumentációban a civil társadalom ismertetésekor nem esik szó az egyházakról. A hazai gondolkodás (a felekezeti is!) az egyházakat egyszerűen más kategóriába teszi. Ha pénzről, intézményekről, egyebekről van szó, a média és a közgondolkodás az "egyház(ak)at" egyetlen monstrumként és nem közösségek közösségeként kezeli. Az egyházak és közösségeik civil társadalmi jellege háttérben marad, ezzel az érintetteknek nem kevés anyagi és egyéb kárt okozva. Amennyiben az egyházak vagy egyes részeik civil társadalomként működnek, ennek megfelelő elbánás jár nekik! Sőt, amennyiben az egyházak és közösségeik képesek a civil társadalmi szerepre, úgy az államnak - az állam világnézeti semlegességétől függetlenül - éppen annyira ösztönöznie kellene ennek a kibontakozását, mint a civil társadalom bármely egyéb szereplője esetében.
A másik oldalon sem kevesebb a reklamálni való. Az a bizonyos negyven év leszoktatta az egyházakat és a keresztényeket a nyilvános szerepvállalásról. Kialakult a vallásosság egy olyan formája, aminek csak nagyon szűk keretek között volt társadalmi jelentősége. A hívek egy része csak magánélete keretei között tudja gyakorolni vallásosságát. A papság pedig társadalmi ismeretek, rálátás és kapcsolatok híján nevelődött s jelenleg annyira túlterhelt, hogy a hiányokat pótolni nem tudja. Ez azzal jár, hogy az egyházakban kevés az energia a civil társadalmi életforma és szerepvállalás általánosabbá tételére. Az egyházközségek egy része inkább csak vegetál, semmint kereszténységét gyakorolja. A gyülekezetek egy részét a lelkész által irányítgatott passzivitás és a közösségi következmények nélküli vallásgyakorlat jellemzi. Megismételhető: mindez részben az elmúlt évtizedekbeli megnyomorodás utóhatása. Kérdés azonban, hogy indul-e a gyógyulás? Kérdés, hogy az egyházvezetés, a papnevelés, a gyülekezeti éledés felfigyelt-e arra, hogy az egyházak és gyülekezeteik az itt használt értelemben - ha akarják, ha nem - potenciálisan a civil társadalom részei. Így csak az a kérdés, hogy a rájuk váró társadalmi szerepet vállalják-e vagy sem. Persze a szerep vállalása nem csupán elvi beleegyezést, hanem a feladatokra, a közösségteremtésre, a társadalmi jelenlétre való sokoldalú felkészülést követeli. A papképzésben, világi munkatársak képzésében, a továbbképzésben, a belső egyházi struktúrák átalakításában, közösségi hálózatok létrehozásában stb. még jócskán akad tennivaló…
S végül: az életképes civil társadalom megteremtése nemzeti sorskérdés. Talán először mindenkinek - az államnak, az egyházaknak - azt kell megvizsgálnia, hogy megtette-e, ami ebből reá vár. De időnként azért nem árt a másik félre is rákérdezni: megfelel-e annak, amit a társadalom java követel. Az ilyen kérdés talán nem mond ellent az állam és az egyház elválasztásának.
(vége
forrás: http://www.szochalo.hu/upload/egyhazas.doc
