2005. január 01. szombat 22:04
Bessenyei Ferenc Fejedelem
Elment
a Fejedelem is, néhány héttel a Herceg halála után. A Színészkirály már
negyedszázada a Mindenség Direktorával veszekszik, készülvén a legfontosabb
premierre: az Ítéletre. Engedtessék meg nekem e nagy szavak használata, és nem
csupán a gyász döbbenete okán, amikor az ember, keresvén a megfelelő
kifejezéseket, csupán a tartalmuk révén az örökké megszenteltekhez tud
folyamodni. A méltóság szavaihoz, amelyeket oly sokszor elkoptatnak, méltatlan
helyzetekre használva őket, de mégis felfénylenek akkor, amikor égi ragyogás
sugaraira van szükségünk. Hogy bevilágítsuk egy újabb veszteségünk
beláthatatlan homályát. Írjuk és mondjuk ki: Bessenyei Ferenc Fejedelem
távozásával valami véglegesen véget ért. Egy színházi korszak – amelynek
voltak fogódzói, azonosítási pontjai egészen a magyar nyelvű színjátszás
kezdetéig. Igazi teátrista volt, aki, amikor megérkezett valamely faluba a
társulat négyökrös szekere, utcára vonzott mindenkit, aki élt és mozgott.
Nagyhangú, öblös, de mégis méltóságos hangsúlyokkal citálta a bemutatandó
darab részleteit, a játszó személyek hírnevének ékességeit, és ugyanő vonult
be az első kőszínházakba, majd – viharos gyorsasággal – a halhatatlanságba.
Abba a színészpanteonba, amelynek első magyar honfoglalói alig kétszáz
esztendeje érkezgettek az Égi Társulatba…
Aki látta Bessenyei Ferencet, az még láthatta a Nemzet
első színészeit. Karaktere, ereje, hatalmas lelki ellenállhatatlansága
mind-mind arra predesztinálták, hogy a magyar történelem legizzóbb
személyiségeit személyesítse meg, adjon testet a valamely írónk által
megidézett szellemnek. Bessenyei Ferenc ezt mindig pontosan megcselekedte, és
mindig valami sokkal többet is tett ennél: az alakkal együtt a színpadra
árasztotta a kort, az erőt, a lázadó indulatokat, azt a büszke gőgöt,
amelyekben egy nemzet képes volt arra, hogy himnikus időket teremtsen…
Bessenyei Ferenc Fejedelem volt. Nem azért, mert fejedelmeket – és királyokat
és népvezéreket és forradalmárokat és népfenségeket – alakított, hanem azért,
mert még el tudta hitetni velünk, nézőkkel, hogy nekünk voltak Fejedelmeink.
Voltak népfenségeink és volt fenséges nemzetünk.
Mondhatjuk,
persze – könnyű helyzetben élt. Mind a megírt, mind a megélt élet körülötte,
alig hogy eszméletére talált, csak és csupán a kitörési pontokat kereste. A
példázatokat és a példabeszédeket. Azt a nagyságot, amely helyett, persze, már
rég, már akkor is – „…csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli Hold.” De
Bessenyei Ferencnek elhittük, hogy állnak és épülnek végváraink, hogy a nem
fennhéjázó, de méltó büszkeség örökölhető és öröklődik is; elhittük, hogy elég
egy dacos pillantás, egy szélviharokat megsemmisítő sóhajtás, egy széles, a
végtelent átfogó ölelés – és minden rendben van. Vagy legalábbis minden
rendben lesz… Csak – hass, alkoss, gyarapíts… Emlékezzünk a nevetéseire.
Emlékezzünk arra a tartásra, amely talán utolsó hordozója volt a szigorú
szeretetnek. Amely szeretet a megbocsátással neheztelt; aki valamit
elmulasztott vele szemben, ettől még kényelmetlenebbül érezte magát… Már ha
felért e szeretet értéséig… Bessenyei Ferenc Fejedelem – elment. S elment vele
egy visszahozhatatlan kor. Ma már nem lehet ugyanúgy hatalmas karaktereket
játszani; írni se nagyon van kikről. Legfeljebb róluk, a Fejedelemről, a
Hercegről, és a Színészkirályról, akik immáron együtt készülődnek a nagyon
fontos, utolsó premierre, az Ítélet bemutatójára. Perlekednek is épp eleget a
Mindenség Direktorával, aki végül dohogva hagyja ott őket. Az effajta
Teremtéshez talán mégis csak ők értenek a legjobban, morogja a társalgóban az
evangélistáknak. Akik egyetértenek, csupán Lukács fülel a próba zajai felé, és
tétován mormolja maga elé az elkapott mondatot: „Szél kele most, mint sír
szele kél…” Valami apokrif, kérdi Máté. Az, bólint ő. Valami fejedelmi
apokrif…
Tamási Orosz János
