2005. január 27. csütörtök 23:21
A történelem szénből van
A gyermek tekintetében nincs félelem. Csupán tehetetlen düh és ingerültség; már megértette, hogy a körülötte lévő felnőttek által is kezelhetetlen a helyzet. Magukon sem tudnak segíteni, hogyan enyhíthetnének hát az Ő fáradtságán? Pillantása mégsem telik meg félelemmel; kutat, új erőforrások után. Megoldani, megérteni nem próbál semmit; hiszen ezek úgyis csak ideig-óráig tartanak. Sok ezer esztendő telt már el azóta, hogy Mojse tekintete így szegeződött rá a világra, és sok ezer esztendő múlva sem veszi le rólunk ezt a tekintetet. Mindaddig teszi ezt, amíg zavarba jövünk e pillantástól, és mindaddig, amíg nem halljuk ki belőle Gandhi mondatát: „Ha az önkény alanya megszűnik félni elnyomójától, annak ereje azonnal elszáll.” Tekintetében nincs félelem, de bennünk, túlélőkben, a bűn részeseiben és elszenvedőiben, egyre csak nő a rettegés…
Egy felmérés szerint az ismeretek szempontjából nézve a magyar felnőtt lakosság több mint fele (ötvenöt százalék) nem jól tájékozott a holokauszt kérdésében. A nagy többség, kilencvenegy százalék, hallott már Auschwitzról, és nyolcvanöt százalék azt is tudta, hogy miről nevezetes a hely. A holokauszt kifejezést a lakosság hetvenkilenc százaléka hallotta, de jelentésével már csak negyvennégy százalékuk volt, elfogadható mértékben, tisztában. A magyar áldozatok számát csak harmincöt százalék volt képes nagyjából helyesen megbecsülni. A holokausztot feldolgozó művészeti alkotások ismerete alacsony, minden ötödik válaszadó ismert ilyen művet. Az igennel válaszolók negyvenhét százaléka Kertész Imre Sorstalanság-át említette, ami annyit jelent, hogy a magyar felnőtt lakosság mindössze tíz százaléka ismeri a Nobel-díjas mű tartalmát…
Az
Auschwitz Album lapjait talán még kevesebben látták… A fotográfiák története
ismert: a kárpátaljai Bilkéről deportált Jákob Lili találta a fényképalbumot,
csodával határos módon. Ám addig túl kellett élnie a borzalmakat… 1941 nyarán
a magyar hatóságok az egész országból összesen „még csak” 18 ezer zsidót –
köztük két tucat bilkei családot – „hontalanként” Galíciába deportáltak, ahol
többségüket az SS kivégezte. A zsidó férfiak nagy részét fegyvertelen
munkaszolgálatra hívták be. A folyamatosan romló körülmények ellenére a magyar
zsidók ekkor még saját házaikban, és nem gettóban laktak, nem hordtak
csillagot, és nem deportálták őket. 1944. március 19-én a német csapatok
megszállták Magyarországot. Egy hónap sem telt el, s megkezdődött a
magyarországi zsidók gettósítása. Kárpátalján április 16-án hajnalban
csendőrök és rendőrök törtek a zsidókra, akiket először a bilkei zsinagógába,
majd Beregszászra hurcoltak. A Jákob család a beregszászi téglagyárba került.
A holokauszt történetének legnagyobb és leggyorsabb deportálási akciója 1944.
május 15-én kezdődött. Július 9-ig, azaz 56 nap alatt, a magyar hatóságok
német adatok szerint 437.402 zsidót deportáltak Magyarországról, 15 ezer ember
kivételével mindegyiküket Auschwitz-Birkenauba. Beregszász az első deportálási
zónába tartozott: május 16. és 29. között négy transzporttal 10.849 zsidót
szállítottak el a városból. A Jákob családot a harmadik vonattal, május 24-én
deportálták. A szerelvény még ezen a napon elérte Kassát, ahol az azt kísérő
magyar csendőröket németek váltották fel. Kassa vasúti parancsnoka
feljegyezte: aznap négy vonattal, 12 ezer zsidót adtak át a németeknek,
elsőként Liliék 2.602 fős transzportját. A vagonokba zsúfolt zsidók két napig
„utaztak” a számukra ismeretlen célállomás felé. A náci lágervilág legnagyobb
komplexuma az auschwitzi koncentrációs, a birkenaui (Auschwitz II.)
megsemmisítő és a monowitzi (Auschwitz III.) kényszermunkatáborból állt. A
három központ környékén az SS több tucat kisebb altábort állított fel. Az 1940
júliusa és 1945 januárja között eltelt 56 hónapban 1,3 millió embert, köztük
1,1 millió zsidót hurcoltak az Auschwitz-komplexumba, ahol egymillió zsidót és
mintegy százezer nem zsidót pusztítottak el. Közülük minden harmadik áldozat
magyar állampolgár volt.
A Jákob család transzportja1944. május 26-án reggel érkezett meg az auschwitz-birkenaui ún. „zsidórámpára”. A vagonokból kilépőket néhány tucat SS és a csomagokért felelős munkacsapat fogadták. A munkaképteleneket, az öregeket és a gyerekeket azonnal félreállították. Az SS-orvos úgy döntött, hogy Jákob Mordecháj, három idősebb fia és Lili dolgozhatnak. Lili édesanyját, Esztert, két legfiatalabb öccsét, Izraelt és Zéliget azonban a munkaképtelenek közé állították, ezzel kimondva halálos ítéletüket. Lili először a női tábor (BIIc) 16. barakkjába került, majd július 25-én áthelyezték a BIIb szektor 5. barakkjába. Ekkor tetoválták karjára az A-10862-es számot, hivatalosan tehát ezen a napon lett fogoly. A front közeledtével megkezdődött a táborkomplexum kiürítése. 1944 decemberében Lili először egy sziléziai ruhagyárba, majd egy lőszergyárba került rabszolgamunkásként. 1945 tavaszán a Dora-Mittelbau koncentrációs táborba vitték, amelyet április 9-én szabadítottak fel az amerikai csapatok. A foglyok örömujjongását hallva a tífuszos, 40 kilósra fogyott Lili felkelt ágyából és meleg ruhát keresve az egyik elhagyott SS-barakkba támolygott. A szekrényben egy csíkos pizsamába burkolt albumot talált, amely 235 fotót tartalmazott. A kezében tartott albumba pillantva Lili az első fotón megdöbbenve ismerte fel a bilkei főrabbit, Naftali Cvi Weisset. Több képen ekkor már egy éve nem látott családtagjait pillantotta meg… A két fotós a rámpán és a vagonok tetejére felmászva nemcsak a foglyok válogatását, a gázkamrák felé tartó halálraítélteket, a munkaképesek sorsát, de a zsidóktól elrabolt javak feldolgozását, sőt még a krematóriumok előtt gyanútlanul várakozó áldozatokat is megörökíthették. Így a Gyermek tekintetét is...
Amelyben
nincs félelem. Csupán a bizonyosság üzenete, amely ott ül minden
megrázkódtatáson keresztül ment gyermek szemében. Ő sem kiválasztott, hiszen
gyermekek tízezreit pusztították el a német halálgyárak. Arca előtt mégis
földbe gyökeredzik a lábunk. Mert – bennünket néz. És bennünket hallgat. A
mondatokat, amelyek olyan kínzóan ismerősek a számára, és amelyek talán
gyorsabban érnek el az univerzumokon túli világokba, mint a Holokauszt Múzeum
udvaráról az égbe lövellő lézer örökmécses, amelynek fénye a vészkorszak
áldozatainak állít emléket. A tetőkerten üveghengerben átvezetett hatalmas
fénysugár tiszta időben kétszáz méter magas; a város minden pontjáról jól
észlelhető jel. Szépen megvilágítja az űrben száguldó mondatainkat.
„Rekesszetek ki minden galíciai jöttmentet.” „Legszívesebben megölnék minden
keresztényt.” „Idegen vallási köntösbe bújt felforgatók.” „A Vatikán le akarja
nyúlni Európát.” „Tel Avivban szőtt összeesküvés irányítja az országot.”
„Pajeszos bűnözők.” „Előbb zászlót égetnek, majd könyveket, végül embereket.”
Már az sem fontos, hogy mikor ki beszél, s ki emleget háborút. Neki legalábbis
nem fontos. Csak áll, szótlanul, csöndesen. Csak néz. Miközben rajtunk
beteljesedik a félelem törvénye; mert rettegünk, hogy elfelejtünk emlékezni,
és rettegünk, hogy megismétlődik az, ami pedig örökre belénk vésődött. „Ha az
önkény alanya megszűnik félni elnyomójától, annak ereje azonnal elszáll.” –
hirdette Gandhi, de nem tanultunk tőle. Élünk és rettegünk félelmeink
önkényének hódolva. Amíg át nem csap rajtunk az évmilliók alatt bekövetkező
halál; más sem marad nyomaink helyén, csak por, por és por. De jeleinket
követve megérkeznek majd az univerzumok távoli küldöttei, felfedik múltunkat,
s nem fogják érteni: miért, hogy bár minden biológiai adottsággal
rendelkeztünk, a Földön mégsem alakult ki, talán egyetlen másodpercre sem,
értelmes, intelligens élet. Nem fogják érteni, mindaddig, amíg egy váratlan
fuvallat fel nem kavarja a port, és arcukba nem ég a gyermek tekintete. Mert
az ott lesz… Mert „…azért vagyok, hogy elmondjam / apám történelme szénből
van, / hamuból, a szél húgomat fújja hajamba…” – írja Túvijá Rivner.
S mi azért vagyunk, hogy emlékezzünk azokra, aki nem élték túl. De mi – élünk. Gyűlölve és vádaskodva, rettegve és háborúzva. Élünk. És ebbe más is belehalt már…
Tamási Orosz János
